A közgondolkodásban kősziklaként álló stabil vélekedés - a valóságban ez is inkább kutatandó terület - a magyar hadsereg vezető főtisztjeinek "ájult németbarátsága", amelyre leginkább Werth Henrik politikai túlmozgásosságát, illetve Bartha Károly német-szovjet háborús "szakvéleményeit" szokták példaként felhozni - mindezeket természetesen az inkompetencia bizonyítására.
Nos, az 1941. augusztusi Magyar Szemlében - a lapban egyébként rendszeresen publikáló - Julier Ferenc szakvéleménye látott napvilágot, amely gyakorlatilag teljesen megegyezik Bartha nevezetes 1941. június 26-i minisztertanácsi véleményével. Julier Ferenc személye azért is "pikáns" mert a Tanácsköztársaság utolsó vezérkari főnökéről beszélünk, akinek ez a szereplése számtalan kellemetlenséggel járt élete hátralevő részében. A valóságban Julier az olyan típusú - a Tanácsköztársaság után is változatlanul továbbszolgáló - professzionalista katonák csoportjához tartozott, akiknek a szakértelmére minden államformában szükség van.
A NÉMET-SZOVJET HÁBORÚ
Senki előtt sem lehetett kétséges, hogy az Európa keletén 1939 augusztusában bekövetkezett pillanatnyi érdekazonosság - Lengyelország negyedik feldarabolásának lehetősége - alapján a Szovjetúnió és a
német birodalom között létrejött megegyezés nem hidalhatja át hosszabb
időre azt a tátongó szakadékot, amely a két nagyhatalom belpolitikai rendszere
és külpolitikai célkitűzései között már régebben, de különösen 1933 óta
tátongott. Az utóbbiak közül csak éppen megemlíteni kívánjuk azt, hogy
Németország a Balkán felé átvette a megszűnt osztrák-magyar monarchia
külpolitikai elgondolásait is, míg a Szovjetúnió új életre keltette a cári Oroszország ilyen törekvéseit.
Egészen természetes volt tehát, hogy a viszony a két nagyhatalom között
röviddel Lengyelország felosztása után feszültté vált. A Szovjetúnió még
elkövette azt a súlyos tévedést is, hogy a német nyugati győzelmeket felhasználta a maga területi igényeinek kielégítésére s ezzel a német-szovjet viszonyt
kibírhatatlan megterhelésnek tette ki. Előttünk érthetetlennek tűnt fel az
az orosz elképzelés, hogy Németország a háború valamikor bekövetkező
végéig hagyja magát zsaroltatni, sőt, hogy majd a Szovjetúnió lehetne
érintetlen fegyveres erejére támaszkodva - a döntőbíró Európa végleges
átrendezésében. A valószínűség amellett szólt, hogy a német külpolitika
mihelyt a balkáni kérdéseket fegyveres úton rendezte, egyben pedig Olaszország északafrikai helyzetét megszilárdította s ekként a birodalom hátában
és oldalaiban minden meglepetést kizárt, hozzáfog a német-szovjet viszony
végleges szabályozásához. Ez be is következett. A katonai eredmény már
eddig is több mint szédületes. Háromheti hadjárat után a német és szövet
séges arcvonal északi szárnya közeledik a Leningrádnak elnevezett Szent
pétervárhoz, közepe pedig Kiev előtt áll.
Ma persze még nem ismeretes, hogy Németország milyen katonai erővel - hány páncélos és hány egyéb hadosztállyal, hány repülőgéppel
stb. - kezdte meg a bolsevizmus felszámolását és hogy ebben milyen nagyságú haderővel támogatja Magyarország, Románia és Finnország s újabban
Olaszország. Annyit azonban már látunk, hogy a kétoldalt latbavetett erők
nagysága felülmúlja azt, amit mult év májusában a hadviselő felek Flandriában egymás ellen állítottak.
A Szovjetúnió katonai erejéről azonban már most közölhetünk meg bízhatónak mondott adatokat.
