Thursday, 31 March 2016

Menekülők Észak-Afrikába(n)

Rengeteg, magát okosnak gondoló és ráadásul híres embertől nyert megosztást a Vlora hajóról 1991-ben készült fotó azzal a felirattal, hogy ez a nácik elől Észak-Afrikába menekülő európaiakat ábrázol. Azt, hogy a megosztók a legelemibb forrásellenőrzéseket sem tartották be - mit várjunk azok után, mikor nemrég hallhattunk Mussolini antifasizmusáról - én a magam részéről nem minősítem, megtette már más régen a megfelelő modorban és stílusban.
Viszont a téma maga érdekes, hiszen minden idők egyik legjobb és leghatásosabb filmje, a Casablanca is pontosan erről szól. Így aztán érdemes megnézni mit is tudhatunk meg e témában. A két térkép a Pesti Hírlap 1941-es évkönyvéből származik.
A területet az 1880-as évektől az 1950-es évekig három nagy gyarmattartó birodalom uralta. A mai Marokkó, Algéria, Tunézia egy része francia, Tunézia maradéka és Líbia 1911-ig török majd olasz, Egyiptom 1918-ig török majd angol fennhatóság alá került. Marokkó északi csücske a tízes években spanyol fennhatóság alá került, egy bizonyos Francisco Franco nevezetű tiszt is kitünteti magát ezekben a harcokban. Nem érdektelen a terület tízes évekbeli részletesebb története sem, erről magyarul sajnos csak Geoffrey Barraclough kissé túlságosan angolos modorban megírt kötetete elérhető.


A háború kitörésekor fontos propagandisztikus érv volt e terület nagysága a tengelyhatalmak győzelmi esélyei ellen. Egyiptom maga is, mint angol protektorátus 1939. szeptemberében hadat üzen Németországnak.


Az 1940-es júniusi összeomlás a francia mandátumterületeket e legkritikusabb időben elzárta Franciaországtól. A Nemzetgyűlés jópár tagja még az utolsó pillanatokban el tudott jutni Oránba, azonban a német fegyverszüneti szerződés nem véletlenül kötötte ki: a francia kereskedelmi hajók nem futhatnak ki kikötőikből, a francia flotta összpontosuljon kikötőkben és a francia mandátumterületeken lévő német állampolgárokat adják ki. Az országon belül - egyébként kifejezett tiltás ellenére - a bombázások és hadműveletek elől mintegy egymilliónyi civil menekült. Jórészük maradt országon belül és vissza is tértek lakóhelyükre a fegyverszünet beállta után.



Bombázás elől menekülők, Journal de Guerre, 1940
A francia flottát Oran kikötőjében vonták össze, ahol 1940. július 3-án az angolok a Katapult hadművelet keretében ultimátum után megtámadták a flottát, a hadihajók jórészét elsüllyesztették, mintegy 1300 tengerész halt meg. (Pearl Harborban 17 hónappal később 2500)


Lángban álló francia hajók, Orán, Mérs el Kebir, 1940. július 3. Journal de Guerre

Francia tengerészek mentőcsónakokban, Mérs el Kebir, 1940. július 3. Journal de Guerre
Az észak-afrikai közigazgatás viszonylag hamar helyreállította az együttműködést az anyaországgal, azonban ez a terület nem lett senki számára értékesebb, aki a háború elől menekülne - főleg mivel Franciaország területén ekkor már nem zajlottak háborús cselekmények, és a párizsi, nantes-i légitámadásokat, valamint az 1942. augusztusi hamvába holt dieppe-i partraszállási kísérletet leszámítva 1944. júniusáig nem folyt harci cselekmény. 
Épp itt, Francia Észak-Afrikában keződik előbb a háború: de Gaulle kísérletet tesz 1940 szeptemberében dakari partraszállásra (sikertelenül) majd 1942. november 8-án az angol-amerikai csapatok partraszállnak Marokkóban, villámgyorsan (10-én) eljutnak Oránba, 12-én Casablancába. Oránban 1943-tól működik egy kisebb francia emigráns kormány is.
Egyiptomról már szóltunk: az ide menekülés lehetőségét gyakorlatilag az "útban lévő" Olaszország a kezdetektől elzárja, majd amikor a német hadsereg elfoglalja Krétát, a környék hadi jelentősége megnő. A német légierő rendszeresen bombázza Máltát és felügyeli a térség hajóforgalmát, ami ekkorra már teljesen hadijellegű forgalmat jelent.
Ha valaki a háború elől végül épp Líbiába menekült volna, nyugalmat bizonyosan nem lelt, viszont szemtanúja lehetett Rommel, a Sivatagi Róka és Montgomery tábornok párbajának.



Olaszország hadbalépése után csak a nyugati front elcsendesedésével kezdődnek meg a harci cselekmények ezen a vidéken. (Afrikában más területen az olaszok Szomáliában és Abesszíniában harcoltak az angolokkal). A legtöbbet szenvedő környék az olasz Cirenaica: Bengázi városát 1941 január-április és 1941 december-1942 febuár között elfoglalják az angolok.


Az olasz hadsereg visszatérése Bengáziba, 1942. február. Luce híradó

Visszaszamarazó, -tevegelő, -bicikliző, -gyalogló arab lakosság Bengázi környékén, 1942. február, Luce

Bengázi ekkor teljesen olasz város volt, nem véletlenül választotta Agosto Gennina ezt a települést a Bengasi című háborús dráma színhelyéül. (A film női főszereplője egyébként a magyar Tasnády-Fekete Mária volt, Radványi Géza filmrendező felesége, Márai sógornője)



Angol megszállási emlék... Bengáziban minden forgalom szigorúan a baloldalion. 1942 február, Luce

A környék lakosságát a harci cselekmények miatt természetesen többször is evakuálni kellett.


Bengázi lakosságának "önkéntes" ajándéka, megköszönendő a felszabadítást. 1942. február, Luce

A csata 1942 nyarán véglegesen eldől amikor a német-olasz erőknek már nincs lehetőségük arra, hogy komolyabban védjék a területet, az el-alameini csata után már egyébként is más prioritások kötik le Hitler és a többi stratégiai tervező figyelmét.
Összefoglalva: ez a terület sem elérhetősége, sem az itt zajló események miatt nem volt alkalmas arra, hogy nagyon nagy számú európai menekülőt fogadjon be. (Nem is gondolkozott semelyik politikai erő, sem a lakosság ebben). A második világháború alatt - ahogy tulajdonképpen a Casablanca meséje maga is mondja - sokkal ésszerűbb döntés volt valamelyik semleges (Svájc, Svédország, Portugália) vagy nem hadviselő (Spanyolország, esetleg Törökország) felé venni az irányt.

No comments:

Post a Comment