Iskola a határon

Tudtam, hogy rohadtul piszok helyzetben van Szeredy. Ott kezdődött, hogy az ember nem árulja el a hazáját; még ha rohadt is a hazája; ezt csinálja más; piszok munka; ember nem csinálja. Ott folytatódott, hogy az ember nem adja hóhérkézre a szeretőjét, még ha - egyszóval sehogy se. De éjfélre már az volt a téma, hogy amit az ember megtett volna a szép, rohadt szeretőjéért, azt most már nem lehet nem megtenni egy piszok, ártatlan gyereklányért. Szeredy Dani jól belemászott ebbe. Csőbe húzták. "Most csudára kicsellózott velem a sors" - mondta volna, de nem kellett mondania, úgyis tudtam, hogy ezt gondolja.

(Ottlik Géza : Iskola a határon)

A legegyszerűbb képek is lehetnek megrázóak, ha olyan történet van mögöttük, amit megfelelő érzékenységgel már feldolgoztak olyan módon, hogy kulturálisan beépült egy közösség tudatába, így mindenkinek van már valamilyen elképzelése a történtekről, Ilyen történet Ottlik Géza Iskola a határon című műve, amely a kőszegi katonai alsó reáliskolát mutatja be.

A critialpast.com-on található az alábbi két film, amely ennek a regénynek adhat olyan valóságtartalmat, amely más lehet mint ahogy már elképzeltük. A kockák valószínűleg az iskola működésének a szó szoros értelmében utolsó pillanatait mutatják meg, 1945 április 29-én, Freyungban, Németországban. 

Sajnos a criticalpast.com-ra eléggé jellemző a tapintatlan pontatlanság. Az itt szereplő gyerekeknek - a filmek címevel ellentétben - természetesen semmi közük a Hitlerjugendhez, az egyenruhájuk a kőszegi iskolában megszokott viselet. Ezekből a felületességekből keletkezik a rosszindulat és előítélet.

Természetesen ha bárki felismeri a két meginterjúvolt gyerekkatonában felmenőjét, adj'Isten saját magát, kérjük tudassa ezt.

Azt is megmagyarázta, hogy örülniük kell, hogy felvették ráadásul ingyenes, államköltséges helyre, egy ilyen kitűnő iskolába, s hogy az ország nehéz, elszegényedett helyzetében milyen nagy dolog az, ha valakit kész pálya, biztos megélhetés vár, és katonatiszt, úriember lesz belőle. Elég nagy fiú ő már ahhoz, hogy ezt megértse.
- És ne igyál hideg vizet, ha ki vagy melegedve, drágám - tette hozzá. - Tüdőgyulladást kaphatsz.

Medve nem volt elég nagy fiú ahhoz, hogy ezt az indokolást megértse. Csak ráhagyta az anyjára. Jó, katonatiszt lesz belőle, úriember. Egy percig sem hitte, hogy itt marad, de ráhagyta az anyjára. El volt kápráztatva, és könnyelműség fogta el. Nem törődött semmivel.

- Tanulj szorgalmasan! - búcsúzott el tőle másnap az asszony. - Pajtásaiddal légy udvarias, szerettesd meg magad. Tanáraiddal légy mindig tisztelettudó, édes fiacskám. Megígéred nekem?

- Ühüm.

- Hallod?
- Jó. - Medve igyekezett ingerültség nélkül felelgetni.
- Ígérd meg, drágám!
- Jó, mami!

Még sütött a nap, de már alacsonyan járt - egy ujjnyival a hegyek fölött, éppen a második emelet magasságában, s egyenesen besütött a hálóterembe -, amikor megérkezett a bevonuló zászlóalj. A parkot, hátul a kórház kis épületét és külön kertjét, a gazdasági udvart, mindent körülfutott a magas, kilométer hosszú kőkerítés, mint egy kisebbfajta kínai nagy fal. A főkapun kívül volt több oldalsó és hátsó bejárata is, és a két legnagyobbat, az északi országútra nyíló és a malom felőli, déli, leláncolt hatalmas vaskaput úgy hívták, hogy Netter-kapu és Koller-kapu; senki sem tudta, hogy miért. Előbb a málhás szekerek jöttek meg a vasútról a Netter-kapun át. Mi persze még nem tudtuk, hogy honnét bújtak elő, csak azt láttuk, hogy az épület sarkánál bekanyarodnak, és tömérdek bőröndöt, útikosarat, ládát raknak le róluk kék zubbonyos, fekete nadrágos növendékek. Aztán a főallé felől távoli kürtszó hallatszott, ezúttal nem olyan hamis, mint a tegnapi, s alighogy elfújta végig a menetet, nyomban egy másik, még ércesebb trombita vette át. Mire az is befejezte, már hallottuk a menetoszlop csoszogását odalent. Lassan, hintázva közeledett a fasorban az első század első szakasza, mint a kikötőjébe befutó gálya, halálos biztonsággal. Fejhangon elkiáltott kurta vezényszavak csendültek fel. "Félszázad!" Keményebben kopogtak a lépések, tam-tam, tam-tam: "Állj!" Aztán távolabbról, más hangon újra: "Félszázad!" Tam-tam, tam-tam: "Állj!"

