Filozófiánk

2017. április 25., kedd

Szavazás menekültekről

1956-ban az Egyesült Királyságban. A hír nyelvezete külön érdekesség. Népszabadság  (még) 1. évfolyam 39. szám, 1956.december 21.
A Népszabadság majd 1958. februárjától, felvállalva a kontinuitást Rákosi Mátyás lapjával - az illegális Szabad Nép 1942 januárjában ugyanis ezzel a fejléccel jelent meg - az évfolyamsorszámot 16.-ra változtatja.



Ne iöiienek a magyarok a doncasteri bányákba!" A Yorkshire Post címü angol lap jelentése szerint a doncasteri bányavidék 12 tárnájá ban a bányászokat meg fogják  szavaztatni arról. hogy bele nyugszanak-e magyar bányászok alkalmazásába. Thomson, a doncasteri bányatanács elnö ke kijelentette a lap munkatársának: ,.Ugy tudom, hogy legfeljebb 30 magyar jönne ide. Nem ellenezzük a magyarokat  faji okokból, de a tárnák meg egyezést kötöttek, amely szerint közép-európaiakat csak bizonyos arányban szabad al kalmazni. Ne jöjjenek ezek az 15 emberek a doncaszeri bányák ha éppen. most, midőn 300 bányász válik a gépesítés miattl létszámfelettivé."

Persze a Yorkshire Post erről ma már nem ír. A múlt, a jelenhez hangolódva változik, és megszépül.

2017. április 22., szombat

Catherine Horel: Horthy


Nagy várakozással lehetne tekinteni egy Horthy Miklósról szóló újabb könyvnek, ráadásul francia szerző tollából, a frankofón olvasóközönség számára, de az eredmény csak az amit várhatunk: csalódás. A csalódás  élménye egészen addig fog minket kísérni hasonló témában amíg végre a magyar történészek nyelvtudása nem lesz megfelelő és ők nem fognak publikálni ezekben az országokban, azok nyelvén. Egyébként ennek a könyvnek egyetlen komoly értéke a kiváló, hibátlan magyar fordítás.



A kötet elő-és utószava már nagyon elgondolkodtató, nem feltétlenül értjük ugyanis, miért is fontos különböző aktuálpolitikai deklarációkat tenni egy történelemkönyvben, azonban az előszó utolsó részében máris előkerül egy sokkoló dolog. A szerző komolyan vette, forrásként használta Vas Zoltán Horthy című művét. Ezt a kötetet, amelynek már az előszavában  Vas nem átallja leírni, hogy nem ad forrásjegyzéket azok nagy számára hivatkozva, egyszerűen nem lehet forrásnak használni. Tartalma alapvetően célzottan félrevezető, célja a kormányzó teljes diszkreditálása, azonfelül - meglepő módon - a könyv több mint fele a magyarországi munkásmozgalom kommunista nézőpontból való ismertetésével foglalkozik, nem Horthyval.


 

