Friday, 15 September 2017

A magyar Clemenceau

Olvashattuk már Herczeg Ferenc gondolatait a német Clemenceau-ról. Lengyel István a Ma emberei című kötetében nem sokkal később szintén érdekes és fontos gondolatokat vetett papírra a Tigrisről.


A keresztes vitézek lobogój áról a családi hagyomány s a belé- gyökerezett meggyőződés brutális merészségével tépte le az első szót az istentagadó Clemenceau. Az egyházat térdre kényszerítette az állam előtt; harcolt az igazságért a hipokrita hamisság ellen, szemébe nézett a nagy hadvezetőségnek a békében és minden marcona zsenialitásával állott melléje, feltétel nélkül, a háborúban, a vesztett csaták lesujtottságában. Barátait elítéltette, kivégeztette, míg végül borzongató ráeszméléssel találta meg a fenséges szavakat a parlamentben, ahol így kezdte beszédét a fegyverszünet pillanatában:

- Hogy minden francia halott hallja, béke van és győztünk!

Ezeket a szavakat csak az újságíróból, sőt költőből politikussá konzerválódott zseni találhatta meg, de csak, aki latin földön élt és tanult beszélni. A dialektika cselekvéserejű pátosza GZ, ugyanaz, amelyik a vérpad árnyékában is diadalmasan szárnyalt. A könnyen feledő utókor mindenkor emlékezni fog Danton válaszára a forradalmi törvényszék előtt, aki arra a kérdésre, hol van a lakása, másfélórával váratlan elfogatása után, ezt a kőbevésett mondatot improvizálta:

- Nemsokára a nagy semmiben.

És utána vádlottársa, Camile Desmoulin, ugyanezzel a halhatatlan dialektikával vágta bírái szemébe az örökkévalóságig vádoló választ arra az egyszerű kérdésre: hány éves.

- Harminchárom, mint egy másik jó sancoulette, Jézus Krisztus.

De a francia dialektika minden nemes hagyománya erőtlenné tette volna ezeket a mondatokat, ha nem szól belőlük a meggyőződés ereje, a legnemesebb hité, amely az akaratot kormányozza. Es ez a lángoló hit ott röpdösött az ateista Clemen ceau minden mondata és gesztusa fölött. Nem hitt egyetlen egyház Istenében sem, de kétkedés és fentartás nélkül hitt Franciaországban. Hozzá olyan mélységesen és türelmetlenül, hogy nemcsak meghalni, de gyilkolni is elszánt lett volna érette.

Egy az Isten, bármilyen néven dícsérjék és nem hiszem, hogy az Egyetlen előtt kevésbé volna kedves a vallásos keresztény, mohamedán vagy zsidó zsoltárainál annak a Dubedat nevű festőnek az imája, aki halálos ágyán Michelangelo, Rembrandt és Velasguez örökkön való művészete, a szépség diadala s a jóság és bölcseség eljövendő uralmának hitéről tett izzó vallomást. Es ugyanígy az Egyetlen tekintete előtt nem lehet ateista Clemenceau, akinek az Istene Franciaország volt, s aki úgy hitt ebben az istenségében, mint Savonarola Jézusban s úgy szerette Istenét, mint a szelíd Jézust a másik nagy francia: Ernest Renan.

A győzelem apja hitt Istenében: Franciaországban és imádta őt oly egyedülvaló rajongással, amelyik megmagyarázza, hogy nem csak papot, asszonyt sem engedett a halálos ágya mellé. Holott mindenesetre voltak egykor asszonyai, két felesége is, és mégis egyedül akart maradni az utolsó órákban fájdalmával, gondolataival, melyek bizonyára a francia földet röpülték körül utoljára.

Franciaország volt az Istene és a szerelme ennek a nagyon bölcs és nagyon kegyetlen franciának, akiről tudni kell, micsoda hatalmas fejet hordott kurta, csaknem törpe testén. Ez a törzs nem született arra, hogy meghajoljon földi oltár, vagy holmi selyemszoknyák előtt. A francia fajta jellemző tulajdonsága, az önérzet és a tehetség könyörtelensége merevítette meg derekát és diktálta végakaratát, mely szerint állva kellett eltemetni a Vendée kopár, riasztó magányában.

Egy életen át harcolt a maga igazáért és a sír közelében is hitte még, hogy mindenkor és mindenben csak az ő igazsága volt az egyetlen. Ekkora hitet, ilyen türelmetlen fanatizmust, ilyen szédítő magasra felfokozott hazaszeretetet csak a kurta horizontú dogmatikusok bélyegezhetnek ateizmusnak. De aki az áhítat mélységét, a meggyőződés szilárdságát és az áldozatkészség nagyságát vizsgálja, nem pedig az Egyetlen nevét, mely előtt leborul, tiszta szívvel követheti a nagy francia el- szálló lelkét, amelyik számára ott fent a rejtelmes régiókban is megnyílik a nagy Pantheon, ahová egyszer majd itt a földön is átszállítják azt, ami megmaradt a törpe testből, hatalmas akaratból, rajongó hitből és a végtelen odaadásból Istene és szerelme: Franciaország iránt.

Bennünket nem ismert, de gyűlölt és eltiport. A magyar átkok förgetege mégis visszatorpan a vendéei sír előtt és önkéntelen sóhaj csapdossa a magasságokat: vajjon mikor születik meg a mi hazánknak akkora hívője, imádója és szerelmese, mint Franciaország nagy törpéje volt. Mikor küld a magyar Isten egy ilyen istentelen hívőt, aki olyan hittel harcol értünk, mint az ateista Clemenceau az ő egyetlen istenségéért: hazájáért.

No comments:

Post a Comment