A földi vörös hadsereg teljes ereje folyó év május elején 170 lövész
(ebben talán 10 motorizált), 33 1/2 lovashadosztályra és 46 páncélos dandárra
rúgott. Az utóbbiak részben önállóak voltak, részben kettesével szintén
hadosztályokba alakultak. A lövészhadosztályok mindegyike 3 lövész- és1
tüzérezredre, valamint 1 harcikocsizászlóaljra, a lovashadosztályok 4-6
lovasezredre és 1 tüzérosztályra tagozódtak. A páncélos dandárok szervezete
ismeretlen, de talán mindegyikük 200 páncélos járművet számlált.
Ha már most egy hadosztály élelmezési létszámát (beleszámítva a hadtest és hadsereg-közvetlen csapatok, mint nehéztüzérség, műszaki
alakulások stb. reájuk eső részét) 20.000 főre tesszük, azt mondhatjuk, hogy
az orosz vöröshadsereg 4 1/2 millió fő erővel kezdte meg a háborút. Ezen
felül számít a 6000-8000 gépre rúgó légiüotta, a maga többszázezer
főnyi személyzetével, a hajóhad (60-80 000 fő), a 120.000 főnyi csendőrség,
30.000 főnyi határőrség. A teljes haderő tehát kétségtelenül felülmúlta az
5 millió főt. Ebbe nincsenek beszámítva a pótcsapatok mintegy egy millió
főnyi állománya, valamint az új (tartalék és népfölkelő) alakulások, amelyek
szervezésére az elsővonalbeli alakulások hadilétszámra emelése után még
kereken 5 millió kiképzett ember állt rendelkezésre.
A vörös haderő elosztása május elején a következő volt : a nyugati határon vagy annak közelében, az Északi Jeges-tengertől a
Fekete-tengerig állt 118 lövész-, 20 lovashadosztály, 40 páncélos dandár,
az ország belsejében, de még Európában volt - mint tartalék 27 lövész-, 5 1/2 lovashadosztály, 1 páncélos dandár, a Távol-Keleten tartózkodott 25 lövész-, 8 lovashadosztály, 5 páncélos
dandár.
Feltehető, hogy az ellenségeskedések kitörésekor a tartalékban volt
csapatok már az első vonalba kerültek és hogy a Távol-Keletről bizonyos számú hadosztály már átjött - vagy útban van - Európába.
Végeredményben a vörös vezérkar haditervei megvalósításánál 5 millió főt
túlhaladó haderővel - és ebben többezer repülőgéppel és harckocsival -
számolhatott.
Összehasonlításul szolgáljon, hogy a cári Oroszország 1914 augusztusában 105
gyalog hadosztályt, 18 lövész- és 3 gyalog kozákdandárt, 32 lovashadosztályt
és 10 lovasdandárt állított ki. Az 1914-es gyaloghadosztályok egyenként
16 zászlóaljat számláltak, míg a mai hadosztályoknak csak 9 zászló
aljuk van. Ezek tehát gyalogságban gyengébbek, de mégis nagyobb a tüz
erejük, lévén több hadigépük (golyószórós géppuska, aknavető, ágyú stb.).
A hadosztályoknak az arcvonalban való elosztását illetőleg is van meg
bízható adatunk. E szerint június közepén a Keleti-tenger és a Polesie-mocsár
között 4 hadseregre tagozott 49 lövészhadosztály (köztük számos motorizált),
7 lovashadosztály, 3 páncélos hadosztály és 12 páncélos dandár állt. Ebből
következik, hogy ezen a területen vonult fel a vörös hadsereg kisebb része,
míg a Polesietől a Fekete-tengerig terjedő vonalban gyülekezett az orosz
haderő nagyobb fele. Ez az erőelosztás még akkor sem módosul, ha számí
tásba vesszük a finn határra kikülönített hányadot. A tartalék mikénti
bevetése már más erőelosztást idézhetett elő. Bizonyára a hadiesemények is
módosítottak az erőelosztáson, amennyiben a Keleti-tenger és a Polesie
között volt hadosztályok nagy része megsemmisült a volt litván területen és a
Bjelosztoknál vívott csatákban. Közbevetjük itt, hogy a vörös hadsereg
már eddig annyi ágyút vesztett, mint amennyivel 1914-ben a cári hadsereg
a háborút megkezdte.