Sokkal szomorúbb és súlyosabb dolog azonban, hogy a könyv olyan felületességről tanúskodik, illetve olyan alapvető téves tényinformációkat közöl, amely egyszerűen megengedhetetlen.  Csak egy véletlenszerű csokor mindből - természetesen mindent leellenőriztünk a francia szövegben, ismételjük, itt nem fordítási hibák következnek.
A 26.oldalon említi Horthy Zoltánt, abban az évben meg is halt volna amikor született. Eltekintve attól, hogy blogunkon többször foglalkoztunk vele, a  44. oldalon, Horthy esküvőjén érdekes módon élve és virulva felbukkan. Kissé elgondolkodtató felületesség.
A 31. oldalon arról van szó, hogy kisajátítják a haditengerészetet a magyarok, magyar nyelvtudás nélkül nincs előrejutás, a horvátoknak teljesen lehetetlen volt enélkül bármi. Ha elvonatkoztaunk attól a ténytől, hogy első magyarként Horthy maga volt a flotta parancsnoka, az őt megelőző Maximilian Njegovan pedig horvát, a flotta vezényleti nyelve a német volt (Horel maga is írja később), így megállapítása teljesen értelmetlen és valótlan.
A 33. oldalon írja: A szerb-horvát nyelv "horvát változatának megtanulása" azért cél, hogy a dalmát tisztekkel kommunikáljanak A dalmát nyelv azonban, amelynek utolsó anyanyelvi képviselőit a kilencvenes évek jugoszláv háborúiban sikerült meggyilkolni, neolatin nyelv, az olaszhoz hasonló.
A 62. oldalon arról van szó, hogy az 1915. május 23-i támadáskor Horthy személyesen gyilkolt volna le olasz hadifogoly tengerészeket. Ez is Vas Zoltán "forrásmentes" munkáiból ered, értelemszerűen semmi alapja sincs, a K. u. K. haditengerészet (általában a haditengerészet) az első világháborúban abszolút lovagiasan viselkedett. A kevés számú kivételről - amelyet szinte mindig antant oldalról követtek el - például Colin Simpson könyve, a Lusitania elsüllyesztése és a belőle készült tévéfilmsorozat jó forrás.
A 98.oldalon előkerül Horthy magyar beszéde, amely magyartalan, rossz akcentusú lett volna. Eltekintve attól, hogy erről szemtanúként az idétlenül, unintelligensen fogalmazó Prónay Pál, valamint a germanizmusokkal terhelten, szárazan beszélő Garami Ernő ír csak, Horthy Miklós beszédéről rengeteg felvétel maradt fenn, ezeken semmi akcentus vagy magyartalanság nem hangzik. A kormányzó kiválóan beszélt angolul, németül, franciául, olaszul, horvátul, német és francia beszéde kifejezetten magyaros akcentusú. Idősebbik fia, Horthy István beszédén figyelhetünk meg erős raccsolást, azonban ez nem más, mint az udvari magyar, amin Ferenc József és Habsburg Ottó is beszélt.
A 142. oldal Dino Alfieri 1936. január 18-án mondott volna egy "revizionista" beszédet az olasz kortárs művészet kiállításán, amit a román követ, B. Grigorcea dühében ott is hagyott. A kiállítás megnyitója január 28-án volt, a korabeli lapokban a beszéd teljes szövege meglelhető, részlete a Luce filmhíradóján meghallgatható. Semmi revizionizmusról nincs szó benne.
A 248. oldalon  Zöldi Sándor csendőrtisztről van szó dr. Zöldy Márton helyett. Ha a szerző őt Zöld Sándor belügyminiszterrel keveri össze, a felületesség annál elképesztőbb.
A 295. oldalon szó van arról,  Portugália 1943-ban belépett volna háborúba és bezárta volna budapesti követségét. Egyik sem igaz tényszerűen, sőt, a portugál követ és ügyvivő tevékenysége közismert (kellene legyen)
Fárasztó lenne felsorolni csak a többi hibát, prekoncepciót, felületes értékitéletet. Nem tudni francia oldalról ki lektorálta a könyvet, de különösebben nem is fontos. Nem véletlen talán, hogy forrásaiban a mindmáig toronymagasan legjobb Horthy Miklós kötet, Bencsik Gábor történetíró Horthy Miklós című műve nem szerepel.



Ugyanez a francia történészi kör nemrégiben megjelentetett egy könyvet Edvard Benesről, amelyet reményeink szerint minél hamarabb szintén recenzió alá vehetünk.Antoine Marés Benesről szóló könyvének már a címe sem ígér sok jót: Edvard Benes: Dráma Hitler és Sztálin között. Vajon arról, hogy Benes fizetett szovjet ügynök volt, lesz szó benne?

