Wednesday, 19 August 2015

Magántisztviselők szociális helyzete

Ne gondoljuk azonban, hogy a falukutató mozgalom már említett visszásságai csak a bölcs utókor szemében tűnnek egyértelműnek. A kortársaknak is feltűnt mindez, természetesen bőven találjuk nyomát is. A most következő cikk Boldizsár Iván tollából, amely a Magyar Szemle 1938. áprilisi, 128-as számában jelent meg, nem csak az előbb említett okok miatt érdekes hanem azért is : pontosan megmutatja azokat az okokat amelyek majd 14 hónappal később a 28 nyilas mandátum elnyeréséhez vezettek. És ami sokkal ijesztőbb : ez a cikk akár az említett társadalmi réteg mai helyzetéről is szólhatna.




A MAGÁNTISZTVISELÖK SZOCIÁLIS HELYZETE

VALÓSÁGOS ÚJ HONFOGLALAS LAZABAN veti magát egy két év óta a magyar fiatalság az elhanyagolt, szegény nép rétegek tanuhnányozására. Igaz ugyan, hogy nagyon sokan és nagyon sokat beszélnek a szociográfiáról, de nagyon keve sen és nagyon keveset mennek ki valóban a külterületi nyomor-övbe és a falvak porfallal, sárárokkal védett középkoriságába. Falu és kül város: más eszébe sem jut az embernek. Ki gondol arra, hogy a magyar szegénység térképének megrajzolásakor az értelmiség, az úgy nevezett ,,úriosztály" igen vastag rétegeit is tüzetesen meg kellene vizsgálni? A munkaviszony szabályozásáról szóló törvény végre hajtási utasitása most felkeltette a közfigyelmet az egyik ilyen réteg, a magántisztviselők iránt.

Homályos és helytelen kép él róluk a köztudatban. A köztiszt viselők irigylik pólitikai függetlenségüket és a helyváltoztatás lehető ségét, a szabadfoglalkozásüak a biztos havi íix jövedelmet, a munká sok csak az ,,urat" látják bennük, az otthon dolgozó lányok, feleségek, a saját kereset előnyeit és a kiirthatatlan gépírókisasszony-főnök romantika kivülről még mindig csábító eshetőségeit. Érdekes, hogy sajátmaguk sincsenek tisztában helyzetükkel. Az előkelő nagyválla latok, bankok tisztviselői nem is sejtik azt a nyomort és munkauzso rát, ami a ,,mélyben", a kis cégekben, apró irodákban vagy nagylét számú, de kis emberségü hivatalokban folyik. A közfelfogás, a nyelv használat, sőt a statisztika és a politika is a középosztályhoz, a ,,jó polgári réteghez" számítja őket. Ök azok, akik újságcikkekben, érdemtelenül felkapott szerzők regényeiben, minden második magyar filmben és a mindennapi beszédben csőbútoros, teakonyhás, gőz fütéses lakásokban élnek a Szent István-körúttól északra, egymást lépten-nyomon megpszichoanalizálják, Ausztriába mennek síelni, paj tásházasságokat kötnek Vikend házban, koktélt isznak, ötórai teákra járnak, erkölcstelen amerikai táncokban rángatóznak és rekamiénak nevezett hencseren alszanak. Igaz, ilyenek is vannak, de úgy arányla nak a többi magántisztviselőhöz, az ,,igaziakhoz", mint a Duna jég kérge a folyó mélységéhez. Aki huzamosabb ideig foglalkozik élet viszonyaikkal, nem restelli felkeresni azokat, akiknek csak befelé nyelt panaszuk van, de hangjuk nincs, otthonukban lepi meg a nyomor hősi takargatóit, a koplalás elszánt tagadóit, az óvatos ruhaviselés akrobatáit, a fűtetlen szobák modern remetéit : elámul és megdöbben a roppant nélkülözések és a mély emberi tragédiák láttára. Bátran ki lehet mondani előre is : a magyar magántisztviselők ma cseppet sem kevésbbé proletárok, mint azok, akik magukat proletárnak vallják.

SZAMUK MEGALLAPíTASA egyáltalán nem egyszerű. A statisz tikai kiadványokban ,,magántisztviselő" cimü összefoglaló rovat nin csen. Leggyakrabban a MABI taglétszámát szokás a magántisztviselők számával azonosnak venni, ez azonban teljesen hibás. A MABI 1937 végén 67.934 tagot mutatott ki, holott a magántisztviselők tényleges száma ennek csaknem háromszorosa, ha csak a keresőket vesszük tekintetbe. Az eltérés onnan származik, hogy a magántisztviselők egy igen tekintélyes része, körülbelül 48.000 fő OTI-tag, a többi pedig különböző vállalati és magánpénztárakban van biztosítva.

