A külföldi nagymama

Ki a világgal váltam vala eggyé,
kívánkozom – s nem engednek közüggyé
önvádak, fagypontig süllyedt viták,
szidalmak, s görcsös ars poeticák.

Benjámin László: Köznapi dolgok igézete

Alapvetően meg sem lenne érdemes említeni azt a nevetséges, szánalmas cicaharcot, amelyet két celeb  folytat "Nagy-Ausztria" és Nagy Magyarország témában (természetesen aktuálpolitikai keretek között meghamisítva mindent). Azonban közös jellemzőjük, hogy egyikük sem ért hozzá, nem történész és elemi irodalmat sem olvasnak a témában. Az elemi olvasmányok egyikének kellene lennie Borsányi György Októbertől márciusig című 1988-as kötete, ami pontosan az említett "vitának" ad választ. Ebből a rendszerváltás környékén megjelent, az akkori időkre jellemző rendkívül magas színvonalon kiadott munkának több részéből is idézünk majd még. A szép fényképfelvételek dr. Gereöffy Géza munkái.

1919 elejére tehát a Szent István-i Magyarország területe összezsugorodott. A ,,demarkációs vonal" túlsó felére kerül tek olyan színmagyar városok, mint Kolozsvár, Marosvásárhely, Szabadka, Kassa, Ungvár, Munkács; olyan vegyes lakosságú, de a magyar történelemben nagy szerepet ját szott városok, mint Pozsony, Temesvár; olyan magyar etni kumú, egységes vidékek, mint a Székelyföld, a Mezőség, a Csallóköz.
Ha félretesszük az e ténnyel foglalkozó könyvtárnyi iro dalmat, ha elfelejtjük a Horthy-korszak irredenta propagandájának valamennyi érvét, akkor is fel kell tenni a kér dést: mi az oka annak, hogy az Osztrák-Magyar Monar chia számos nemzete közül éppen a magyarok jártak a legrosszabbul, éppen Magyarország szenvedte el a legnagyobb területi csonkításokat?

A pontosság kedvéért jegyezzük meg: az osztrákok vesz tesége legalább akkora, ha nem nagyobb. A problémát az te szi Magyarország számára fájdalmasabbá, hogy a magyarral azonos tartalmú osztrák nemzettudat nem létezett. Az oszt rákoknak eszükbe sem jutott a birodalom különböző tartományait Ausztriával azonosítani. Az osztrákok vagy birodal mi méretekben gondolkodtak, s ez esetben Galícia elvesztése éppen olyan fájdalmas volt, mint Dél-Tirolé, vagy kulturális nemzetben gondolkodtak, s ez esetben a prágai németeket ugyanúgy honfitársaiknak tekintették, mint a német nyelvű svájciakat. A magyar nemzettudat viszont egyenértékűen kötődött nyelvhez, kultúrához, területhez, államisághoz.
A háború után kialakult helyzetet - amely végül is a tria noni békében nyert végleges formát - nem lehet emocionális vagy morális alapon megközelíteni. A történelem igen rit kán ,,jutalmaz" és ,,büntet". Ha a határok kialakulásában valamiféle morális rendező elv megvalósulását keresnénk, a történelem tanulmányozása során hamarosan zavarba jön nénk. Gyakran lenne olyan benyomásunk, hogy a ,,jó el nyerte méltó büntetését", azaz lépten-nyomon találkoznánk morálisan megmagyarázhatatlan esetekkel.
[...]

Magyarország széthullása, területeinek elvesztése a legnagyobb sokkhatás volt, amely az újkori magyar társadalmat érte. Nagyobb volt, mint a háború elvesztése - hiszen a háborúk elvesztéséhez történelmünk elmúlt négyszáz évében igazán hozzászokhattunk, s e háború valójában nem volt magyar háború. Nagyobb, mint a régi rendszer összeomlása, hiszen a megdöntött rendszernek nem volt népi bázisa, a széles tömegek nem érezték magukénak, és - egy viszonylag vékony rétegtől eltekintve - bukását kifejezett örömmel fogadták.