2017. április 18., kedd

A félbeszakadt koncert


Közzene: Perfidia. Előadja Nita Berger, 1946




Szóltunk már a Quatre ans a rayer... kapcsán, hogy a nyugat-európai történetírásban az elhallgatásnak milyen fontos szerepe van. Most azonban nézzünk meg egy másik példát, ahol egészen elképesztően ízléstelenül mosdatják a szerecsent, nehéz mást mondani, a pofátlanság határát messze túllépve. Az alábbi cikk jelent meg a Dolgozók Világlapja 1947. augusztus 9-i számában, ismeretlen szerző az ismeretlen riporter J. B. Raten riportját idézi.

A német elnyomatás alól felszabadult Európa népei még jól emlékezhetnek arra az ujjongó hírverésre, arnellyel Páris elfoglalása után ünnepelték egymást Hitler vérebei. Ennek az egész Európán végíghangzó önünneplésnek egyik legérdekesebb dokumentuma az a film volt, amely Páris népét mutatta be a világnak a német hadsereg bevonulása napján. E híradó bizonyítékai szerint Páris polgárai már a: első napon magasra emelt karral, hitleri köszöntéssel üdvözölték a nem tudni milyen elnyomatás alól felszabadító német katonákat Páris utcáin és terén. Ezt a filmet 1940-ben mindenki láthatta Európában. akinek kedve volt abban az időben egy mozielőadást végignézni. "A képen látható karlendítést a franciák sem tagadhatják le, hiszen a felvételen világosan látszik a párisi hires Nagyopera, mellette balra a világszerte ismert Café de la Paris nagy terraszával a Boulevard de Italienen és elől a Rue de la Paix. S a téren hitleri köszöntésre emelt karral áll maga a francia nép. E: nem csalás, nem trükkfilm, nem összefotografálás, hanem hamisítatlan helyszini felvétel. 




A PARISIAK KARLENDÍTÉSÉNEK TÖRTÉNETE

A német propagandaközpont büszkébb volt erre a képre, mint Brüsszel gyors lerohanására, Ez érthető is, hiszen ezzel a képpel napnál világosabban bizonyíthatta, hogy íme, még a németgyűlölő és nemzeti nagyságára kényes francia nép is szívesén fogadja Hitler nacionalszocializmusát. Csak éppen arról nem beszéltek soha Göbbels ötletmesterei, miképpen csalták, hízelegték, erőszakolták ki az öntudatos francia népből ezt karlendltést. 




A németek bevonulását néző párizsiak, 1940. június 14. Részlet a Sieg im Westen c. filmből

 1940 június 14-én hajnalban tűzték ki a horogkeresztes lobogót a Hotel de Ville (a párisi városháza) tornyára és reggel hét órától délután háromig végeláthatatlan sorokban vonultak végig a német tankok, tüzérség. gépesített hadosztályok Napoleon győztes hadseregének hires diadalútján és diadalíve alatt az Avenue de la Grand-Arméén és az Arc de Triomphe-on keresztül, Páris szívébe. A város hadászatilag és közigazgatásilag fontos pontjainak megszállása délután három óra kor befejeződött és négy órakor már megjelent a Place de l'Operán a legjobb muzsikusokból összeállított német katonazenekar, amely mértéktartó udvariassággal nem egyhangúan dübörgő német katonaindulókkal bőszltette, hanem szelid és kedves francia dalokkal hízelegte körül a lassankint- utcára merészkedő lakosságot.



Német katonanő a bevonulást követő napokban

Közzene : Ein Heller und ein Batzen, szerezte 1830 táján Albert von Schlippenbach. Hiteles szemtanúk szerint ezt énekelték és játszották legtöbbször a németek aznap.





Mintegy félóráig tartott ez a barátkozó hangverseny, amelynek közönsége közben elég tekintélyes számra növekedett.
NEM KELL A NÉMET'EK ZENÉJE A FRANCIÁKNAK


A hangverseny szünetében egy német tiszt hibátlan franciasággal es a legudvariasabb formák között közölte a hallgatósággal, hogy e zenekar legfőbb törekvése ,néhány kellemes percet szerezni Páris közönségének. de természetesen nem akarják a hallgatóságra erőszakolni játékukat. Ezért felkéri a jelenlévőket , emeljék fel karjukat azok, akik a hangverseny folytatását kívánják.Egészen bizonytalanul és határozatlanul néhány kar emelkedett a levegőbe. És most emeljék fel karjukat azok folytatta szeretetreméltó szerénységgel a tiszt, akik a hangverseny abbahagyása mellett szavaznak. 



