|
A kommunisták nem titkolják nézeteiket és szándékaikat. Nyíltan kijelentik,
hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével
érhetők el. Reszkessenek az uralkodó osztályok egy kommunista forradalomtól.
A proletárok e forradalomban csak láncaikat veszíthetik. Cserébe egy egész
világot nyerhetnek.
|
Die Kommunisten verschmähen es, ihre Ansichten und Absichten zu
verheimlichen. Sie erklären es offen, daß ihre Zwecke nur erreicht
werden können durch den gewaltsamen Umsturz aller bisherigen
Gesellschaftsordnung. Mögen die herrschenden Klassen vor einer
kommunistischen Revolution zittern. Die Proletarier haben nichts in ihr
zu verlieren als ihre Ketten. Sie haben eine Welt zu gewinnen. |
Ez a pár mondat a Kommunista Kiáltványból pontosan elég arra, hogy választ kapjunk a marxizmus erkölcsi elfogadhatóságára. Ép etikájú ember számára az erőszak elfogadhatatlan, körítsenek mellé bármilyen felsőbbrendű magasztos célt - ahogy a trendi gondolkozók a marxizmus esetében ezt mindig meg is teszik, az Európában uralkodó forradalmi hangulatra hivatkozva, - mint ahogy Marx és Engels későbbi munkássága sem változtatta alapvetően ezt a célt. Érdekes módon nem adatik meg ez a kedvezmény a Georges Sorelt Svájcban hallgató Mussolini számára, aki a Gondolatok az erőszakról című kötettől inspirálva alakítja ki a fasizmus politikai erőszakrendszerét, és a kommunistákkal utcai harcokat vívó nácik sem kapják meg valamiért ezt a fajta megértést.
De nem kell a huszadik század vérfürdőihez előremenni, hogy tartalmas marxizmuskritikát kapjunk.1906-ban a marxista magyar Wolfner Pál, 1908-ban pedig a német antimarxista Werner Sombart azonos, Szocializmus című könyve jelent meg magyarul, és ismertet terjedelmes cáfolatot a marxizmus nagyon sok összetevőjéről. A két mű legfontosabb értéke természetesen a megjelenés ideje: mi, az utódok bölcsességével fájdalmasan olvashatjuk a pontos előrelátó cáfolatokat a tökéletes, megcáfolhatatlan eszmével szemben.
A munkások helyzete az ötvenes évek alatt tényleg siralmas volt, a trade-unionok hatása még nem mutatkozott, a kisipar csakugyan pusztult, a tőke részvénytársaságok és más nagy vállalatok alakjában valóban kezdett bizonyos koncentrikus formákat találni. Marxot ezek a közvetlen tapasztalatok vezették, amikor azután a fentebb felsorolt elméletek alakjában formulázta őket. De a fejlődés azóta rácáfolt. Az, amit előre látott, részben alig, részben pedig egyáltalában nem valósult meg.
Marx abból indult ki, hogy a nagytőke teljesen tönkreteszi a kisüzemet. Az ipari forradalom első hullámzása a kisipar egy részét csakugyan tönkretette, de a teljes pusztulás azért nem következett be. Ellenkezőleg, éppen a legutolsó évtizedek statisztikája azt bizonyítja, hogy a kisüzemben elfoglaltak száma határozottan szaporodik. A marxizmus egyik kritikusa kimutatja, hogy például Németországban 1882-1895 között a kisiparosok száma 10 százalékkal, a kiskereskedők száma majdnem 50 százalékkal emelkedett. A marxizmus hivei ezzel szemben azzal érvelnek, hogy ezek az arányszámok csak látszólagosak. Az úgynevezett kisüzemek óriási többsége teljes függőségben van a gyáraktól, egyszóval a nagytőkétől. Ha a felületes szemlélő bizonyos külső függetlenséget találni vél is bennük, voltaképpen éppen annyira rabszolgái a tőkének, mint a gépteremben dolgozó munkás.
A kisüzem tehát nem tünt el. De nem követ kezett be Marx másik előfeltétele sem, a nagytőke mindig kevesebbkézben való összpontosulása. 18542ben Berlinben mindössze hat olyan ember élt, kinek vagyona a három millió márkát meghaladta. volna. Ha ebből a hatból hatszázharminckilenc lett. Minden nagyobb városban hasonló fejlődést látunk. Ez az arány semmi esetre sem bizonyít a nagy vagyonok csökkenése mellett, ellenkezőleg. Marx követői erre azt válaszolják, hogy nem a vagyonok számában, hanem a termelés formájában van a lényeg. Nem az a fontos, hogy a kapitalisztikus termelés előnyeit hat vagy hatszáz ember élvezi-e, a kérdés súlypontja abban rejlik, hogy az ipari termelés kartellek és trösztök alakjában tényleg mindjobban centralizálódik. Semmi sem bizonyítj a annyira Marx igazságait, mint a trösztök és kartellek folytonosan növekedő térfoglalása. Az óriási német villanyos ipar mindössze két nagy társaságban van szervezve. Még bámulatosabb az amerikai fejlődés. A legutolsó statisztika szerint közel kilencezer még nemrég önálló iparvállalat rna néhány trösztbe van egyesítve, melyek nem kevesebb mint húsz milliard dollár tőkével rendelkeznek.
A tőkehalmozódás és a kisipar pusztulásának előfeltételei tehát - Marx kritikusai szerint - egyáltalában nem következtek be. De még sokkal kevésbbé következett be az a másik fejlődés, mely Marx elméleteinek szempontjából még az előzőknél is fontosabb, tudniillik a munkások teljes elszegényedése. Bármilyen szempontból vizsgáljuk is a kérdést, bármennyi elfogultsággal közeledjünk is feléje, nyilvánvaló, hogy éppen az ellenkezője történt mindannak, amit Marx előrelátott. Senki sem állithatja, hogy Európa bármelyik iparos államában a munkásosztály helyzete ma rosszabb volna, mint ötven évvel ezelőtt. Az összes hivatalos és nem hivatalos kimutatások szerint a bérek mindenütt meg- kétszereződtek. A tanult munkások életviszonyai ma egészen mások, mint a század első felében. A munkástörvényhozás mindig több és több kedvezményt biztosít számukra. A munkaidő folytonosan kisebb lesz. Az ipari telepek versenyeznek egymással a munkásjőléti intézmények megteremtésében. Egészséges és tetszetős munkásházak épülnek. A műhelyek mellett fürdők, öltözők állnak rendelkezésre. A nagyobb városokban a munkásság kulturális szükségleteiről is mindig több és jobb gondoskodás történik. Külön színházak olcsó helyárak mellett jó és modern művészetet nyújtanak. Ingyenes népkönyvtárak megkönnyítik a művelődést. Ingyenes vagy egészen olcsó tanfolyamok rendszeresen tanitanak. Egyszóval, aki a mai angol, német, francia vagy belga munkás helyzetét az ötven év előtti viszonyokkal összehasonlítja, bármennyire marxista legyen is, kell hogy belássa Marx tévedését.
És tévedett Marx akkor is, amikor azt hirdette, hogy az általános elszegényedés mindnagyobb arányú lesz. Igaz, a század első évtizedeiben ez a tendencia mutatkozott. A viszonyok azonban megváltoztak. Éppen Angliában, ahol a tizenkilencedik század elején a panperizmus megdöbbentő arányszámait láttuk, lényegesen javul a. helyzet, még pedig nemcsak abszolute, hanem relatíve is. A pauperek száma csökken. Míg a nyolcvanas évek átlaga. a kilencszázezret is meghaladta, a kilencvenes években ez a szám alig éri el a nyolcszázezret. A marxizmus védelmezői természetszerűen ezt az okoskodást sem fogadják el. Igaz, a munkabér emelkedett. De vajjon nem drágultak-e meg az életviszonyok is? Vajjon nem lettek-e drágábbak az élelmiszerek? Nem lettek-e drágábbak első sorban a lakások? Igaz, a munkásjőléti intézmények száma növekedik. De vajjon nem-e a kapitalísztikns világrend vonaglását kell ebben látni, amely ilyen szurrogátumokkal próbálja végzetét elhárítani. A kritika nem látja a munkásság helyzetének rosszabbodását. De vajjon a nagytőke tagadhatatlan szaporodása, a tröszt- és kartell-szervezetek nern választják-e el a munkásokat még jobban a termelési eszközöktől, mint az ötven év előtti gyárak? Vajjon mi lényegesebb a munkásság életében : az, hogy a proletár vasárnap fekete kabátban egy-egy pohár sört megihat-e, vagy hogy a termelési eszközök birtokához közeledjék-? A fekete kabát talán megvan, de ez még nem fejezi ki a, helyzet javulását. A munkásmüvelődés intézményei szaporodnak. De vajjon mit bizonyít ez? Csak azt, hogy maga a munkásság felismerte e tényezők fontosságát és saját filléreíből tartja fenn őket. Az előfeltételek hamisak, hamis a belőlük levont következtetés is, - érvel tovább a kritika. A gazdasági fejlödés másképpen alakult, mint ahogy azt Marx elöre meghatározta, a nagy összeomlás tehát sohasem fog elkövetkezní. A gazdasági válságok tana. szintén megcsalta Marxot.Bármi legyen is e válságok oka kétségtelen, hogy pusztító erejükből fölyvást veszítenek. A harmincas negyvenes évek válságainak egészen más következményei voltak, mint akár csak a legutolsönak, mely a. kilencvenes évek alatt folyt le. A rázködtatás sokkal kisebb, a lefolyás sokkal enyhébb mint ötvenesztendövel ezelött volt. Az összeomlás kérdésében a marxisták is tettek már bizonyos engedményeket. Még tizenöt- húsz évvel ezelött is mindig úgy beszéltek róla, mintha közvetlenül küszöbön állana. Bebel annyira ment, hogy a Kladderadatsch-ot, ahogy ezt a katasztrófát elnevezte, pontosan, naptári terminusokra jövendölte meg. A terminusok elkövetkeztek, és a Kladderadatsch nem következett be. De - hirdetik a marxisták - ha az eddigi számítások nem is. váltak be, a jövöben azért nem fog elmaradni.