A végleges és tényleges létszámhoz úgy juthatunk el, hogy a nép számlálási statisztikákban őstermelés, bányászat, ipar, kereskedelem, hitel és közlekedés címszavak alatt külön-külön kimutatott tisztviselői adatokat összeadjuk. Külön nehézség a szabadfoglalkozásúaknál alkal mazott tisztviselők számának megállapitása, mert a statisztikai kiadvá nyok ezeket a közszolgálati alkalmazottakkal összegezve mutatják ki. Itt a magántisztviselő-kérdés kiváló szakértőjének, Zentay Dezsőnek adataira támaszkodhatunk. A legtöbb magántisztviselőt az ipar fog lalkoztatja : 43.372, szorosan utána következik a kereskedelem: 40.398, harmadik mindjárt a szabadfoglalkozásúaknál (ügyvédeknél, közjegyzőknél, ujságkiadó vállalatoknál, gyógyszerészeknél, magánzók nál stb.) alkalmazott tisztviselők száma: 20.683. A hitel 17.467, az őstermelés 5611, a közlekedés 3155, a bányászat 1165, egyéb foglal kozási csoportok 295 tisztviselőt foglalkoztatnak. A kereső tisztviselők száma tehát 1930-ban 132.I46 volt, az eltartottakkal együtt 250885. Nyolc évvel ezelőtt csaknem megegyezett számuk a közalkalmazottaké val: ezeké 255911 volt.

A pontos népszámlálási adatok azonban ma már hozzávetőlegesen sem fedik a való helyzetet. A mai adatokhoz csak becsléssel lehet hozzáférni. Becslési alapul a MABI kimutatását vehetjük. A Biztosító Intézet tagjainak száma 1930 óta mintegy negyven százalékkal emel kedett. Ha ezt a negyven százalékos növekedést alkalmazzuk az 1930-as összlétszáma, I 32.000 helyett I 85.000 kereső magántisztviselőt kapunk. Eltartott családtagjaikkal együtt 1937-38-ra 250.000 helyett 350000 rel számolhatunk. Fogadjuk el ezt alapnak. Érdekes ebben az össze függésben megjegyezni, hogy Budapesten a magántisztviselők száma 1890-től - negyvennyolc év alatt - megtizszereződőtt.

A NEGYVEN SZÁZALÉKOS EMELKEDÉS, sajnos csak a tiszt viselők számában tapasztalható, nem a üzetésükben. A MABI kimu tatásai alapján rggz-től 1936-ig 163 százalékkal csökkent az átlagos fizetés, holott ugyanekkor az elsőrendű közszükségleti cikkek ára 21 százalékkal emelkedett. A üzetések megállapítása egyébként még körülményesebb. Átfogó statisztika egyáltalán nincs, a részletkimuta tásokról pedig nem tud ni, mekkora anyagot ölelnek fel. A tisztviselők sivár anyagi helyzetéről mégis jellemzően tájékoztat Budapest Székes főváros Statisztikai Évkönyve. A kereskedelmi és ipari vállalatoknál müködő magánalkalmazottak havi fizetése és lakáspénze e szerint egy évi szolgálattal bíró férfi tisztviselőnél 55 pengő, nőnél 35 pengő, két év után férfinál 70, nőnél 55, három év után férfinál 90, nőnél 70, tíz év után férfinál és nőnél egyformán 140 pengő. Ez a növekedő skála nem azt jelenti, hogy a tisztviselők íizetése évenkint arányosan emelkedik. Legfeljebb az első három évben lehet nagyon alacsony üzetésnél 5-20 pengős emelésről szó. A kimutatás növekvő tenden ciája csak arra vall, hogy a régebben szolgáló tisztviselők még maga sabb fizetésekkel helyezkedtek el. A Keresztényszocialista Magán tisztviselők Országos Szövetsége a tisztviselőknek szétküldött kérdő ívek alapján megállapította, hogy íizetésemelés a vállalatok 22 százalé kánál egyáltalán nincs. Évenkénti fizetésemelés a cégek 15 százaléká nál, különböző időközökben 22 százalékánál, bizonytalan időközök ben 45 százalékánál van. Ezekből a kérdőívekből kiderül az is, hogy van olyan cég, ahol a tisztviselők legkisebb fizetése 35 pengő, a leg nagyobb 50. A tisztviselők egyharmad részének 50 pengőn alul, több mint felének IOO pengőn alul van a fizetése. Hasonló megállapításokra jut a másik, nagyobb magántisztviselő szervezet, a szociáldemokratáké a Magyarországi Magántisztviselők Szövetsége. Adatai szerint no.0_oo biztosított magánalkalmazott közül 50.ooo-nek IOO pengőnél cseké lyebb a fizetése. A vidéki magántisztviselők 35 százaléka, a fővárosiak nak 16 százaléka kap 50 pengőnél kisebb íizetést.