A németek bevonulását néző párizsiak, 1940. június 14. Részlet a Sieg im Westen c. filmből

 Az egybegyűlt tömeg, mint egy ember emelte karját a levegőbe. A tiszt gúnyos mosollyal nézte végig aztán sapkájához: emelte kezét, tisztelgett Köszönöm - mondta és eltávozott, Senki sem vette észre. hogy a jelenetet lázasan fényképezték a német hadsereg filmoperatőrjei. Két nappal később a lerohant országok-minden mozijában vetítették ezt a képet és a bemondó büszke. gőgös és győzelmes hangon hirdette -"Ime a francia főváros közönsége náci köszöntéssel fogadta a Párisba bevonuló hadsereget. A világ szabadszellemű közvéleménye természetesen mélységesen elítélte a francia népet a képért, mert senki sem tudta a fényképezés igazi történetét. 


A németek bevonulását néző párizsi lányok, 1940. június 14. Részlet a Sieg im Westen c. filmből


Kár hogy az ismeretlen J. B. Raten nem várt még ezzel a cikkel, néhány szovjet film megnézése után talán már monoklija is lett volna ennek az udvarias német tisztnek. (E cikk mellett szereplő másik a Robert Taylor magát Robert Taylor hasonmásának kiadó hülye német generálist beugrató története se mindennapi)  De lépjünk túl az ízléstelenkedésen, hiszen láttuk a beszúrt képekből: szó sem volt ilyesmiről, Párizs népe kifejezetten úgy fogadta a német megszállókat ahogy kell, komoran, méltósággal. Akkor hát mi ez a cikk, minek kellett ez? 
Teljesen egyértelműen a "hatvanmillió ellenálló, hatszázezer kollaboráns" meséjének első epizódját látjuk. Boros Zsuzsanna, Ormos Mária több munkájában elemzi ezt az igazságot mellőző, de nemzeti önérzet építés szempontjából kitűnő tervet. Pszichológiailag egészen biztosan az alábbi képekhez hasonló emlékeket igyekeztek minél távolabbra tolni az időben, minél jobban összezavarni és megmagyarázni azt, ami egyértelmű.






Pétain marsall Nancyban, 1944. május 26. Nyissuk meg a linket is: ott van az elején a kétszínű, magyarázkodó szöveg.

És természetesen történt olyan is, amit hiába keresnénk bármilyen francia videotárban. Mindez ráadásul különösen kényes időpontban, 1944. júliusában.



Amerikai hadifoglyokat bántalmazó párizsi civilek, 1944. július, Deutsche Wochenschau 726, 1944. aug. 3

2017. április 10., hétfő

Tropisch Nederland


A képek az amsterdami Tropenmuseum kiadványaiból illetve a Tropisch Nederland (Trópusi Hollandia) című 1940-es filmből származnak.
A film különös értékét adja hogy szinte valóban pár pillanattal a német invázió előtt mutatták be, így a legutolsó leghitelesebb krónika a holland gyarmatbirodalom véről.
 
A jelenleg zajló vitában az "integrációról" természetesen nem keresnek az érintettek példát a múltból - nemcsak kényes politikai, hanem szakmai okokból sem. A most következő két bejegyzésben egy olyan példát mutatunk be, amelyet - éppen a témára való tekintettel - sok képpel és viszonylag kevesebb szöveggel fogunk illusztrálni. A történet maga jól megmutatja azt, amiről már szóltunk - a történelmet a horizontális globális eseményfolyamában a vertikálisan kiemelt egy eseménnyel együtt lehet csak kezelni. Külön-külön semmi értelme.
Az indonéz térséget a XVI. század folyamán a Holland Kelet-Indiai Társaság hajósai kezdték felfedezni maguknak, kiszorítva a terület első portugál gyarmatosítóit. A század folyamán, a Timor vidék kivételével a terület először a társaság közvetlen kezelésébe, majd a holland állam deklarált gyarmati státusába került. A holland gyarmati szervezet kiépítésében többek között a magyar Jelky András résztvett, a valóban létező Peter Albert van der Parra kormányzó megbízásából - ha talán nem is minden kalandjával pont ugyanúgy, ahogy Hevesi Lajos megírta. A gyarmatbirodalom - a Trópusi Hollandia - része lett az ekkor még jelentéktelennel tűnő Molukka szigetcsoport is.