A vörös vezérkar a számszerűleg hatalmas és hadianyagánál fogva is
korszerűnek jellemezhető haderőn felül még egy igen fontos tényezőre: a
szinte korlátlannak tekinthető térre támaszkodhatott. Ez módot nyújtott
neki, hogy kitérjen a német csapások elől és a területfeladás ellen minden
más európai államban fennforgó aggály nélkül olyan vonalban vagy területen
fogadja el a csatát, amely neki előnyt, ellenfelének hátrányt nyújt. Igy
például a két szembenálló hadsereg harci értékének józan mérlegelése alapján
hadászatilag az lett volna a helyénvaló, ha a vörös arcvonal kezdettől fogva
olyan akadály mögött áll fel, mint amilyent északon a Dvina (Düna), délen a
Dnyeszter, vagy e mögött a Dnyeper, esetleg a Sztalin-vonalnak nevezett
erődítés jelent (nagyban Odessza, Kiev, Vitebszk, Pszkov, Narva vonala).
A vörös vezérkar azonban támadást tervezett, mégpedig ugyanolyan célszerűtlen módon, mint a lengyelek, akik 1939-ben határuknak a német
birodalom felé Poznannál (Posen) előreugró részébe tették főerejüket, hogy
onnan hamar elérjék Berlint. El is érték azt, hogy a német hadak a lengyel
főerőt északról és délről oldalba támadták, bekerítették és végül is elfogták.
Egyenesen kísérteties hasonlósággal cselekedtek az oroszok. A német határ
felé két előreugró helyen halmoztak fel sok erőt: Bjelosztok és Lemberg
környékén. De még mielőtt teljesen felkészültek volna a támadásra Varsó és
Krakkó felé, bekövetkezett a német támadás és ennek eredménye gyanánt
a katasztrofális orosz vereség Bielosztoknál és a súlyos csatavesztés Lembergnél.
De nem is lehetett mást várni. Európában minden félig-meddig képzett
katona tisztában volt azzal, hogy a győzelmek hosszú sorozatában meg
acélozódott német seregek ellen az eddig megszokott formák között és hadi
anyaggal nem lehet győzelmet aratni. Hogyan is tudtak volna az 1939
szeptember óta minden ellenállást legázoló német ütő és lökő erőnek éppen a
Szovjetúnió hadai ellenállni, mikor a Finnország ellen viselt háborújokban
elárulták, hogy még közepes harci értékkel sem rendelkeznek. Minden
szakértő csak azt számolgatta, hogy hány hónapig tarthat a német-orosz
háború, mert a két fél között mutatkozó óriási minőségbeli különbséget
semmi módon sem lehetett kiegyenlíteni. Igaz, hogy az arcvonalnak a 2000
km felé járó kiterjedése, aztán a mindkét oldalon latbavetett tömegek példát
lan mennyisége - együttesen kereken legalább 300 hadosztály - hosszadalmas háborúra engedett volna következtetni, mert az ilyen rettentő tömegeknél
az elmélet szerint sokáig tart, míg az egyik fél harci ereje felmorzsolódik és
mert a szovjetseregeknek a kilométerek ezreire rúgó távolság állt a vissza
vonulásra és átcsoportosításokra rendelkezésre. A gyors felmorzsolódás
mégis bekövetkezett, de ez az 1939. évi lengyelországi hadjárat, az 1940. évi
flandriai hadjárat, valamint az 1941. évi balkáni hadjárat után már nem
jelenthetett meglepetést. Ezért egyenesen érthetetlennek tűnik fel - tisztán
katonai alapon - a szovjetvezetők elhatározása, hogy Németország ellen
támadással vagy akár a határon kifejtendő ellenállással kísérletezzenek.