A legpontosabb és ha szabad mindjárt megjegyezni, legmeg döbbentőbb adatokat itt is a biztosító intézetek, kimutatásaiból olvas hatjuk ki. A MABI és az OTI nyolc napibérosztályba sorolja biztosí tottjait, a szerint, hogy mennyi az egy napra eső keresetük. A legala csonyabb napibérosztályba, az I pengő 50 flilért, vagy annál is keveseb bet keresők közé a biztosított tisztviselők 18- 5 százaléka, 32.772 fő tar tozik. A valamennyiünk előtt plasztikusabb és tulajdon íizetésünkhöz, tulajdon gondjainkhoz jobban mérhető havi fizetésre átszámítva, ez annyit jelent, hogy a tisztviselők 18-5 százalékának havi jövedelme 30 és 40 pengő között mozog, de százával vannak a 20 pengősök is. A követ kező, a napi 3 pengős osztályba jut a tisztviselők 272 százaléka, 48.139 fő. Ez a havi 50 és 100 pengő közé eső csoport, ilyen magas százalék száma egyetlen más csoportnak sincs. A következőbe azok tartoznak, akiknek havi jövedelme napibérre átszámítva 5 pengő. Számuk 41.290, százalékarányuk 23-4 százalék. Ezek még nem érik el a 150 pengőt. A 150 és a 210 pengő közé eső alkalmazottak aránya 14-4 százalék, számuk 25.531. Havi 280 pengőt keres 8-7 százalék (15.250), havi 300-330 pengőt 5-5 százalék (9774), 400-420 pengőt 1-1 százalék (1938), ezen felül : 1 százalék (1806). (A nyolc csoport tagjai összesen 176500 főt tesznek ki, tehát előbbi becslésünk helyessége mellett szólnak.)

Mi derül ki ebből a hosszú felsorolásból? Ugyanaz, amit a tiszt viselő szervezetek kevésbbé teljes, de helytálló adatgyüjtése is bizonyít a magyar magántisztviselők felének IOO pengőn alul van a fizetése és kétharmadrészének 150 pengőn alul. Vagyis nem kapják meg a mun kájuk értékének megfelelő és megélhetésükhöz szükséges fizetést. Ha ezek mellé az összegek mellé ide iktatnók a vállalatok, cégek tulajdono sainak, a részvénytársaságok elnökeinek, vezérigazgatóinak, igazgatói nak bevallott havi jövedelmét, a számok egymás mellett már önmaguk ban is szinte .. demagógiának hatnának. Sajnos, a magántisztviselők mindennapos kenyérgondjait mindenféleképpen megkeseríti az a tudat, hogy ugyanannál a vállalatnál egyeseknek tízszeres, sőt ötven szeres jövedelmük van. Ez az aránytalanság ideges, sokszor gyűlöl ködő légkört teremt az irodákban és nagyon is tudatosítja az osztály különbséget munkaadó és munkavállaló között. Talán mondani sem kell: a hiba nem ott van, hogy egyesek sokat keresnek, hanem ott, hogy az óriási többség nem keresi meg még azt a legkevesebbet sem, amit létminimumnak neveznek. Baj továbbá az, hogy a fizetésjavítást kérő kistisztviselőket elutasítják, vagy legjobb esetben 10-20 pengős emeléssel elégítik ki, viszont a magas jövedelmeket nem arányosítják. Baj, hogy a munkaadóknak, sajnos tekintélyes részéből hiányzik a szociális szellem és az emberi, keresztényi szolidaritás érzése. A társa dalmi béke érdekében változtatni kellene ezen az állapoton.