Holland - India térképe. Részlet a Tropisch Nederland című filmből. Az 1940-es csodálatos film a szó szoros értelmében a holland gyarmati uralom utolsó napjaiban készült. Büszkén említi : a gyarmat 76-szor nagyobb az anyaországnál.

A holland gyarmati uralom értékelése számunkra rendkívül ellentmondásos feladat. Maradtak ránk olyan képek, filmek amelyek kifejezetten negatív, beképzelt európai viselkedésmintát ábrázolnak. Egyszerre van bennük a hatalmat töretlenül birtokló gyarmatosító és a környezetében bután, bumfordian viselkedni nem tudó "német turista" képe.


A Ledeboer-család szórakozik egy házimajommal. 1926, Bandong.




A Ledeboer-család villája Bandongban

A személyzet


Búcsúzkodás



Táncolgatás

Múlt és jelen: kuli és autó


Elkülönített (apartheid) kocsi helyieknek a villamoson


Részlet a Szolgálóleány című filmből


Természetesen a képek nem mutatják a gyarmati akciók erőszakosságát, embertelenségét. A Holland gyarmatosítás fekete könyve sem véletlenül kezdődik azzal a mondattal: "Láttuk a füstöt a völgyből, tehát a holland katonaságnak ott kell lennie". A korban tökéletesen egyértelmű volt: csak a fehér ember számít, mindenki más minimum gyámoltalan, segítségre szoruló lény, több-kevesebb eséllyel arra, hogy eltanulja a magasabb életformát.
Valójában azonban mégsem gondoljuk, hogy a holland gyarmati múlt olyan súlyos pszichés törést okozott volna a szigeteken mint mondjuk a német és szovjet megszállás Lengyelországban, Ukrajnában vagy akár Magyarországon - lesz ami ezt szerintünk nagyon jól bizonyítja majd. A hollandok "liberalizmusa" - amely a valóságban inkább nemtörődömség, a másik iránti érdektelenség - nagyvonalúan megengedte az olyan tevékenységeket amelyek nem okoztak - főleg anyagi - érdeksérelmet. A holland jelenlét pozitív hatásai is egyértelműek, a szigetek életszínvonalát, közegészségügyét a gyarmati beruházások fejlesztették.



Imádjuk Indiát !

Az út- és vasúthálózat fejlesztésébe - nyilván nem önzetlenül - nagyon sok energiát fektettek és sok különböző ipari fejlesztés történt.


Olajkutak

Utcakép - változatlan múlt, változó jelen


Az itt látott szinte idillikus állapotnak 1940-ben vége szakad, amikor a német invázióval a holland anyaország nagyon,  a japán invázióval pedig elérhetetlenül messze távolodik. A japán invázió gyorsasága nagyon aggasztó volt, hiszen akárcsak a Szovjetunióban, az elején nem találkoztak a japánok bármilyen ellenszenvvel, hiszen elnyomókat üldöztek el. Az emigráns holland kormány mindent megígért  Indonézia lakóinak, ha harcolnak a japánok ellen, az indonéz függetlenségi erőknek azonban nem kellett sok támogatás, a saját szigetvilágukat ők ismerték jobban. A sarokbaszorított holland kormány egyik ígérete volt - természetesen a betartás szándéka nélkül - a molukkaiak függetlensége.
Nem is sejtették még ekkor, hogy ez évtizedekkel később milyen elképesztő eseményekhez vezet majd - magában Hollandiában.