Talán politikai megfontolások játszottak itt szerepet. Kérdéses ugyanis,
hogy elbírta volna-e a szovjetkormányzat tekintélye azt a súlyos megterhelést,
amit jelentett volna esetleg néhány 100 km széles határsáv kiürítése komoly
csata megvívása nélkül. 1812-ben az orosz cári uralom tekintélye megengedte, hogy az orosz seregek a hadjáratot csata nélkül, hátrálással kezdjék
meg. Akkor a június 24-ére hajló éjjel kelt át a francia főerő Kovnónál a
Njemen határfolyón, egy hónappal később Szmolenszk előtt zajlottak az első
komolyabb ütközetek s augusztus 18-án, Szmolenszknél került sor az első
nagyobb csatára, de az oroszok ezt még a döntés előtt félbeszakították.
A döntő csata szeptember 7-én Moszkva előtt, Borodinónál vívatott meg,
de még ebből is tűrhető állapotban került ki az orosz sereg, mert Napóleon
nem merte bevetni - ily nagy távolságra az anyaországtól - utolsó tartalékát: a gárdát.
Ezekkel a tanulságokkal és tapasztalatokkal ellentétben a szovjet
arvonal jelentékeny része : a Pripjet mocsár és a Keleti-tenger között levő
arcvonal már a határ közelében valóban döntő jelentőségű csatába hagyta
magát sodortatni. Az ott vívott harc számadataiból (323.000 fogoly, ezrekre
rúgó harcikocsi és repülőgép pusztulása s ennek megfelelően százezrekre
rúgó halott és sebesült) az olvasható ki, hogy a vörös hadsereg északi arcvonal
szakasza belátható időn belül nem pótolható veszteséget szenvedett, illetve
hogy a háború sorsa már eldőlt.
Az egész vonalon hátrahömpölygésre kényszerülő vörös arcvonal északi
fele most már olyan állapotban van, hogy csak akkor tudna valamilyen vonal
ban megkapaszkodni, ha a győzelmes német seregek megszüntetnék az
üldözést. Erre azonban a vörös arcvonal vezetőinek a német haderó eddigi
teljesítményei után nem lehet reményük. Ha azonban a vörös hadak mégis
megállnának, hogy Szentpétervár és Moszkva védelmére csatát vívjanak,
csak az eddigi vereséget növelnék meg. Már pedig a szovjethaderő még egy
olyan csapást nem bírhat el, mint amilyent Bjelosztok és Minszk vidékén
kapott.
Nagyon hasonló a hadihelyzet most, július közepén, ahhoz, mint amilyen mult év júniusában a franciaországi hadszíntéren bekövetkezett.
Mint ismeretes, a francia hadsereg harmadrésze megsemmisült a flandriai
csatában. A megmaradt rész magkapta a kegyelemdöfést a Párizs védelmére
vívott csatában. Mikor az általános visszavonulás közben a francia kormány
fegyverszünetet kért, már nem volt ereje számbavehető ellenállás kifejtésére.
Az addig elszenvedett csapások felőrölték a francia seregek harci akaratát.
Az 1940 május elején több mint 2 millió főnyi francia haderőból június köze
pén már nem is egészen 100.000 főt számlált az a rész, amely még elszánt
harcra lett volna bírható.
Most, 1941-ben az orosz vörös arcvonal egyharmadrésze a Keleti-tenger és a Pripjet-rnocsár között levő területen szenvedett el hasonló vere
séget, amit nemcsak az előbbi számadatok bizonyítanak, hanem az is, hogy
az üldöző német seregek túljutottak a Sztalin-vonalon, a Pejpusz-tótól
keletre törnek előre, elfoglalták Vitebszket és ettől délre áthaladtak a Dnye
peren. Talán már akét fél számbeli erőviszonyában is bekövetkezett az eltoló
dás, ami erkölcsi téren megvolt kezdettől fogva. Egyáltalában ennek az
1939/41. evi háborúnak egyik jellegzetessége az egyetlen nagy csatában
kivívott döntés. A lengyel hadsereg sorsát eldöntötte az első nagy csata
Kutnónál. A holland és a belga hadsereg egyetlen nagy összecsapás hatása
alatt összeomlott. A francia hadsereg sorsát is megpecsételte az első csata
Flandriában. A jugoszláv hadsereg még csatát sem vívott; egész simán
legázolták a német páncélosok.