MEGÉLNI: az A ,,KATEGÓRIKUS INFINITIVUS" uralkodik a mai kor emberein és adatain. A magyar nyelv a ,,meg-" igekötővel kifejezi azt, amit más nyelven esetleg hosszasan fejtegetni kellene. Kétségtelen, hogy a magántisztviselők a rossz üzetési viszonyok közt is élnek, de kérdés, hogy hogyan élnek meg? A társadalomkutatónak e téren úgyszólván csak szomorú tapasztalatai vannak. Nyilvánvaló, hogy az a 10-15 százalék, amely a MABI osztályozásában a felső napibércsoportokba tartozik, meg tud élni, de miből táplálkozik, lakik, ruházkodik az a tisztviselő vagy tisztviselőnő, akinek 50, 80, 100 vagy jobb esetben 150 pengős havi fizetése van?

Ötven pengőből még egy ember sem tud megélni, de két ötven pengős felnőtt leány, vagy egy too-200 pengős íiú üzetéséből ezer számra élnek 4-5 tagú középosztálybeli családok. A sokat megénekelt és idézett ,,havi 200 fix", amiből magányos fiatalember, kultúrigényei nek meglehetős lefokozásával, éppen meg tud élni: vágyva vágyott jövedelem ötven-hatvanezer magántisztviselőcsalád számára. A 100 150 pengőkből vegetáló családokat étkezésnél meglepni legalább olyan megrendítő szociális alapéhnény, mint egy hétig élni a mezőgazdasági munkás kosztján. Az ember csakhamar rájön, hogy nem kellenek táblá zatok, aprólékos pontossággal jegyzett élelmezési statisztikák. Az étrend házról-házra, lakásról-lakásra szinte kísértetiesen egyforma. Legfeljebb a sorrend váltakozik a hét egyes napjain. A lényeget így lehetne össze foglalni: táplálkozásukat leszorítják a biológiai létminimum alá.