Jelszó: Mercedes

Az indonéz függetlenségi háború végén 1949-1950-ben a molukkaiak megpróbáltak érvényt szerezni a függetlenségi ígéretnek. Felkelést robbantottak ki a friss indonéz hatalom ellen, a függetlenség igéretével, amelyet a holland kormány, bízva Indonézia destabilizálódásában, fegyverekkel támogatott. 1951-ben ki is kiáltották a Dél-Molukkai Köztársaságot, csakhogy az ehhez hű fegyveres erő a határokon kívül tartózkodott, az indonéz kormánynak különsebb zavar nélkül sikerült is őket távoltartani. A nemzetközi nyomás alá helyezett hollandok feladták Molukka visszaszerzésének esélyét, és ugyancsak a függetlenség majdani ígéretével Hollandiába hajóztattak sokezer molukkai katonát, és családjaikat.
A behajózókat a westerborki és vught-i táborokban helyezték el "ideiglenes jelleggel". Itt is igazzá válik a francia mondás: semmi sem olyan tartós mint az ideiglenes, a két táborban még 1968-ban is laktak. Tessék-lássék módon elkezdik őket a holland viszonyokkal megismertetni, azonban hamar rájönnek: a kiszolgáltatott emberek teljesen máshogy élnek mint a helyiek, felhasználhatók olcsó munkaerőnek. Az állampolgársági státuszt nagyon sokáig nem rendezik.A holland hadsereg a hetvenes évek elejéig még megtartja a molukkaiakat állományban, azonban hamarosan kezdődnek a leszereltetések, és a hadseregből kitett emberek nem találnak munkát. A feszültség egyre fokozódik, és megint igazzá válik a régi tétel: akik fegyvert kapnak, nem felejtik el, hogyan kell használni. A molukkaiak pedig tovább is adták ezt a tudást a következő generációnak.


Először figyelemfelkeltés, illetve a helyzetre való felhívás céljából indonéz célpontokat támadnak meg, de már ez sem megy vér nélkül. 1970 augusztusában harminc(!) molukkai megpróbálja elrabolni az indonéz nagykövetet, betörnek a követségre, a támadás alatt az egyik őr áldozatul is esik. Az akció sikertelen.


Molukkai zászló az indonéz követség ablakában

1974-ben tesznek még egyszer kísérletet a követ elrablására, pocsék időzítéssel: a követség teljesen üres, amikor támadnak.
A két sikertelen kísérlet után történik mindaz, ami megdermeszti a holland levegőt.
1975. december 2-án, az Amszterdamből Groningenbe tartó vonatot  Beilen mellett, nyílt pályán 10 óra 7 perckor molukkaiak megtámadják. Hans Braam mozdonyvezetőt és még két utast a lövöldözésben halálosan megsebesítenek, és a 130 utassal együtt elfoglalják a vonatot. A túszok egybeterelésekor tízegynéhány ember még meg tud szökni. J. A. Manusama, a senki által el nem ismert Dél-Molukkai Köztársaság elnöke közvetítene, de a holland hatóságok leszögezik: a két halálos áldozat vére kizárja bármilyen tárgyalás lehetőségét. A követeléseiket a média nem hajlandó nyilvánosságra hozni, így agyonlőnek egy túszt.




December 5-én a molukkaiak megtámadják az indonéz követséget,  25 túszt ejtenek.7-től már egy kicsit működni kezd a józan ész is, nyilvánosságra hozzák a követeléseket (a régebbi terrorcselekményekért elítéltek kapjanak kegyelmet, Hollandia támogassa a molukkai követeléseket, szabad eltávozás). Ezután hosszú idegharc kezdődik, és közben meghal az indonéz követség egyik munkatársa, aki kiugrik az ablakon.
A húzd-meg eresz-meg játékban mai szemmel nézve meglepően sok engedményt tesznek a terroristák. Sok túszt, a fiatalokat, nőket lassan-lassan elengedik. Az idegharcot természetesen a hatóságok bírják jobban: a vonatot eltérítő molukkaiak december 16-án megadják magukat, a követséget megszállók kicsivel később.