Ahogy először álltam ott, ebben az ismeretlen ködben, féltem. Furcsa, ijesztő, rossz érzés volt, hogy csupán a közvetlen szomszédaimat látom, s őket is kissé szétfolyó körvonalakkal, mögöttük pedig rögtön bezárul ez a fal, körbe-körbe minden irányban, alig pár lépésnyire tőlem. A rajparancsnokok nem látták az embereiket, legfeljebb a középsőt, s jóformán azt sem tudták, hol áll a rajuk, csak kiabálták bele az áthatolhatatlan, szürke kásába a vezényszavakat, titkolt idegességgel.

- Csípőőő-re!

- Kettő!

- Egy-kettő! Föl! Terpeszállás és... Lépj! Re! Ktő! Karokat! Négy! - Keresztbe-kasul szálltak, úsztak a kiáltások magasabb-mélyebb, közelebbi-távolabbi hangokon, és elenyészően csekély rosszhiszeműség kellett csak hozzá, hogy az ember ne értse meg, ki vezényel, mit és kinek?

Szorongva, tétován emelgettem a karomat, amikor észrevettem, hogy a jobb oldali szomszédom kedélyesen zsebre vágta a kezét, és nyugodtan ácsorog egy helyben, nem csinálja a vezényelt gyakorlatot. Mintha nem is hallaná. Lassan elmúlt a pánikérzésem, és követtem a példáját.

Meregettem a szememet, hol lehet köztük Halász Péter. Az egyik oszlop a szökőkút másik oldalára kanyarodott. "Félszázad!" A mögötte jövő szakasz egyenesen ment tovább, s az épület elé érve, belekiabált egy újabb fejhang: "Félszázad!" Az előbbi: "Állj!" Az újabb, néhány lépés után: "Állj!" Aztán megint máshonnét: "Jobbra vissza-kozz!" És keresztbe-kasul, eminnen-amonnan, más-más hangon: pihenj! pihenj! pihenj!

Mindez, tegyük hozzá, nem volt ilyen világos és egyértelmű; de harminc-egynéhány év múlva Medve nem tudta pontosabban leírni a képszerűvé összeálló gondolatait és érzéseit - mindazt, amin a zászlóalj megérkezésekor éppen tűnődött. Nem is lett volna különösebb jelentősége az egésznek, hiszen máskor is, jóformán mindig járt valami hasonló az eszében, ahogy minden tíz-tizenegy éves gyereknek el-elkalandozik a képzelete; de bosszankodott, hogy megzavarták, s ezért kezdte elölről, és ezért érezte talán fontosabbnak ezt a megszakadt gondolatsort a szokásos akármilyen álmodozásainál.

A kihallgatásokat nem szószerint adjuk közre - hiszen úgyis meghallgatható, és a tolmácsolásnál nem történik félrefordítás - hanem tartalmi összefoglalóját.

-Mi az Ön nemzetisége ? - Magyar. -Milyen szervezethez tartozik? - A magyar királyi katonai alsó reáliskolához, Kőszegen. - Mennyi katonai kiképzésük volt? - Jobbra át, Balra át, Indulj ! - Fegyveres nem? - Nem. - Mennyi ideje van katonai szolgálatban? - 4 éve. - Harcolt amerikai csapatok ellen? - Nem. - Hány éves ? - 14. - 14 éves, és már négy éve a hadseregnél ...  Úgy hiszem mostmár mindent információt megkaptunk.

Zömök, cigányképű volt ez a Czakó, s mondom, én sem tartottam üres hetvenkedésnek, amit beszél, pedig sokat beszélt. Volt egy díszesen kifaragott tollszára, a végében, a cirádák közt ügyesen elrejtve parányi nagyítólencse bújt meg. Ha a világosság felé emelve belenézett az ember, Davos behavazott körképe vált láthatóvá. Délelőtt Orbán Elemérnek mutogatta ezt a tollat. De ahogy elmentem mellettük, hallottam, hogy egészen másról beszél.

- Te lőttél már revolverrel? - kérdezte a puha Orbán Elemértől.

- Nem.

- Csak azért mondom, mert azzal nagyon nehéz célozni, tudod - magyarázta.

Hosszasan mesélt valamit Orbánnak, de a többire már nem figyeltem. Ezt mégiscsak hencegésnek ítéltem. Nekünk véletlenül volt revolverünk Halász Péterrel, de mi sem mertünk lőni vele.