Reggelire a babkávé szinte ismeretlen. Árpakávét isznak, vagy híg teát. Hozzá legtöbbször semmit, vagy egy karéj száraz kenyeret. Az irodában tízóraizás nélkül kibírni nem lehet. A jobbflzetésűek fel vágottat, sajtot tesznek a kenyérre, a nagy átlag megelégszik a szokvá nyos vajaskenyérrel, amely tápláló ugyan, de idővel végtelenül egy hangúvá, szinte íztelenné válik. Délben igen sokan - hogy az ő kifeje zésükkel éljünk - ,,elbliccelik az ebédet". Második tízórait hoznak magukkal, ötven százalékban nem jobbat az elsőnél, s azt eszik. Mire késő délután hazaérnek, az ebédidő rég elmúlt, felmelegített levest, teát vagy árpakáve't isznak megint, hogy valami meleg kerüljön a gyomrukba. Vacsorára paprikás krumpli járja. Akik délben otthon ebédemek,'szintén nem jutnak túl a krumpli különböző elkészítési módjain, a gyúrt tésztán és ha már nagyon olcsó, a zöldfőzeléken. Meg tagadják maguktól a húst, a gyümölcsöt, az édességet, krumplin, kenyé ren és gyúrt tésztán élnek. Magános, családtalan nők és férfiak apró étkezdékbe, kifőzésekbe ,,jobb mint otthon"-konyhákba járnak és hús talan menüket rendelnek. Egyedülállók és családosok egyaránt meg vonják maguktól azt, ami az evést a biológiai folyamaton túlra emeli. Ez a koszt az éhség brutális elfojtására való, nem az étvágy csillapítá sára. Az egyoldalú és hiányos táplálkozás rányomja sötét bélyegét ennek a rétegnek szürkés arcszínére és gyermekeik vézna alakjára. Természetes, hogy a magasabb íizetésűek egyre jobban e's köny nyebben megközelíthetik a kívánatos táplálkozási szinvonalat. A lak bérrel és a ruházkodással már nekik is több bajuk van, az igazi gond azonban akkor kezdődik, ha házasodásra gondolnak. Ama bizonyos ötven százalék, melynek száz pengőn alul van a fizetése, sőt az a két harmadrész, melynek 150-en alul, a ruházkodás kérdését nagy nehéz ségek árán, sok agyafúrtsággal oldja meg. Lányok, asszonyok évekig ugyanabban a ruhában járnak hivatalba, otthon is legföljebb még csak egy van. A férfiak 70-80 százaléka csak egy rend sötét ruhát hord. A házbért, a villanyt és a gázszámlát csak hosszú haladékokkal, sok kéréssel, szaladgálással tudják előteremteni. Nem egyszer lezárják a gázt, le a villanyt, a háziúr évenkint kétszer-háromszor felmondással fenyegetőzik. Pedig már igy is alaposan összehúzódtak. Budapesten 24 magántisztviselő család csak konyhában lakott, 7491 egyszobás lakásban, 11.502 kétszobásban, s ennek nem is egészen a fele: 5634 háromszobásban. A jó polgárinak mondott háromszobás lakás ma már nem a tisztes jómód jele, hanem mellékkereseti forrás azok számára, akik merik vállalni az üzleti kockázatot, hogy a kiadó szoba egy-két hónapon keresztül üresen is állhat. A házbe'r nemcsak az alacsonyabb üzetésűeknek, hanem 2-3 százalékos törpe kisebbségtől eltekintve, az egész magántisztviselő osztálynak súlyos gondot jelent. Eddig legnagyobbrészt azokról volt szó, akiknek fizetése valóság gal az emberi méltóságot sérti. Nemcsak ezek vannak legtöbben, hanem szociális helyzetük is legkevésbbé ismert. Hiba lenne azonban azt gondolni, hogy azoknak, akiknek fizetése 150 pengő felett mozog, könnyebb az élete. Összehasonlításra kitünően alkalmas a négytagú munkáscsalád heti létminimuma, amelyet 65 pengőben szoktak meg állapítani. Ez havi 280 pengőnek felel meg. A magyar magántiszt viselőknek körülbelül húsz százaléka, 180.000 közül 36.000, az eltar tottakat is számítva 350.000-ből 70.000, nem éri el ezt a minimumnak nevezett, a valóságban szinte optimális állapotot. Hangsúlyozni kell azonban még azt is, hogy e havi 280 pengős létminimumban az ujság előiizetésen kivül semminemű kulturális szükséglet nincsen benn, se könyv, se színház, se rádió, se mozi, kirándulásról, utazásról nem is szólva. Még a villamosköltség is hiányzik, pedig két hetijegy ára egy Ha ez a milliméterpapíron kiszámított, csak-vegetatív élet a mun kásság létminimuma, akkor kétszeresen kell, hogy az értelmiségé, a magántisztviselőké is legyen. Sajnos, a számok éppenúgy, mint a személyes érintkezés, kérdezés tapasztalatai azt mutatják, hogy a magánhivatalnokok nyomasztóan nagy többsége nem éri el még a mun kásságnak kitűzött létminimumot sem. Családalapításra csak akkor gondolhatnak, ha a férfi vezetőállásban van, vagy az asszony is keres. Bobula Ida kitünő életstandard-számítása szerint havi 500 pengő volna az a jövedelem, amiből gyermektelen tisztviselő-házaspár gond talanul meg tudna élni, s mintegy 50 pengőt kulturális szükségletekre is fordithatna. E sorok írója által megvizsgált 84 magántisztviselő házasság közül csak 6 érte el ezt a standardot, I felülmúlta, 32 még a havi 200 pengőt sem érte el, 40 házaspár 200 és 300 pengő közt mozgott. Nem lehet egyszerűen az erkölcsök meglazulásául felróni, ha ilyen körülmények között a üatal tisztviselő-házasok rettegnek a gyermek áldástól! A gyermek születése teljesen felborítja azt a háztartási egyensúlyt, amelyet a mindig hosszúra nyúló mátkaság alatt verejté kezve, üllérről üllérre állítottak össze. A MABI ad ugyan szülési segélyt, de a családi pótlék a vállalatoknál ismeretlen fogalom. Igy egyetlen más foglalkozási ágban sem olyan magas a férjhez nem ment leányok és a nőtlen fériiak arányszáma, mint a magántisztviselőknél. A nők 77 százaléka hajadon, a férfiak 36 százaléka agglegény marad.

A gyermekszületési arány sem sokkal kedvezőbb. Budapesten a férjes magántisztviselőnők 64 százaléka gyermektelen, az anyák 67 százalékának és a tisztviselő-apák 52 százalékának pedig csak egy gyer meke van. Tíz magántisztviselői házasságban mindössze II gyerek születik. Ez már egyke, ha kevesebbet is emlegetik, mint a sárközi, baranyai egykét, pedig éppen olyan veszedelmes, sőt jóval több magyar családot érint.