Rendes körülmények között az olyan hadihelyzet, mint amilyen most
Európa keleti térségein beállt, már megérlelte volna az alul maradó félnél az
ellenségeskedések megszüntetésére irányuló kérelmet, hasonlóan ahhoz, mint
ahogyan június közepe felé Szíriában történt. A szovjet azonban nem hagyhatja abba a dolgot, mert vezetői nem számíthatnak kegyelemre. Számítanak
ellenben arra, hogy a vörös hadsereg részeiből még tudnak ellenállóképes
arcvonalat az Ural és a Volga mögött szervezni, ha Amerikától és Angliától
támogatásban részesülnek.
Ilyen arcvonal kialakítása lehetséges, ha sikerül a vörös hadsereget a
megsemmisítő német üldözés hatása alól kivonni. Ez azonban kérdéses.
A vörös arcvonal részei már július 12-én a felbomlás tüneteit mutatták.
A földi haderő képtelen az üldöző légi erők elől elmenekülni. De lehetséges,
hogy a szibériai csapatok (a vörös hadsereg legértékesebb része) új arcvonal
alakítására még felhasználhatók. Ugyan ez sem változtatna a háború sorsán,
de meghosszabbítaná a szovjetvezetők életét. Nehezebb az angol és amerikai
segítségnek orosz földre való juttatása. Úgy véljük, hogy mind Anglia, mind
Amerika tisztán látja a vörös ellenállás céltalanságát és ha a Szovjetúniót
mégis támogatásban részesítik, azt csak a német katonai erő kettéosztása
vagy erős megterhelése céljából teszik. Anglia nézőszögéből ez nagyon, de
nagyon fontos.
A Szovjetiúnió területére irányuló angol kivitelnek ma egyetlen kapu
áll nyitva. Ez Murmanszk jégmentes kikötője. Az idevezető tengeri utat
azonban legnagyobb mértékben veszélyeztetik a közeli északíinn és norvég
kikötőkre támaszkodó német búvárnaszádok. Hasonlóan nagyon bizony
talan a Murmanszktól délnek vezető vasút, amelyen a bevitt hadianyag
elérhetné Szentpétervárt, illetve onnan a vörös arcvonalt. Ez a vasút már
céltárgya volt az eredményes német légi támadásnak. Különben is a íinn
területről előnyomulóban levő német-finn hadak talán már reátették kezüket
erre a vasútra. Ez az irány tehát egyáltalában nem alkalmas számottevő
hadianyag bevitelére.
Amerikai hadianyag Vladivosztokon át volna a Szovjetúnió területére
juttatható. A Csendes-óceánon ide vezető út azonban japán vizeket érint.
Nem valószínű, hogy Japán tétlenül tűrné ennek a tengeri vonalnak hasz
nálatát, ha azon a forgalom túlhaladná a megszokott kereteket. De ettől
eltekintve, az amerikai hadiipar teljesítőképességét már éppen eléggé igénybe
veszi Anglia és Kína támogatása, valamint magának Amerikának fegyver
kezése. Nem hihető tehát, hogy ebből az irányból a Szovjetúnió értékesebb
támogatást kaphatna.