Hosszabb kutatást igényelne, hogy a holland politikai elit és társadalom összességében hogyan reagált ezekre az eseményekre, de azt gyanítjuk: még mindig nem érezték meg a kérdés súlyát, és az inkább őrültek segélykiáltásaira emlékeztető terrorakciót békés nyugalommal ad acta tehették. Nem sokáig - 1977 egyik szép májusi reggelén sokkal érzékenyebben hatolt a fülekbe nem a kiáltás, de már ordítás.



Május 23-án reggel két udvarias úr sétált be a bovensmilde-i általános iskolásba, és az eléjük lépő Van der Vliet tanúr úrra fegyvert fogva közölték : ez most egy túszejtés. 105 gyereket ejtenek túszul.


Gustaaf Tehupuning, az egyik iskolai túszejtő

Ugyanekkor, a "bevált" helyszínen, Assen és Groningen között, De Punktnél eltérítenek egy vonatot, ők hatan: Ronnie Lumalessil, George Matulessy, Max Papilaya, Mingus Rumahmory, Thijs Tuny és Hansina Uktolseja.


Hansina Uktolseja két arca



Den Uyl miniszterelnök azonnal válságtanácskozást hív össze, több miniszter részvételével. Nem tudni, hogy a május 25-i választások mennyire játszottak szerepet döntéseiben, vagy akár az, hogy a vonaton most "csak" mintegy ötven ember tartózkodott, de megint csak napokat várnak a követelések nyilvánosságra hozatalával, amelyek egyébként megegyeznek az 1975. decemberiekkel.



A hadsereg közben körbeveszi a vonatot.


Az iskolában pár nap múlva már keményedik a helyzet: ugyan egy szívbeteg kisgyereket elengednek, azonban sem ételt, sem italt nem hozhat be senki. A vonatban fogvatartottakhoz két nap után jut élelem. Május 28-án - jelen esetben szerencsére - a gyerekek közt hasmenéses járvány tör ki, és a túszejtők minden gyereket kiengednek, de a tanárok továbbra is fogva maradnak. Május 29-én - a választásokon nyertes - kormány bejelenti: noha folyamatos telefonkapcsolatban tárgyalnak a túszejtőkkel, a követeléseket semmilyen körülmények között nem teljesítik. Június 1-én a vonatról üzenet érkezik: hajlandóak engedményekre. A válasz: nem. Ekkor már szórványos lövöldözés kezdődik kifelé, és a vonatot átrendezik: hálófülke, konyha, öltöző kerül kialakításra, és a túszokat állandóan szemmel tartja egy fegyveres.Az utasok "szerencséjére" az egyik túsz orvos. Június 9-én egy újabb szívbeteg férfit elengednek. 10-én a média közli: a holland társadalom egyre inkább igényelné a "beavatkozást" ebbe az ügybe. És ha ezt bejelentik, akkor már lehet sejteni a véget.


Molukkai katonák a holland hadseregben

A vonatot közben körbevevő tengerészgyalogság parancsot kap: amennyiben elhangzik a jelszó: "Mercedes",  a vonatot és az iskolát meg kell rohamozni. Június 11-én hajnalban a jelszó elhangzik. A kezdődő eszeveszett tűzharcban a vonatban két túsz, és mind a hat túszejtő életét veszti. Az iskolában tartózkodó túszejtők megadják magukat.


Az összelőtt vonat megérkezése

A holland társadalom azonban valószínűleg ebből sem tanult. 1978. március 13-án olyan történt, amire ma már fel se kapnánk a fejünket, de ha akkor sikerül, bizonyosan sokáig az újságok címlapján marad.
Az asseni városházán két molukkai a testére erősített bombával öngyilkos merényletet akart elkövetni, de idejében észrevették és leteperték őket.

Historia est maguistra vitae.