Az egykének, a gyermektelenségnek s a kevés házasságkötésnek az alacsony fizetésen és a városlakók közismert nagyobb meddőségi arányán kívül még egy fontos oka van: a tisztviselőnők nagyrészének a szülői házban van eltartásra szoruló hozzátartozója. Tisztán meg világítja ezt három statisztikai adat : a tisztviselőknek csak 23 százaléka asszony és csupán 8 százalékának van gyermeke, mégis több mint ötven százaléka családfenntartóként szerepel. Itt elsősorban öreg szülők, kiskorú testvérek jönnek számításba, másodsorban az állástalan férj. A felesége tartja el" : egy generációval ezelőtt még gúnyos, végérvé nyesen dehonesztáló megállapítás volt; ma már nem tisztességtelen es egyáltalán nem ritka kényszerűség.

A MUNKAVISZONYT KITÚNÖEN JELLEMZI egy magyartalan képzésű, de találó szó : a túlóra. A legújabb rendelet kiadásáig teljesen szabályozatlan volt a munkaidő. Arra, hogy az új törvény s rendelet változtat-e majd rajta, később fogunk rátérni. Jelenleg még az a hely zet, hogy a vállalatok jó háromnegyedrésze heti 44 órán túl foglalkoz tatja alkalmazottait. A keresztényszocialista tisztviselők már említett kérdőíve szerint a legnagyobb munkahét 81 óra, vagyis napi 13 és fél óra. Legtöbb helyen a hivatalos idő reggel nyolc órától délután háromig tart, azonban a tisztviselőket este ötig, hatig, sőt mérlegkészítés idején nyolc meg tízóráig is benntartják. Általános szabályként lehet kimon dani, hogy minél kisebb a cég, annál nagyobb a munkauzsora. A napi munkaidő körülbelül felerészben osztott, felerészben osztatlan. Az osztott munkaidejü irodákban a délelőtti idő nyolctól, félkilenctől kettőig tart, délután pedig négytől vagy öttől hétig, nyolcig, sőt kilencig. Ha a munkaadó alkalmazottját a megállapodásban, szerződésben lelevelezett munkaidőn túl hivatalban tartja, ,,túlóráztatja", a mai viszonyok között csak az esetek 12 százalékában díjazza külön. Aki vonakodik a munkaidőn túl dolgozni vagy külön fizetést kér érte, azt vagy azonnal, vagy a legközelebbi kínálkozó alkalommal elbocsátják. A legtöbb helyen a tisztviselők némán továbbdolgoznak s eszükbe sem jut különdíjat kérni, mert nagyon jól tudják a választ és a következmé nyeket. Ez a kérdés már beletorkollik egy másik nagy, általános tiszt viselő-problémába, a kiszolgáltatottságba, amelyről alább lesz szó.

A íizetéses szabadság kérdése kedvezőbb, mint a munkaidőé. A cégeknek csak mintegy 8 százaléka nem ad egyáltalán szabadságot, 3-5 százaléka fizetéstelent engedélyez, a nagy többségnél üzetéses szabadság van, nem törvény, hanem jogszokás alapján. A szabadság egy hét és három hét között mozog.

FÁJÓ PONTJA A MAGÁNTISZTVISELÖ-KÉRDÉSNEK az adózás. Zentay Dezső érdekes és kimerítő számításai szerint a 150 pengő haviüzetésü magántisztviselőt évi 118'20 pengő egyenesadó terheli, a közvetett adókból fejkvóta szerint négy családtag 'íután 534-08 pengő esik rá és az igen alacsonyan 600 pengővel számított lakbérből 258 pengő a kincstáré. Tehát évi 1800 pengős keresetének több mint fele 910-28 pengő az államé ! Havi 350 pengőt kereső tisztviselő évi 4200 pengős összjövedelméből 411 százalék, 1978-28 pengő jut az államnak adó formájában. Kétségtelen, hogy ez az adóarány joggal nevezhető túladóztatásnak. A pénzügyminiszter 1937 júliusában csökkentette ugyan a magánalkalmazotti különadót, az önmagában szociális elgon dolású adóelengedés azonban csak igen kis arányban enyhítette a tiszt viselők adóterheit. A közvetett adókon ugyanis nem változtatott, pedig a magánhivatalnokokat s velük együtt a középosztály egész vagyontalan, földtelen fogyasztórétegét ezek sujtják legérzékenyebben.

TÚL AZ ANYAGIAKON, a jóllakás, a tiszta ruha és a fűtött szoba mindennapi kérdésén túl nagy gondja és állandó fájdalma a magán tisztviselőknek a kiszolgáltatottság. Nehéz ezt a szót körülírni és meg határozni. Szinte novellisztikusan kellene ehhez megérzékeltetni azt a hangot és szellemet, amely az irodákban uralkodik. Köztisztviselők nél magasabb- és alacsonyabbrangúak között van bizonyos baráti, sőt atyaüságos hang, az együvétartozásnak részleteiben tisztázatlan, de a személyes érintkezésben kellemesen ható tudata. A feljebbvaló, ha a hivatali ranglétrán nem is, de emberi és társadalmi vonatkozásban egyenrangúnak érzi alantasát. Ezt az egész bonyolult érzés-, szokás- és érdek-szövevényt legjobban a tegezés fejezi ki. A magántisztviselőket főnökeiktől, sőt egymástól is az önözés és a magázás szakadékai választ ják el. A főnökben él az a tudat, ami teljesen hiányzik a magasrangú köztisztviselőkből: ő tartja el alkalmazottját, az ő pénzéből él. Tehát megköveteli nemcsak azt, hogy szabadon rendelkezhessék vele, hanem azt is, hogy a tisztviselő állandó hálát is érezzen iránta. ,,Örüljön, hogy dolgozhatik", ez a nagyon gyakran ki is mondott gondolat jellemzi a legtöbb főnöknek tisztviselőjéhez való viszonyát. A tisztviselő kény telen túlórázni, kénytelen tűrni egyes főnökök, igazgatók, cégvezetők nem éppen emelkedetthangú bánásmódját, ha nő, félreérthetetlen közeledéseit és alternatíváit, mert fél az elbocsátástól. Éppen ez kelti benne a kiszolgáltatottság érzését. Természetes, hogy vannak jó, igaz ságos, szociális szellemű főnökök is, sőt talán ezek vannak többségben, de a kiszolgáltatottság érzését ezek sem képesek megszüntetni.

A bánásmódra vonatkozó körkérdésre adott válaszok a magán tisztviselők kiszolgáltatottságára mutatnak, jelenti a Keresztény szocialista Magántisztviselők Szövetsége. Sok válaszból kicsendül az elkeseredés hangja. A magántisztviselők a munkaadóknak csak 61 százalékát mondhatják olyannak, aki jó bánásmódban részesíti az alkalmazottakat. A vállalatok 19 százalékánál mérsékelten hideg bánás módban van részük, 18 százalékánál pedig a cégtulajdonosok udva riatlan és sokszor durva bánásmódot tanúsítanak az alkalmazottakkal szemben.

Természetes, hogy a kiszolgáltatottság érzetét kelti a tisztviselők ben, hogy a vállalat legszemélyesebb ügyeikbe is beleszól. A cégek ötödrészénél engedély kell a családalapításhoz, több mint egyharmadá nál csak havi 300 pengőn felül házasodhatnak. A vállalatok két százalé kánál, és éppen a legnagyobb létszámúaknál, a házasság felmondási ok

VAIJON VÁLTOZTAT-E AZ ÚJ TÖRVÉNY, illetve a kereteit kitöltő miniszteri rendelet a magántisztviselők szociális helyzetén? A rendelet lényegében heti 44 órában maximálja a munkaidőt és szabá lyozza s kötelezővé teszi a íizetéses szabadságot. Kétségtelen, hogy helyes szociális szellem hatja át. Nem enged például a rendeletben. biztosított jogoknál hátrányosabb szerződést kötni, bírságot és bűn tetést helyez kilátásba azoknak a munkaadóknak, akik elbocsátják, vagy elbocsátással fenyegetik a jogait érvényesíteni kívánó tisztviselőt, meg tiltja a szabadságidő megosztását és elrendeli, hogy az alkalmazottnak szabadsága alatt nem szabad ellenszolgáltatásért munkát vállalnia. Hibája és hiánya a rendeletnek, hogy nagyon sok tisztviselő-csoportot. kivesz a rendelet hatálya alól, és pedig érthetetlen módon éppen a. kisebb cégeknél és magánosoknál dolgozókat részesíti hátrányban..

