Timothy Snyder: Véres övezet

A magyar professzionális történetírás 1980-1994 közötti fénykorából mára is  sok maradt, de a jelenkori történelmi ismereteket a publicisztika határozza meg. Sajnos egyre több történész érzi azt, hogy el kell helyezkednie bizonyos politikai-közéleti oldalakra, ezeken kell megjelennie, és e megjelenés oltárán a történelemhamisítástól sem riadnak vissza - de az alapmagatartás a történészi szakma alapmesterségbeli eljárásainak mellőzése, koncepciógyártás, a saját vélemény ráerőltetése az olvasóra. Könyvekből, folyóiratokból, napilapokból, tévécsatornákból folyamatosan ömlik mindez.

Ezért nagyon fontos újdonság Timothy Snyder: Véres övezet című kötete a piacon. A könyvet mindenképp érdemes elolvasni pedig szívszorító olvasmány mindenkinek amellett, hogy elfogult történelemhamisítók jópár, a magyar köztudatban szervesen jelenlévő sztereotípiáját, véleménykényszerképzetét darabokra töri. De a könyvről most mégsem elsősorban a történeti tartalma miatt kell szólni.

Timothy Snyder ugyanis ezzel a művel megalkotta a tökéletes történelemkönyvet. Kevesen tudják, illetve gondolják végig, hogy a történelemtudománynak is megvan a maga mesterségbeli eljárása, mint akármelyik más tudománynak: a levéltárakban, könyvekben, visszaemlékezésekben szereplő eseményeket megfelelő eljárásokkal ellenőrizzük, hitelesítjük, dokumentáljuk, elhelyezzük. Az anti-történelemkönyv legtökéletesebb példája Vas Zoltán: Őfelsége szárnysegéde című könyve, amelyben a szerző nyíltan bevallja az előszóban: forrásait nem nevezi meg azok nagyon nagy számára való tekintettel. (Timothy Synder könyvében a forráslista 33 oldal.) Igaz, Vas Zoltán könyve még az említett 1980-as időszak előtt jelent meg, de sztereotípiái mindmáig jelen vannak a magyar közgondolkodásban.

Timothy Snyder e kötetben arra tesz kísérletet, ami minden történetírónak kötelessége (lenne):  élő emberekké visszavarázsolni a múlt eseményeinek résztvevőit. Ezt rendkívül  korrekt metodikával teszi amit részletesen ismertet is. Bőven elég saját szavait idézni: "Az elsô változat felvázolása közben hetenként beszéltem Tony Judttal egy másik könyv kapcsán; ennek következtében kezdtem másként gondolkodni az olyan témákról, mint a népfront és a spanyol polgárháború. Tíz éven át folytattunk külünböző helyszíneken hol egyetértô, hol vitázó beszélgetéseket Omer Bartovval, Jan Ross-szal és Norman Naimarkkal, és ezek folyományaként seregnyi kérdésrôl sokkal határozottabb lett a felfogásom. [...] Tudásomat jelentősen szélesítette az a kelet-európai történelemmel foglalkozó kurzus, amelyet a Yale-en Ivo Banackal közösen tartottunk. Munka közben vissza kellett térnem egy idôre a marxizmus alapvetô problémáihoz [...]  A könyvhöz szükséges kutatásokat hosszú éveken át számos levéltárban folytattam. Ezekben az intézményekben nagyon sokat gondolkodtam is. [...] A kelet-európai levéltárak kapcsán gyakran felvetôdik a hozzáférhetôség kérdése; a történészek tudják, hogy anyaguk nagy része nyitott, és eredményeinket azoknak köszönhetjük, akik gondoskodnak róla, hogy az anyagok továbbra is hozzáférhetôek maradjanak. Kutatásaim megkövetelték, hogy az angolon kívül németül, lengyelül, oroszul, ukránul, beloruszul, jiddisül, csehül, szlovákul és franciául is olvassak. Meg kellett ismerkednem a jelentősebb történetírásokon, elsôsorban a németen belüli vitákkal. Bizonyosra veszem, hogy munkám sokat nyert volna az olyan irodalmak ismeretével, amelyeket nyelvi hiányosságaim miatt nem használhattarn. Barátaim, akik az általam olvasott nyelvekhez további segítséget adtak, ennyibôl is magukra ismernek, és tudják, milyen sokkal tartozom nekik. Különös hála illet két nagyszerû nyelvtanárt, Volodymyr Dibrovát és Kurt Krottendorfert. Mark Garrison és a néhai Charles William Maymes már a nrunka elején belém sulykolta a nyelvtanulás és a kockázatvállalás fontosságát. Kelet-Európában Milada Anna Vachudová világított meg elôttem bizonyos nyelvi átfedéseket. Stephen Peter Rosen és a néhai Samuel Huntington biztatott, hogy folytassam a nyelvtanulást, és mélyítsem el kelet-európai kapcsolataimat; az ehhez szükséges támogatásrol is ôk gondoskodtak. A Harvardon jutottam el egyes kelet-európai országok történészi ismeretétôl az egész régió történelmének megismeréséig"  E mellett ismerteti számítási eljárásait, az esetleges hibaforrásokat, külön fejezetben, Számítások és megnevezések címmel. Minden fejezet tartózkodik bármilyen szubjektív értékítélettől : erről a szerző ugyancsak külön fejezetben, Következtetések:Emberség címmel ír.

Nem igényel további kommentárt az sem, hogy milyen előítéleteket, téveszméket kell megtörnie a kötetnek - erre a szerző kutatómunkája során rájött, és ekként értékel: "1944-ben, Moszkvában George Kennan egyszerûbb szavakkal fejezte ki  [...] a gondolatot: 'Itt emberek határozzák meg, mi az igaz és mi a hamis'. [...] A náci rendszer tizenkét és a szovjet hatalom hetvennégy esztendeje súlyos tehertétel: komoly próbára teszik képességünket a világ értékelésére. Sokak szerint a náci rendszer bûnei olyan nagyok, hogy már nem is tartoznak a történelemhez. Zavaró visszhangja ez Hitler meggyôzôdésének, miszerint az akarat diadalmaskodik a tényeken. Mások azt állítják, hogy bármilyen szörnyûek is Sztálin bûnei, igazolja ôket a modern állam létrehozásának vagy védelmének parancsoló szükséglete. Ez Sztálin felfogására emlékeztet, miszerint a történelemnek csak egyfajta menete lehet, az, amelyet ô ismert fel, és amely visszamenőleg legitimálja politikáját."

A mai magyar történelemismereti viszonyok között pedig helyénvaló és követendő eljárása, amelyet így foglal össze:" [...] e könyv hadtörténeti, politikatörténeti, gazdaságtörténeti, társadalomtörténeti, kultúrtörténeti és eszmetörténeti vonatkozásokra is kitér, három egyszerű módszertani elvet érvényesít: kitart amellett, hogy semmilyen múltbéli esemény sem esik kívül a történeti megértésen, a történelmi kutatás horizontján; minden helyzetben mérlegeli az ember döntési lehetôségeit, és csorbítatlan realitásként fogadja el, hogy ilyen lehetôség igenís létezik [...] Az ukrán múlt beható ismerete nem fog fényt deríteni az éhínségek okaira. Lengyelország történelmének nyomon követése nem a legjobb módja annak, hogy megértsük, miért öltek meg a nagy terror során olyan sok lengyelt. A belorusz történelem legalaposabb ismerete sem ad magyarázatot a hadìfogolytáborokra vagy a beloruszok tömegeinek életét kioltó partizánvadász akciókra. A zsidó élet leírása kitérhet a holokausztra, de magyarázatot nem adhat rá. Az, ami egy adott csoporttal történt, gyakran csak egy másik csoport sorsának fényében válik érthetôvé."

E blog, a maga kisebb eszköztáraival ezzel az eljárással fog élni a jövőben is.