Az 1935-ös csehszlovákiai választások

Az első Csehszlovák Köztársaságnak - részben a propaganda segítségével - a köztudatban élő képe a tiszta demokrácia, a jogállamiság általános közhelyeinek felel meg. Ez a propaganda olyan erős volt, hogy ritkán gondolunk bele : hogyan lehetséges az, hogy ez az állam rövidke két-három hónap alatt (mondjuk 1938 októbertől 1939 januárjáig) úgy átformálódik, hogy a cseh terület különösebb zavar nélkül érett gyümölcsként hullik Hitler ölébe, a szlovák részen pedig villámgyorsan megalakul Tiso náci köztársasága, "népállama" - amely már például 1938. október végén, november elején elkezdi megjelölni a zsidókat?

A válasz természetesen nagyon egyszerű: így sehogy, ezek a dolgok nem előzmény nélküliek, mint minden történelmi esemény, ez is adott folyamat végeredménye. Az utolsó legfontosabb esemény ebből a szempontból az 1935-ös választás. Itt kap felhatalmazást Konrad Henlein szudétanémet mozgalma, és itt válnak erővé azok a szlovák mozgalmak, amelyek már belevágnának az önálló állami lét kialakításába.

Összeállításunkban Szvatkó Pál, Gogolák Lajos, Ottlik György, Borsody István cikkei segítenek.

A szenzációs minőségű  politikusportrék innen valók.

Az osztrák örökös tartományokban már 1907 óta általános választójog volt érvényben, így a politikai részvétel, a parlamenti választásokon való megnyilvánulás már megszokott, hagyományos  dologgá vált a harmincas évek elejére, Ez a rendszer ugyanazokat a helyzeteket élte át, ugyanolyan tradíciók, hagyományos pártrendszerek alakultak ki, mint bármely más képviseleti rendszerben. Kialakultak a "rutinszavazatok", a bizonyos pártok fellegvárainak számító "bevehetetlen kerületek"  és így tovább.
A kialakult politikai rutinnak, és az államnak, élén Masaryk elnökkel azonban már a húszas évek végén azzal kell szembesülnie, hogy a parlamenti, képviseleti rendszer visszaszorításának, esetleg megszüntetésének már Csehszlovákiában is aktív képviselői vannak.

Tomas G. Masaryk 1850-1937

1929-ben Brünnben, Rodola Gajda tábornok, aki az eléggé egyértelmű nevű (és egyértelműen Mussolinira is utaló) Národní obec fašistická nevű szervezet vezetője már puccsot kísérel meg, amely kudarcba fullad. Azonban ez az esemény azért érdekes, mert ebben az esetben még nem létezik olyan közeli nagyhatalom, amely "kikényszeríthetné" a hasonló puccsokat (mint például a náci puccskísérletet 1934-ben Ausztriánban) valamint Gajda tábornok karaktere is azonos azokéval akik a második világháborút politikusként, katonaként előkészítették. (Agresszív antiszemtizmus, kisebbségellenesség, militáns szovjetellenesség)

Rodola Gajda 1892-1948

Bortnyik Sándor festménye Gajda tábornokról. A kommunista magyar festő vajon miért is vállalta el ezt a portrét, amikor a tábornok nézetei már 1924-ben is közismertek voltak?

Az ehhez hasonló történések, és a gazdasági helyzet romlása tovább erősítették az informálisan mindig is nagyon erős Benes külügyminiszter hatalmát. Benes - a közhiedelemmel ellentétben - nem volt általánosságban népszerű. A korabeli cseh átlagpolgár rettenetesen utálta az úgynevezett fényűzést - márpedig például Masaryk elnök fehér lovas allűrjei, Benes külügyminisztériumi palotája tökéletesen beleillettek ebbe az előítéletbe. Benes személyiségét még a hozzá közel álló források is "szentimetalizmustól mentesnek" írják le, és ez - ami valójában rendkívüli merevséget jelentett - majd később, 1938-ban válik olyan erőssé, politikailag mozdulatra, változtatásra képtelenné, hogy a nyugati hatalmak hatalmak többek között ezért is jutnak el Münchenig. A csehszlovák nemzeti szocialista párti Benes személyisége a korabeli diktátorokra is hasonlított, például ő is félt mániákusan a megmérgezéstől, és nem egyszer hozta emiatt kínos zavarba vendéglátóit. Szovjet szimpátiája már a nemzetbiztonsági problémák határait érte, mint Kun Miklós professzor legutóbbi kutatásai kiderítették. a szovjet titkosszolgálatnak külön villanegyede volt Prágában, teljesen zavartalanul folyt a kémtevékenység. Pártjának neve valóságban persze csak hasonlít a nácikéra - azonban az elnevezés nem véletlen.

Eduard Benes 1884-1948

A politikai élet 1935-ös szereplői személyiségükben és kisugárzásukban is a korabeli cseh kispolgár mintáját adják vissza. A kormány feje ekkor az agrárius politikus, Jan Malypetr volt 1932 óta.

Jan Malypetr 1873-1947

A politikai vetélytársaknál is hasonló a helyzet, sőt kicsivel még érdekesebb. A paletta legszélén Gajda fasisztái mellett a Stribrny-féle fasisztoid liga, "nemzeti egységpártja" - a Kramar-féle nemzeti demokrata párttal - található. Viszont vezetőik megjelenése, kisugárzása - talán egyedül pénzt biztosító gazdag Hodács kivételével - egyáltalán nem emlékeztet azokra a mozgalmakra, amelyek ilyen eszmékkel óhajtották az áhított hatalmat.

Jiri Stribrny 1880-1955

Frantisek Hodac szokolista viseletben

Frantisek Hodac 1883-1943

Karel Kramar 1860-1937

Kormánypárti társaik is szorosan illeszkednek a fentebb körülírt miliőbe. A korabeli cikkek állandó jelzője a "nehézkes", "szürke" velük kapcsolatban.

Rudolf Berán 1887-1954

Frantisek Udrzal 1866-1938

A szlovák politikából érkezők pedig általában ellentétes hatást váltottak ki. Kisugárzásuk sokkal karizmatikusabb, tevékenységük sokkal aktívabb mint cseh társaiké. Ráadásul Milan Hodza-t sok korabeli  forrás a nagyúri jelzővel illeti (nyilván a magyar parlamentben megszokott debattőri stílus miatt), ez is újabb okot adhatott a ellenszenves fényűzés hangoztatására.

Andrej Hlinka 1864-1938

Milan Hodza 1878-1944

Ez az 1935. május 19-i választás már csak lezárása volt harmincas évek válságos eseményeinek, amelyek természetesen nem hagyták érintetlenül Csehszlovákiát sem. A gazdasági helyzet romlása, a belpolitikai botrányok és a válság miatti autoritatívebb állami megnyilvánulás, a külpolitikailag kedvezőtlen helyzet, Csehszlovákia bekerítése nem baráti indulatú államokkal nem ígértek már semmi jót. A választás alapvető végeredménye azonban, a régi pártrendszer megmaradása, csak a korabeli cseh kortársak szemében tűnt megnyugtatónak, a külföldi elemzők észrevették a szudétanémet mozgalom előretörését és a kommunista párt gyakorlatilag jelentéktelen szavazatvesztését. Mind a kettő pontosan azt a demokratikus rendszert akarta felszámolni, amelyre a köztársaság épült. A szavazók életkora szerinti megoszlás is tükrözte ugyanazt a helyzetet mint a többi válságsújtotta államban : az idősebbek szavaztak a mozdulatlanságra, a fiatalok a radikalizmusra.Szlovákiában az ellenzéki mozgalmak 61-ről 66%-ra növelték támogatásukat. Benes pártja jórészt az említett okok miatt 11%-kal kevesebb  szavazatot kapott. A szudétanémet területeken a szudétanémet párt a kommunistákat kiszorította helyükről. . Szvatkó Pál foglalta össze találóan a Magyar Szemlében :"A választások legérdekesebb és legfontosabb eseményét kétség-telenül az ország németjeinek sejtett, de a várakozást felülmúló ébredése jelentette. Az eredmény kihirdetését követő első konsternációban néhány prágai lap helyesen írta a cseh közvélemény meglepetéséről: „úgy tesz, mintha eddig nem tudta volna, hogy a köztársaságban németek is élnek". Tizenhat évig a prágai utca tényleg nem törődött Észak-Csehországgal s a német probléma legfeljebb a politikai vezérlet beavatott köreit foglalkoztatta. Most Henlein 1,3 millió szavazattal döngette a kapukat.". A német siker megerősítette a szlovák autonómiaköveteléseket is. 

A választás eredményeképp azonban még harmadjára is Malypetr alakíthatott kormányt, aki minimálisra zsugorodott többségével ugyanúgy próbálta folytatni az ügyek vitelét, ahogy az zajlott május 19. előtt. Pedig hogy ez mennyire lehetett sikeres, ott volt előtte a példa: Hitler hatalomra jutása előtt is a taktikázás, pártalkuk kötése, kompromisszumkényszer Németországban az egész rendszer bukását okozta. 

Mint ahogy történt is, hiába váltotta Malypetr-t Milan Hodza októberben, ez a választás volt a legelső lépés a cseh köztársaság szétesése felé.

48-as zászlók - először

De ne bosszankodjunk azért a criticalpast.com felületességén - az oldal maga kiváló és hiánypótló! - mert néha ez a felületesség ad a kezükbe olyat, amit nálunk el akartak tüntetni, de mégis, itt megtalálható.

A Wang folyón is olvashatunk sokat a Hitler-Sztálin mézeshetekről - ami természetesen 1945 után, mint például Katyn, nem létezett - amelynek egyik diplomáciai részaktusa volt az 56 darab 1848-49-es, Szűz Máriás honvédzászló visszaszolgáltatása Magyarországnak - Rákosi Mátyásért cserébe. A zászlók 1941. márciusi átvételéről természetesen a filmhíradó is készített riportot, amit aztán legkésőbb 1958 után óvó kezek kivagdostak  és eltüntettek.

Így ha meg szeretnénk nézni a két tudósítást a filmhíradók online oldalán, mozi helyett csak ez a barátságtalan üzenet vár.

Szerencsére azonban a Magyar Film Iroda átadta ezt a riportot a Luce-nak, és a filmszalag az amerikaiak kezébe került. A criticalpast.com némi szokott trehánysággal honvédségi parádénak véli Horthy Miklós jelenlétében.

De vajon miért kellett ezt a filmhíradót eltüntetni? A válasz valószínűleg ez a pár pillanatot rögzítő kocka.

Bárdossy László az előtérben, mögötte Nyikolaj Ljachterov szovjet katonai attasé, balról az első alak Saranov nagykövet.

Igencsak nem fért bele az 1945 utáni történelemszemléletbe ez a jelenet, amint a szovjet katonai attasé a Horthy-rendszer prominensei mögött a magyar zászlóknak tiszteleg.

Adolf Hitler, a sztár

SS haditudósító fényképezi Mannerheim marsallt a vezéri főhadiszálláson, 1942.
Katsaus Journal

Hogy Hitler sikeréhez a tömegtájékoztató eszközök, a korabeli média hogy járult hozzá, ez közismert tény. Hogy uralma fenntartásához hogyan járult hozzá, és hogyan üzemeltette ezeket az eszközöket hideg profizmussal Göbbels, az is tény. De nagyon kevés olyan képet látunk, ahol a "visszacsatolást" is megfigyelhetjük.

A keleti fronton készített híradófelvételek szinte spontán mutatják meg ezt a hatást, hogy az egyes emberek szintjén milyen erős vágy működött a Vezér közelébe férkőzni, fényképeket -sztárfotót! - készíteni róla, autogramot kérni tőle, Ilyen típusú jelenséget legközelebb jóformán csak a Beatleseknél figyelhetünk meg. (Talán nem véletlenül?) Az arcokon látható extázis, a minél többször elkattnitott fényképezőgép, az eszeveszett tolongás érdekes tükre a hitleri médiavilágnak, valamint első példája a média által gerjesztett rajongásnak.

Bizonyos, hogy a fénykép, a fényképezőgép egyfajta szimbolikus visszacsatolása annak a módszernek ahogy a náci uralom fenntartotta eszmei bázisát. Senki nem tud az alábbiakhoz hasonló jelenetet elképzelni sem - mondjuk - Ferenc Józseffel vagy Sztálinnal. 

1942 június 4., a harkovi sikeres hadművelet után, Deutsche Wochenschau 614.

1941. augusztus, keleti front, DW 573

1941. szeptember, keleti front, DW 574

Iskola a határon

Tudtam, hogy rohadtul piszok helyzetben van Szeredy. Ott kezdődött, hogy az ember nem árulja el a hazáját; még ha rohadt is a hazája; ezt csinálja más; piszok munka; ember nem csinálja. Ott folytatódott, hogy az ember nem adja hóhérkézre a szeretőjét, még ha - egyszóval sehogy se. De éjfélre már az volt a téma, hogy amit az ember megtett volna a szép, rohadt szeretőjéért, azt most már nem lehet nem megtenni egy piszok, ártatlan gyereklányért. Szeredy Dani jól belemászott ebbe. Csőbe húzták. "Most csudára kicsellózott velem a sors" - mondta volna, de nem kellett mondania, úgyis tudtam, hogy ezt gondolja.

(Ottlik Géza : Iskola a határon)

A legegyszerűbb képek is lehetnek megrázóak, ha olyan történet van mögöttük, amit megfelelő érzékenységgel már feldolgoztak olyan módon, hogy kulturálisan beépült egy közösség tudatába, így mindenkinek van már valamilyen elképzelése a történtekről, Ilyen történet Ottlik Géza Iskola a határon című műve, amely a kőszegi katonai alsó reáliskolát mutatja be.

A critialpast.com-on található az alábbi két film, amely ennek a regénynek adhat olyan valóságtartalmat, amely más lehet mint ahogy már elképzeltük. A kockák valószínűleg az iskola működésének a szó szoros értelmében utolsó pillanatait mutatják meg, 1945 április 29-én, Freyungban, Németországban. 

Sajnos a criticalpast.com-ra eléggé jellemző a tapintatlan pontatlanság. Az itt szereplő gyerekeknek - a filmek címevel ellentétben - természetesen semmi közük a Hitlerjugendhez, az egyenruhájuk a kőszegi iskolában megszokott viselet. Ezekből a felületességekből keletkezik a rosszindulat és előítélet.

Természetesen ha bárki felismeri a két meginterjúvolt gyerekkatonában felmenőjét, adj'Isten saját magát, kérjük tudassa ezt.

Azt is megmagyarázta, hogy örülniük kell, hogy felvették ráadásul ingyenes, államköltséges helyre, egy ilyen kitűnő iskolába, s hogy az ország nehéz, elszegényedett helyzetében milyen nagy dolog az, ha valakit kész pálya, biztos megélhetés vár, és katonatiszt, úriember lesz belőle. Elég nagy fiú ő már ahhoz, hogy ezt megértse.
- És ne igyál hideg vizet, ha ki vagy melegedve, drágám - tette hozzá. - Tüdőgyulladást kaphatsz.

Medve nem volt elég nagy fiú ahhoz, hogy ezt az indokolást megértse. Csak ráhagyta az anyjára. Jó, katonatiszt lesz belőle, úriember. Egy percig sem hitte, hogy itt marad, de ráhagyta az anyjára. El volt kápráztatva, és könnyelműség fogta el. Nem törődött semmivel.

- Tanulj szorgalmasan! - búcsúzott el tőle másnap az asszony. - Pajtásaiddal légy udvarias, szerettesd meg magad. Tanáraiddal légy mindig tisztelettudó, édes fiacskám. Megígéred nekem?

- Ühüm.

- Hallod?
- Jó. - Medve igyekezett ingerültség nélkül felelgetni.
- Ígérd meg, drágám!
- Jó, mami!

Még sütött a nap, de már alacsonyan járt - egy ujjnyival a hegyek fölött, éppen a második emelet magasságában, s egyenesen besütött a hálóterembe -, amikor megérkezett a bevonuló zászlóalj. A parkot, hátul a kórház kis épületét és külön kertjét, a gazdasági udvart, mindent körülfutott a magas, kilométer hosszú kőkerítés, mint egy kisebbfajta kínai nagy fal. A főkapun kívül volt több oldalsó és hátsó bejárata is, és a két legnagyobbat, az északi országútra nyíló és a malom felőli, déli, leláncolt hatalmas vaskaput úgy hívták, hogy Netter-kapu és Koller-kapu; senki sem tudta, hogy miért. Előbb a málhás szekerek jöttek meg a vasútról a Netter-kapun át. Mi persze még nem tudtuk, hogy honnét bújtak elő, csak azt láttuk, hogy az épület sarkánál bekanyarodnak, és tömérdek bőröndöt, útikosarat, ládát raknak le róluk kék zubbonyos, fekete nadrágos növendékek. Aztán a főallé felől távoli kürtszó hallatszott, ezúttal nem olyan hamis, mint a tegnapi, s alighogy elfújta végig a menetet, nyomban egy másik, még ércesebb trombita vette át. Mire az is befejezte, már hallottuk a menetoszlop csoszogását odalent. Lassan, hintázva közeledett a fasorban az első század első szakasza, mint a kikötőjébe befutó gálya, halálos biztonsággal. Fejhangon elkiáltott kurta vezényszavak csendültek fel. "Félszázad!" Keményebben kopogtak a lépések, tam-tam, tam-tam: "Állj!" Aztán távolabbról, más hangon újra: "Félszázad!" Tam-tam, tam-tam: "Állj!"

Ahogy először álltam ott, ebben az ismeretlen ködben, féltem. Furcsa, ijesztő, rossz érzés volt, hogy csupán a közvetlen szomszédaimat látom, s őket is kissé szétfolyó körvonalakkal, mögöttük pedig rögtön bezárul ez a fal, körbe-körbe minden irányban, alig pár lépésnyire tőlem. A rajparancsnokok nem látták az embereiket, legfeljebb a középsőt, s jóformán azt sem tudták, hol áll a rajuk, csak kiabálták bele az áthatolhatatlan, szürke kásába a vezényszavakat, titkolt idegességgel.

- Csípőőő-re!

- Kettő!

- Egy-kettő! Föl! Terpeszállás és... Lépj! Re! Ktő! Karokat! Négy! - Keresztbe-kasul szálltak, úsztak a kiáltások magasabb-mélyebb, közelebbi-távolabbi hangokon, és elenyészően csekély rosszhiszeműség kellett csak hozzá, hogy az ember ne értse meg, ki vezényel, mit és kinek?

Szorongva, tétován emelgettem a karomat, amikor észrevettem, hogy a jobb oldali szomszédom kedélyesen zsebre vágta a kezét, és nyugodtan ácsorog egy helyben, nem csinálja a vezényelt gyakorlatot. Mintha nem is hallaná. Lassan elmúlt a pánikérzésem, és követtem a példáját.