Nem vonatkozik a rendelet a nyílt árusítású üzletekben dolgozó tiszt viselőkre, kirekeszti az ügyvédek, közjegyzői irodák, szabadalmi ügy vivők, érdekképviseletek, egyházak és színházak tisztviselőit. Szociális szempontból nagyon kifogásolható, hogy a rendelet nem vonatkozik azokra a tisztviselőkre, akiknek munkaadója csak két alkalmazottat foglalkoztat. Köztudomású, hogy a nagyvállalatoknál eddig is volt íizetéses szabadság és a munka természeténél fogva könnyebben betart hatták a munkaidőt. A kis irodák alkalmazottai voltak a legelhanyagol tabbak s most éppen őket vonták ki a rendelet szociális előnyei alól. Nagy hiánya természetesen a rendeletnek, hogy nem állapítja meg a legkisebb munkabéreket. E nélkül a többi szociális lépés nem sokat ér. Múlhatatlanul szükséges volna a fizetések minimálása, óvakodni kellene azonban attól, hogy az egykori ÁDOB-akció által fölvetett és munkaadói körökben nagyon felkapott nyolcvanpengős fizetést törvé nyesen is létminimummá léptessék elő. Gondoskodni kellene a magán tisztviselők szolgálati pragmatikájáról és a fizetésemelés szabályos rendezéséről. A fizetésminimálásnál feltétlenül az eltartottak számát is tekintetbe kellene venni, vagyis a családi bér egy kibővített fajtáját kellene bevezetni. Ezeket a hiányokat könnyűszerrel és hamarosan pótolhatná egy új miniszteri rendelet.

Ennek intézkednie kellene az ellenőrzés hatékonyabb formájáról is. E sorok írójának kutatásai alapján meggyőződése, hogy a mostani rendelet a tényleges helyzeten alig fog változtatni. Az ok egyszerű: a munkaadók nem fogják bevezetni a minimális munkaidőt s a túlórát nem üzetik meg, a tisztviselők pedig nem merik majd kérni. Aki a törvényre hivatkozik, azt nem bocsátják el azonnal, nem is fenyegetik meg elbocsátással, mert ez a rendelet szerint kihágás, azonban egy-két hónap mulva valami ürüggyel felmondanak neki. Néhány ilyen eset elegendő lesz, hogy a tisztviselőtársadalmat megfélemlitse és a rendelet minden szociális szándékát illuzóriussá tegye. A tisztviselőosztály mai szervezetlensége mellett az ellenőrzés és a megtorlás szinte lehetetlen. Ez a szervezetlenség, az érdekképviseleti szervek csaknem teljes hiánya, illetve elhanyagolása nemcsak a magántisztviselőkre, hanem az egész ma gyar középosztályra jellemző. Gyökereit a közösségérzés elsorvadásában kell keresni. A magántisztviselők nem lépnek be a két fennálló szövetség be, mert tudják, hogy a szervezett tisztviselőket a munkaadók nem szere tik. Előléptetés, fizetésemelés reményében a főnök kedvében akarnak jár ni és így lehetetlenné teszik a munkavállalók esetleges együttes fellépését.

FÉLÖ TEHÁT, HOGY AZ ÚJ RENDELET, minden iószándéka mel lett, nem váltja be a hozzáfűzött reményeket s ennek - ki kell mon dani - maguk a tisztviselők lesznek az okai. Együttes fellépéssel való színűleg a jelenleg csak elvben leszögezett legkisebb munkabérek gya korlati megvalósulását is hamarosan ki tudnák küzdeni. Az atomjaira bomló, korhadt középosztálynak azonban nincs meg az ereje, a vállal kozókedve, a bizalma és a bátorsága, hogy komoly szervezetbe tömö rüljön és megpróbálja kivívni legelemibb jogát : a létminimumot. A furcsa és fonák az, hogy e mellett igényeiben és szokásaiban jóval túlnyúlik a létminimumon. Bensejükben, mint vegyi anyagok fojtó, száraz tüze, ég az a tudat, hogy ők voltaképpen ,,urak". Sokan a passzív kitartás hősiességével ragaszkodnak bizonyos komoly kultu rális fokhoz, könyvhöz, külföldi olvasmányhoz, színházhoz ; sokan jobb ügyhöz méltó buzgalommal és lapos zsebbel allürjeiben igyekez nek utánozni a helytelenül felfogott ,,úriasságot". A középosztály, az értelmiség közszellemének megváltoztatása nélkül - úgylátszik a magántisztviselők szociális helyzetének megváltozása sem remélhető.

BOLDIZSÁR IvAN

No comments:

Post a Comment