Az ország nagyobbik felének elvesztése viszont olyan csapás volt, amely szinte személyében érintette az ország magyar lakosságát. (Amikor magyarokról beszélünk, természetesen ide értjük mindazokat, akik magukat magyarnak tartották: tehát az asszimilálódott németeket, zsidókat, szlovákokat, szerbeket, vagy a két-három generáció óta itt élőket, azokat is, akik nem tartották fontosnak magyarosítani családnevüket, mert úgy érezték, magyar voltuk nem szorul bizonyításra. És valóban, ki vonta volna kétségbe egy Stromfeld Aurél, egy Herczeg Ferenc, egy Lenhossék Mihály vagy egy Goldziher Ignác magyarságát?) 

Nemcsak azért, mert szinte minden családnak akadt rokonsága a ,,demarkációs vonalon" túl, - nehéz volt elképzelni, hogy a nagymama ez után ,,külföldi" lesz. Nemcsak azért, mert az elcsatolt területekhez szinte mindenkit fűzött valami személyes emlék iskola, munkahely vagy csak egy nyaralás, egy iskolai kirán dulás erejéig. Nemcsak azért, mert összezsugorodott a potenciális munkahelyek lehetősége - megszűnt a lehetőség, hogy a nagykanizsai mestert, ha rosszul fizet, otthagyom, és elmegyek Brassóba. Nemcsak azért, mert a jövőben az ország gazdaságilag életképtelennek tűnt - minden nyers anyagforrása a határon túlra került, szomszédaink nélkül egy patkószeget sem tudnánk magunk előállítani. Nemcsak ezekért. Mindezért együtt.

Laszlo és Bíró és Románia

Írtunk már bőven arról, hogy ami a történelmi események valós megismerhetőségét illeti, a boldog Nyugaton is beleütközhetünk mindabba, amivel ők a boldogtalan Keletet, esetleg Kelet-Közepet szokták ostorozni. A most következő példa még kissé régebbi, hajlunk rá, hogy itt jórészt szimpla buta tudatlanságról van szó, de azért egy-két érdekes gondolat itt is elő tud kerülni.

A Het literair eeuwboek: Honderd jaar boek van het jaar. 1885-1985 (Irodalmi évkönyv: száz év az év könyvein keresztül) című kötetet a de Bijenkorf kiadó adta ki 1986-ban. Az 1938-as év főbb eseményei között ezeket látjuk:

Ladisla en Biro vinden de ball-point uit.

A kiemelt mondat szó szerint azt jelenti: "László és Biro feltalálják a golyóstollat",  az ige alakja megegyezik a több személlyel.

Hát akárhogy is nézzük, Bíró László József, akinek a brazíliai bevándorlási képét már láttuk és látjuk, egy ember, ráadásul - sajnos - a nyugati világban ismertebb is jóval mint nálunk. Hogy miféle elképesztő trehányság lehet az, hogy az egy személyből kettő lett, arra csak találgatás lehetséges, azonban ismerve a hollandok egyik alaptermészetének számító indolenciát, könnyedén elképzelhető az ilyen típusú hanyagság. Azonban amíg ez a legalja bulvársajtóban talán elfogadható lenne, mégiscsak egy fontos ismeretterjesztő kiadványban, amely az olvasás, a könyvek, a megismerés szépségét lenne hivatott propagálni, mindez itt legalábbis furcsán hat.

Nincs ám vége, gyerünk tovább.Ezt látjuk 1940-ben

Duitsland valt Denemarken, Noorwegen, Nederland, België, Luxemburg, Frankrijk en Romenië binnen

A mondat jelentése : Németország inváziót indít Dánia, Norvégia, Hollandia, Belgium, Luxemburg, Franciaország és Románia ellen. (A Vandale azza is magyarázza ezt a kifejezést, hogy valami váratlanul érkezik.)  

Lehetetlen egyrészt cinikusan azonnal nem a Micsoda különbség című viccre gondolni, másrészt nem kevésbé cinikusan azt mondani, hogy ez nem lehetett váratlan azok után, hogy a francia-angol szövetség, Lengyelországgal szövetséget kötve Hitler támadása után ezt a szövetséget elárulja, a lengyeleknek semmilyen segítséget nem ad, Hitlert nem támadja hátba, tétlenül nézi a szovjet Finnország elleni háborúját.

Röviden azért távirati stílusban a nyugati front eseményeiről :Németország április elején rohanja le Dániát és Norvégiát, gyakorlatilag két nap alatt elintézve a jelentős védelmi kapacitással nem rendelkező országokat. Május 10-én indul meg a nagy nyugati támadás, amelynek egészen elképesztő első eseményei között lesz, hogy a német ejtőernyős támadás után a négyszázezres holland és egymilliós belga hadsereg úgy teszi le a fegyvert, hogy a németek maguk nem akarják elhinni (nézzünk a térképre, 18-án már a Daladier-vonal mögött vannak!). A francia-angol haderő maradéka még másfél hónapig harcol, de aztán ők is leteszik a fegyvert, és kialakul a térképen látható állapot.

E három országgal ellentétben Románia még ennyire sem mondhatta el, hogy váratlanul érte volna őket bármiféle német "invázió", márcsak azért sem, mert a német hadsereget ő maga hívta be az országba.

Keleti Ujság, 1940.október 11. A román kormány ezért tekintettel a legujabb hadászati módszerekre, gépesített és felfegyverzett német egységek kiküldését kérte.

1940. őszére Károly román király és a kormányzat helyzete, a román diplomáciában szokatlan vereségek, fél Erdély, fél Bukovina, Besszarábia és Dobrudzsa egy része elvesztése után nagyon meggyöngült. A Vasgárda terrortámadásai, az általános forrongás, a hadsereg megbízhatatlan állapota állandósult válságot eredményeztek, az sem segített, hogy a király lemondott, és fia, a most 96 éves Mihály került a helyére. Hitler egyrészt azért, hogy ne veszítse el a román olajforrásokat, másrészt már a keleti hadjárat előkészítésével foglalkozva, elfogadta a románok kérését, hogy tancsapatok vonuljanak be az országba, a román hadsereg fejlsztésére. Az olajforrások esetleges elvesztése még reális veszély: Románia ugyanolyan garanciális és szövetségi szerződésben volt Angliával mint a lengyelek - ezért menekül, vesztére, a lengyel kormány Romániába -, amit csak 1940. áprilisában a románok maguk mondanak fel. Szó nem volt itt tehát semmilyen invázióról.

És valószínűleg ez a történet sem így esik meg, ha a cikkünk közepén említett másfél millió katona nem teszi le egy nap alatt a fegyvert. Lehet, hogy ezért - is - kell máshogy emlékezni az eseményekre.

Csonka Szabad Nép

Rákosi Mátyás szolid kárörömmel nyugtázza Csrepka Teréznek írt levelében azt, hogy a Pravda 1969. novemberi, a  forradalmat ünneplő számában, a címlapon Lenin társaságában ő is látható, amint baktatnak az Internacionálé ülésére. A rá jellemző stílusban kajánkodik azon, hogy micsoda extra  "ajándékot" kapott, hiszen ha a szerkesztő tudja, hogy ő van a fotón, az nem kerül címlapra. Ellenben ha tudta volna, hogy később Magyarországon mitől fosztják meg, valószínűleg igencsak megmérgesedik.

A Képes Történelem sorozat igen érdekes fajtája volt a hatvanas évek végi történelemkönyveknek, egyértelműen az új "tények" kialakításának egyik forrása volt. Belefért ebbe aztán minden, képhamisítás, játékfilmkép dokumentumnak való bemutatása (ez még az internet korában is kísértett ...), rossz képaláírás, sőt néha még olyan kép is, ami nem volt illő.
A sorozat egyik kezdeti darabjaként jelent meg a Míg megvalósul gyönyörű képességünk, a rend... című epizód, amely a magyarországi munkásmozgalom történetéről szólt. A történet persze ideálisan hősi, a kínos éveket (Rákosi Mátyás és társai fedőnév alatt) egy mondattal elintézi. Az idealizált hősi történetekből nem maradhatott ki természetesen a Szabad Nép amely a legfontosabb eszköz volt a harcban, a lap jellemtelenségéről mások már köteteket írtak. A 87. oldalon meg is ismerhetjük az első számot magát.

 

Kereknek tűnik ez a dolog, csak épp akik emlékeztek a bő negyedszázaddal előtti eseményekre, Rákosi hatvanadik születésnapjára, azoknak gyanús lehetett a dolog. Azokban az időkben, magában a Rákosi Mátyás élete képekben című albumban kapott jópár olyan képet ami nem illette meg (pl. a Rákosi Sztálinnal címűt), a hű pártlap első számának képe bőven megörvendeztethette.

Kétségtelen a kissé gyors átalakítás, figyeljük csak meg a stencilmaszatot a nagy S betű mellett, meg a Világ Proletárjai Egyesüljetek felirat fölött - hogy ez utóbbit mért szedték ki, rejtély. Egy szinte bizonyos lehet, Rákosinak, ha megéri ez a kép bizonyosan nagyon fájna, hiszen a lap mindig is kedvence és szellemi gyermeke maradt. Ez a Kádár-rendszernek sem okozott semmilyen zavart, hiszen utóda, a Népszabadság, a második évfolyamát 1958 februárjában visszadatálta a tizenhatodikra, és 1990 után, huszonhét évig sem jutott eszükbe hasonló gesztussal 1956-tal közösséget vállalni.

Az út végén

Az Út végén című lengyel film 1939-ben készült el, Michał Waszyński rendezésében. Hogy pontosan mikor mutatták be, nehezen kideríthető. A zsidó származású Waszyński szeptemberben még idejében el tudott menekülni Lengyelországból, amelyet Németország, Szovjetunió, Szlovákia és Litvánia támadott meg akkor ősszel.

Jelenet a Jutro idzemy do kina című 2007-es filmből, rendezte Michał Kwieciński.

Sokan nem voltak ilyen szerencsések. Az itt következő sorsokban minden pokoli benne van, ami Lengyelországra zúdul ezután.

Michał Zniczet, az ötvenötéves komikust felesége még kimenti a varsói gettóból, de 1943. decemberében nem teljesen tisztázott körülmények között Pruszkówban meghal. Egyes feltételezések szerint öngyilkos lesz, valószínűbb azonban, hogy a Lengyelországban is elkezdett eutanáziaprogramban meggyilkolják a németek.

A harminckét éves Ina Benita, a könnyed vígjátékok főszereplője 1944. augusztusában pusztul el a varsói csatornákban a felkelés után gyermekével együtt. Jelen tudásunk szerint a gyermeke azután született, hogy egy német katona megerőszakolta.

Az ötvenkét éves karakterszínész Franciszek Brodniewicz ugyancsak a varsói felkelés alatt pusztul el. Lakása közelében bomba robban, amelynek hatásától szívrohamot kap és pár nappal később belehal.

A negyvennégy éves Eugeniusz Bodo a lengyel filmek és kabarék közkedvelt "szívtipró amorózója" volt. Sokáig csak annyi volt tudható sorsáról, hogy 1941. körül Lwówban eltűnt. Nemrégiben előkerült a rabosítási fényképe a Gulágról - ezután kiderült, hogy az NKVD letartóztatta, Kolimába szállította munkatáborba. 1943. októberéig maradt életben.

A hatvanhárom éves drámai színész, Kazimierz Junosza-Stępowski feleségét 1943-ban a lengyel ellenállás, az Armia Krajowa halálra ítélte, a németekkel való együttműködésért. Jelenlegi tudásunk szerint, amikor a mozgalom tagjai végre akarták hajtani az ítéletet, a színész testével védte az asszonyt a lövésektől.

A huszonnyolc éves, jórészt "szívtipró" szerepeket alakító, de drámai színésznek is kiváló Witold Zacharewicz zsidó volt. 1939. nyarán tért vissza Hollywoodból. A német támadás után sokáig sikerrel bujkált, azonban 1942. októberében letartóztatták és Auschwitzba deportálták. A méreginjekciót 1943. elején adták be a fizikailag teljesen tönkrement szervezetű színésznek.