Meregettem a szememet, hol lehet köztük Halász Péter. Az egyik oszlop a szökőkút másik oldalára kanyarodott. "Félszázad!" A mögötte jövő szakasz egyenesen ment tovább, s az épület elé érve, belekiabált egy újabb fejhang: "Félszázad!" Az előbbi: "Állj!" Az újabb, néhány lépés után: "Állj!" Aztán megint máshonnét: "Jobbra vissza-kozz!" És keresztbe-kasul, eminnen-amonnan, más-más hangon: pihenj! pihenj! pihenj!

Mindez, tegyük hozzá, nem volt ilyen világos és egyértelmű; de harminc-egynéhány év múlva Medve nem tudta pontosabban leírni a képszerűvé összeálló gondolatait és érzéseit - mindazt, amin a zászlóalj megérkezésekor éppen tűnődött. Nem is lett volna különösebb jelentősége az egésznek, hiszen máskor is, jóformán mindig járt valami hasonló az eszében, ahogy minden tíz-tizenegy éves gyereknek el-elkalandozik a képzelete; de bosszankodott, hogy megzavarták, s ezért kezdte elölről, és ezért érezte talán fontosabbnak ezt a megszakadt gondolatsort a szokásos akármilyen álmodozásainál.

A kihallgatásokat nem szószerint adjuk közre - hiszen úgyis meghallgatható, és a tolmácsolásnál nem történik félrefordítás - hanem tartalmi összefoglalóját.

-Mi az Ön nemzetisége ? - Magyar. -Milyen szervezethez tartozik? - A magyar királyi katonai alsó reáliskolához, Kőszegen. - Mennyi katonai kiképzésük volt? - Jobbra át, Balra át, Indulj ! - Fegyveres nem? - Nem. - Mennyi ideje van katonai szolgálatban? - 4 éve. - Harcolt amerikai csapatok ellen? - Nem. - Hány éves ? - 14. - 14 éves, és már négy éve a hadseregnél ...  Úgy hiszem mostmár mindent információt megkaptunk.

Zömök, cigányképű volt ez a Czakó, s mondom, én sem tartottam üres hetvenkedésnek, amit beszél, pedig sokat beszélt. Volt egy díszesen kifaragott tollszára, a végében, a cirádák közt ügyesen elrejtve parányi nagyítólencse bújt meg. Ha a világosság felé emelve belenézett az ember, Davos behavazott körképe vált láthatóvá. Délelőtt Orbán Elemérnek mutogatta ezt a tollat. De ahogy elmentem mellettük, hallottam, hogy egészen másról beszél.

- Te lőttél már revolverrel? - kérdezte a puha Orbán Elemértől.

- Nem.

- Csak azért mondom, mert azzal nagyon nehéz célozni, tudod - magyarázta.

Hosszasan mesélt valamit Orbánnak, de a többire már nem figyeltem. Ezt mégiscsak hencegésnek ítéltem. Nekünk véletlenül volt revolverünk Halász Péterrel, de mi sem mertünk lőni vele.

Mi az Ön nemzetisége, német? - Nem, magyar vagyok. - Milyen katonai szervezethez tartozik? - Kőszegről jöttünk ide. - Mi van ott, iskola? - Igen, iskola. - Milyen katonai kiképzést kaptak? - Vigyázz, tisztelgés, jobbra-balra át. - Fegyvereset? - Nem. - Mennyi ideje szolgál ?  - Négy évre maradunk az iskolában, én harmadikos vagyok. - Harcolt amerikai alakulatok ellen? - Nem értem. - Lőtt amerikaiakra? - Nem. - Mennyi idős ? - 12 éves vagyok. - Mindent tudunk, visszatérhet. (Félreérti és számsort kezd mondani.)

Még március legelején, a keservesen feszült napokban, egyszer algebraórán kihívta őt a táblához Dancsó őrnagy. Rettenetesen sokáig nyaggatta, szokott komisz hidegségével. Élesen emlékszem rá, mert az a képtelen, rossz érzésem volt, hogy ez is hozzátartozik az ellenünk folyó eljáráshoz. A szigorú Dancsó majdnem úgy vizsgáztatta Medvét, mint Merényiék. Azt tartotta róla, hogy nem tud semmit. Igaz ugyan, hogy mindnyájunkról ezt tartotta. Drághnak jót adott félévkor: jelest senkinek.

- Nos? - türelmetlenkedett. - Tudja vagy nem?

Egyre újabb és újabb kérdéseket tett fel Medvének, aki türelmesen, közönyösen írta a táblára a rejtélyes algebrajeleket. Azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák, fán terem-e vagy bokorban, amiről szó volt. Dermedten latolgattam magamban, lehetséges-e, hogy a tisztek is bekapcsolódtak az ellenünk indult Öttevényi-szerű ügybe?

- Elég - intett Dancsó őrnagy. - Törülje le.

Újabb kérdést tett fel neki. Ez már különösnek látszott. Rég elkergethette volna. "Elégtelen!" Borzalmas zárójeleket és négyzetre emeléseket írt fel Medve. Dancsó rideg, megvető arcáról soha nem lehetett leolvasni, hogy marhaságot ír-e az ember, vagy aránylag még tűrhető dolgokat. A frász törné ki, gondoltam, ez már kegyetlenség, amit Medvével csinál.

- Tudja vagy nem?

Medve mondott valamit és fölírta. Dancsó bólintott, gúnyosan, mint mindig, kérdezte őt tovább, aztán egyszer csak azt mondja, ugyanolyan arccal:

- Köszönöm. Leülhet. Jeles.

Még ránk is mordult valamit: "Aki nálam jelest akar, annak nem elég az anyagot tudni. Annak így kell tudni." Tátva maradt a szám. Borzasztóan megkönnyebbültem. Attól fogva őszinte hálát éreztem a rezes orrú Dancsó őrnagy iránt.

Medve egy szikrányit sem. Szóba hoztam neki később egyszer. "Azért a maga módján csuda egy igazságos ember" - mondtam.

- Kicsoda?

- Dancsó.

- Ló! Ronda állat - mondta Medve.

Segítségért ordítsak? Most, így németóra közben? Megtettem volna talán, mert mindig elég gyáva voltam, ha a legcsekélyebb értelmét is látom. De kinek? Ki fog segíteni rajtam? A többiek? Medve, Zsoldos vagy Schulze, Kovách Garibaldi? Nevetséges, sajnos. El kellene menekülnöm. Kimentem volna a világból is szívesen, de tudtam, hogy ez is csak ábránd. Csak a csoda segíthet. Ha valami közbejön. Egyetlen lehetőségem maradt: meg se mozdulni. Semmit sem csinálni.

Az utolsó Memphisre gyújtottam rá az imént. Júliától kaptam délelőtt. Titokban dugta a zsebembe, hogy az ura ne lássa. Ő volt az egyetlen, aki soha nem kérdezett tőlem semmit az intézetről, s mindvégig az volt a gyanúm, hogy mindent tud; ami persze képtelenség. Búcsúznom kellett tőlük elég hamar. Felemelte rám szép fiatal, kreol arcát. Nézett a szemembe. Kicsit kancsalítva. Fájt a szeretete, fájt a reménytelenség, fájt, hogy túléltünk mind a ketten valami jóvátehetetlent; mégis, alig fájt. Vagyis inkább egészen csendesen fájt, egészen messze, de olyan erővel és olyan mélyen, ahol azt az egy-két biztos dolgot tudtam: s ahogy szelíd galvánáramával átjárta a nehezen szerzett, titkos, elvehetetlen nyugalmamat, egy pillanatra világossá vált a talaj alaprétegződése, amin éltem: a kimondhatatlan érzés, hogy mégis minden csodálatosan jól van, ahogy van. Júlia arcán a megkezdett mosoly forrósodott. De aztán ennyiben maradtunk: a mosolygás soha-félbe-nem-hagyott kezdőpillanatánál.