Mi az Ön nemzetisége, német? - Nem, magyar vagyok. - Milyen katonai szervezethez tartozik? - Kőszegről jöttünk ide. - Mi van ott, iskola? - Igen, iskola. - Milyen katonai kiképzést kaptak? - Vigyázz, tisztelgés, jobbra-balra át. - Fegyvereset? - Nem. - Mennyi ideje szolgál ?  - Négy évre maradunk az iskolában, én harmadikos vagyok. - Harcolt amerikai alakulatok ellen? - Nem értem. - Lőtt amerikaiakra? - Nem. - Mennyi idős ? - 12 éves vagyok. - Mindent tudunk, visszatérhet. (Félreérti és számsort kezd mondani.)

Még március legelején, a keservesen feszült napokban, egyszer algebraórán kihívta őt a táblához Dancsó őrnagy. Rettenetesen sokáig nyaggatta, szokott komisz hidegségével. Élesen emlékszem rá, mert az a képtelen, rossz érzésem volt, hogy ez is hozzátartozik az ellenünk folyó eljáráshoz. A szigorú Dancsó majdnem úgy vizsgáztatta Medvét, mint Merényiék. Azt tartotta róla, hogy nem tud semmit. Igaz ugyan, hogy mindnyájunkról ezt tartotta. Drághnak jót adott félévkor: jelest senkinek.

- Nos? - türelmetlenkedett. - Tudja vagy nem?

Egyre újabb és újabb kérdéseket tett fel Medvének, aki türelmesen, közönyösen írta a táblára a rejtélyes algebrajeleket. Azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák, fán terem-e vagy bokorban, amiről szó volt. Dermedten latolgattam magamban, lehetséges-e, hogy a tisztek is bekapcsolódtak az ellenünk indult Öttevényi-szerű ügybe?

- Elég - intett Dancsó őrnagy. - Törülje le.

Újabb kérdést tett fel neki. Ez már különösnek látszott. Rég elkergethette volna. "Elégtelen!" Borzalmas zárójeleket és négyzetre emeléseket írt fel Medve. Dancsó rideg, megvető arcáról soha nem lehetett leolvasni, hogy marhaságot ír-e az ember, vagy aránylag még tűrhető dolgokat. A frász törné ki, gondoltam, ez már kegyetlenség, amit Medvével csinál.

- Tudja vagy nem?

Medve mondott valamit és fölírta. Dancsó bólintott, gúnyosan, mint mindig, kérdezte őt tovább, aztán egyszer csak azt mondja, ugyanolyan arccal:

- Köszönöm. Leülhet. Jeles.

Még ránk is mordult valamit: "Aki nálam jelest akar, annak nem elég az anyagot tudni. Annak így kell tudni." Tátva maradt a szám. Borzasztóan megkönnyebbültem. Attól fogva őszinte hálát éreztem a rezes orrú Dancsó őrnagy iránt.

Medve egy szikrányit sem. Szóba hoztam neki később egyszer. "Azért a maga módján csuda egy igazságos ember" - mondtam.

- Kicsoda?

- Dancsó.

- Ló! Ronda állat - mondta Medve.

Segítségért ordítsak? Most, így németóra közben? Megtettem volna talán, mert mindig elég gyáva voltam, ha a legcsekélyebb értelmét is látom. De kinek? Ki fog segíteni rajtam? A többiek? Medve, Zsoldos vagy Schulze, Kovách Garibaldi? Nevetséges, sajnos. El kellene menekülnöm. Kimentem volna a világból is szívesen, de tudtam, hogy ez is csak ábránd. Csak a csoda segíthet. Ha valami közbejön. Egyetlen lehetőségem maradt: meg se mozdulni. Semmit sem csinálni.

Az utolsó Memphisre gyújtottam rá az imént. Júliától kaptam délelőtt. Titokban dugta a zsebembe, hogy az ura ne lássa. Ő volt az egyetlen, aki soha nem kérdezett tőlem semmit az intézetről, s mindvégig az volt a gyanúm, hogy mindent tud; ami persze képtelenség. Búcsúznom kellett tőlük elég hamar. Felemelte rám szép fiatal, kreol arcát. Nézett a szemembe. Kicsit kancsalítva. Fájt a szeretete, fájt a reménytelenség, fájt, hogy túléltünk mind a ketten valami jóvátehetetlent; mégis, alig fájt. Vagyis inkább egészen csendesen fájt, egészen messze, de olyan erővel és olyan mélyen, ahol azt az egy-két biztos dolgot tudtam: s ahogy szelíd galvánáramával átjárta a nehezen szerzett, titkos, elvehetetlen nyugalmamat, egy pillanatra világossá vált a talaj alaprétegződése, amin éltem: a kimondhatatlan érzés, hogy mégis minden csodálatosan jól van, ahogy van. Júlia arcán a megkezdett mosoly forrósodott. De aztán ennyiben maradtunk: a mosolygás soha-félbe-nem-hagyott kezdőpillanatánál.