A mesék világába kell utalnunk azt az elképzelést, hogy Anglia egész
hadsereget tudna áthajózni Európa szárazföldjére, tehát a dán, holland, belga
és francia tengerpartra, hogy megtámadja a német megszálló seregeket,
ekként a Szovjetúnió területén működő német haderők bizonyos részét
nyugati irányban való eltolásra bírja és ilyen módon tehermentesítse a szovjet
arcvonalt. Egész bizonyos, hogy a német hadvezetőség elegendő erőt hagyott
nyugaton vissza minden ilyen angol kísérlet meghiúsítására. Az angol vezérkar
bizonyára jól tudja, hogy az ilyen vállalkozás katasztrófával végződnek. Kár is
az ilyen terv képtelenségére több szót vesztegetni. Csak még annyit emlí
tünk meg, hogy két évvel ezelőtt az angol-francia szövetség mellőzte Lengyel
ország hasonló megsegítését, mert tudta, hogy nem érhet célt vele.
Már inkább elképzelhető a vörös arcvonal megerősítése angol (indiai és
ausztráliai) és amerikai csapatokkal Ázsia déli területein keresztül. Ennek
azonban sok előfeltétele volna. Elsősorban az, hogy közben a szovjeturalom
Össze ne omüliék, ami pedig nagyon is a valószínűségek körébe tartozik.
Ázsia földjén keresztül két út jöhetne fenti célra tekintetbe. Az egyik
út a Perzsa-öbölből Irakon és Irán északnyugati csücskén át akár a Kaukázusba, akár a Kaspi-tenger partjára vezet, ahonnan persze még nagy a
távolság a vörös arcvonalig. A csapatszállitásra a Perzsa-öbölből rendelkezésre
áll a Tigris folyó vagy a bagdadi vasút Moszulig, innen gyalogmenet, vagy
autószállítás a Szovjetúnió vasúti hálózatáig, vagy pedig használható volna
az Iránt átszelő vasút a Perzsa-öböltől a Kaspi-tengerig. A másik út Indiai
ból visz a vasút nélküli Afganisztánon keresztül Turkesztánba,a Szovjetúnió
egyik államába. Bármelyik irány használata hosszadalmas, nehézkes és ezen
felül a semleges Irán, vagy a semleges Afganisztán hozzájárulásától függ.
Az utóbbit az angolszász hatalmak fegyveres erőkkel való fenyegetés útján
ugyan kierőszakolhatják, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy a szóbanforgó
útvonalat mai állapotukban valóban jelentős haderők szállítására és anyagi
szükségleteiknek pótlására nem alkalmasak s igen hosszú időt igényelne, míg
úgy berendezhetők lennének, mint például a Hátsó-Indián keresztül Kínába
vezető utánpótlási vonal (Rangoon kikötő, a Rangooanandalay-Lashio
vasút, a Lashio-Csunkingi autóút). Ezért nem is lehet számításba venni,
hogy Ázsián keresztül valóban számottevő, több százezerfőnyi, legkorszerűb
ben felszerelt angol-amerikai hadsereg vonulhatna a vörös arcvonalra.
Megemlítendő még, hogy India egy helyen : a Pamír-fensíkon határos a
Szovjetúnió területével. De ez a 4000 méter magas zord vidék csapatátvonu
lásra sokkal kisebb mértékben jöhetne tekintetbe, mint az előbb vázolt
irányok.
Az elmondottakból következik, hogy a Szovjetúnió megsegítésének emlegetése inkább csak a propaganda céljait szolgálja. A vörös arcvonal
kiterjedésének és egyben a német támadó erő hatásosságának megfelelő
segítségnyujtás lehetetlen.
A hadihelyzet további alakulását az eddigi német eredmények alapján
nem volna nehéz megjósolni. Szentpétervár (Leningrád) eleste nem késhetik
soká. Lehet, hogy mire ezek a sorok napvilágot látnak, Moszkvát már össze
bombázták a német légi erők és a legfontosabb orosz iparterületek: az ukrajnai
Dnyeper mente és a Donec vidék erő- és gyártelepei már a légi támadások
hatása alatt romokban hevernek. De ha mindez még nem történt volna meg,
bizonyos az, hogy a bolsevizmus felszámolását emberi erő már nem akadályoz
hatja meg.
(Lezártuk 1941 július 14-én.)JULIER FERENC
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése