"Néhai édesapám ebben az időben a temesvári MÁV. üzletvezetőség távirdahivatalában. mint távirász teljesített ezolgálatot. Minthogy a román államnak az esküt nem volt hajlandó letenni, ezért záros határidőn belül el kellett hagynia Románia területét.
A Ferencvárosban volt családiházunk eladása után, 1921. juliusban szüleimmel es testvéreimmel együtt Csonka-Magyarországra jöttünk.
Monor pályaudvaron 6 hónapig laktunk vagonban. Majd apámat Rákosrendező állomásra osztották be előbb térfelvigyázóként, tágabb távírászi minőségben. " - részlet ifj. Deák Kálmán önéletrajzából, 1944.
A Ferencvárosban volt családiházunk eladása után, 1921. juliusban szüleimmel es testvéreimmel együtt Csonka-Magyarországra jöttünk.
Monor pályaudvaron 6 hónapig laktunk vagonban. Majd apámat Rákosrendező állomásra osztották be előbb térfelvigyázóként, tágabb távírászi minőségben. " - részlet ifj. Deák Kálmán önéletrajzából, 1944.
id. Deák Kálmán MÁV-tisztviselő, vagonlakó. Ez az egyetlen, tökéletesen ideillő fénykép maradt fenn róla.
Az 1919-1924 között, az újonnan megvont határokon túlról menekültek - vagy talán helyesebb szóval mondva, elüldözöttek - története ma már nehezen kutatható. A kommunista történetírás természetesen a legszigorúbban tiltotta a témát, a hosszú időszak alatt az élő szemtanúk meg- és elfogytak, az üggyel foglalkozó hivatalos iratállomány pedig a háborúban megsemmisült. A téma feldolgozására Borsányi György professzor tett kísérletet a nyolcvanas évek végén (azonnal elakadva az elején) és Dékány István filmrendező jelenkorunkban. Így annyit tudhatunk biztosan, hogy az új határokon belülre mintegy 350-400 ezer ember menekülhetett, - közöttük 19372 vasutas - akiknek javarésze hosszú ideig vagonban lakott, amíg újra valamilyen formában újra nem tudták kezdeni az életet.
Teljesen híján lehetnénk tehát a történeteknek, ha ezúttal most nem segítene a szépirodalom, amely már láttuk, nem barátja a történetírásnak- nem is lehet az de nemsoká sorravesszük azt a pár esetet még, amikor mégis. A menekülők, vagonlakók életéről a leghitelesebben és a legnagyobb terjedelemben Zilahy Lajos A földönfutó város című regénye tudósít. Így ehhez fordulunk, és ebből vesszük át az illusztrációk kiegészítésére a leghitelesebb szemelvényeket.Annál is biztosabbak lehetünk e Zilahy-mű hitelében, mert az író maga is lakója volt e földönfutó városnak.
Az olvasónak feltűnhet majd az illusztrációk - és a saját történetemben is -, hogy mennyire sokan jöttek át azért, mert nem voltak hajlandók esküt tenni az új helyzetben. Ennek nemcsak a demonstratív magyarság vállalás az oka, hanem az eskünek akkori ereje : egy dologra lehetett csak esküdni, élethossziglan. A huszadik század majd szépen lassan kikezdi és erodálja ezt az erőt is.
Az illusztrációk meg nem hivatkozott része Dékány István említett filmjéből, valamint a Nyomorfilm című 1920-as dokumentumfilmből valók
Sólyom Pál vasúti tisztviselő özvegye és családja. Képes Krónika 1919. december 9.
Képes Krónika, 1919. december 9.
Képes Krónika, 1920. november 23.
— Isten veled, Erzsébet! — mondta Vilma néhány üres pillanat múlva. Odalépett hozzá és megcsókolta.
Erzsébet csodálkozva nézett rá.
— Nem jossz ki holnap az állomásra?
— Ne vedd rossz néven, nem mehetek. Pali se fog kimenni. A mi helyzetünk is nehéz, meg valami tüntetésnek vennék. Valaki besúghatja.
Erzsébet egy pillanatig idegenül tekintett Vilma szemébe. Ez az asszony itt marad, ezek nem magyar származásúak. Most érezte először így, ilyen mélyen ráeszmélve, hogy nem mindenki magyar, aki magyarul beszél. Pedig Vilma nem is tud másként, csak magyarul. Milyen különös. Ezek most már egy más fajtához, egy más nemzethez fognak tartozni. Ezt eddig is tudta, hiszen Pali mar a nevét is megvaltoztatta és új ügyvédi belyegzőt csináltatott. Tavaly meg ez volt a neve: Vojk Pal dr. ügyvéd. Ma mar: Pavel Voicu, advocat. Hiszen ez érthető. De az, bogy meg az állomásra se mernek kijönni, ez már mégis borzasztó. Hát ilyen nagy a szakadás közöttük?
A hosszú vonat valami fordulóhoz ért: a kocsik hevesen egymásra torlódtak és nagy lökés rázta meg ôket. Erzsébet hangosan felsikoltott. A spirituszforraló leesett a földre, az égô szesz szétfolyt a földön és vadul lobogott, mint valami kék lángnoveny a szélben. Felugráltak és cipôjukkel kezdték taposni az eleven lángot, hogy megöljek.
— Zsizsi!... A szoknyád!... Meggyullad a szoknyád!
Az ágy mellett hirtelen nagy sárga fény lobbant fel, ott valami papiros gyulladt meg.
— A víz ... A víz ... Hol a vizeskanna?
De mind a két kanna vizet elmosdották. Csak a kancsóban volt ivóvíz, de most azt sem találták. A gyerekek halottsápadtan ugráltak, egymást majdnem feldöntve. Erzsébet a kezét tördelte és kiabálni kezdett:
— Segitseg ... Tüz van!... Segítség!
A helyzet valóban veszedelmes volt. A vagonból csak kiugrani lehetett, esetleg a kerekek alá. Vészfék itt nincs. Es annyi az összezsüfolt, gyúlékony anyag, bogy percek alatt porrá éghet minden.
A szétfolyt égö szesz, mint valami elö, meneküló âllat a vitrin ala bájt és alól a száraz fát pillanatok alatt meggyujtotta.
— Vizet!... Vizet!... Az ajtót ! Nyissátok ki az ajtót!
A vitrin aija és az also fiókban a sok mindenféle papiros mar füstölve langolt. Nekifeszültek és feldöntötték a vitrint, úgy hogy az üvegtáblák csörömpölve hulltak szét. Az égô vitrint a nyitott ajtOn sikerült végre ledobni. Amikor kizuhant, mintha készakarva tréfás bukfenceket vetett volna a hóban, mielött vegleg elterült. Ahogy utánanéztek, látták, hogy teijesen átadja magát a langoknak.
Szerencsére csak ócska holmik és üres skatulyák voltak a vitrinben. De a szép vitrin odavolt. Úristen, ml lett volna, ha Erzsébet nem a kis íróasztalban, hanem ebben a vitrinben tartotta volna a pénzét, egész vagyonát és ékszereit.
— Zsizsi!... A szoknyád!... Meggyullad a szoknyád!
Az ágy mellett hirtelen nagy sárga fény lobbant fel, ott valami papiros gyulladt meg.
— A víz ... A víz ... Hol a vizeskanna?
De mind a két kanna vizet elmosdották. Csak a kancsóban volt ivóvíz, de most azt sem találták. A gyerekek halottsápadtan ugráltak, egymást majdnem feldöntve. Erzsébet a kezét tördelte és kiabálni kezdett:
— Segitseg ... Tüz van!... Segítség!
A helyzet valóban veszedelmes volt. A vagonból csak kiugrani lehetett, esetleg a kerekek alá. Vészfék itt nincs. Es annyi az összezsüfolt, gyúlékony anyag, bogy percek alatt porrá éghet minden.
A szétfolyt égö szesz, mint valami elö, meneküló âllat a vitrin ala bájt és alól a száraz fát pillanatok alatt meggyujtotta.
— Vizet!... Vizet!... Az ajtót ! Nyissátok ki az ajtót!
A vitrin aija és az also fiókban a sok mindenféle papiros mar füstölve langolt. Nekifeszültek és feldöntötték a vitrint, úgy hogy az üvegtáblák csörömpölve hulltak szét. Az égô vitrint a nyitott ajtOn sikerült végre ledobni. Amikor kizuhant, mintha készakarva tréfás bukfenceket vetett volna a hóban, mielött vegleg elterült. Ahogy utánanéztek, látták, hogy teijesen átadja magát a langoknak.
Szerencsére csak ócska holmik és üres skatulyák voltak a vitrinben. De a szép vitrin odavolt. Úristen, ml lett volna, ha Erzsébet nem a kis íróasztalban, hanem ebben a vitrinben tartotta volna a pénzét, egész vagyonát és ékszereit.
A két fiu megérkezett a sparherttel. Ki voltak pirulva és lihegtek a fáradtságtól. Kis, kOnnyü sparhert.volt~ csupa rozsda.
— Mit fizettetek érte?
— Egy vasat se! — kiáltotta Józsi, mintha ez is az ő érdeme lett volna.
— Nem Kalainál vettük, — magyarázta Feri. —Megkerdeztüflk egy embert az utcán, itt mindjárt az állomás mellett, hogy merre van a Kalai boltja. Kikérdezett bennünket, bogy mit akarunk. Aztán azt mondta, hogy menjünk vele. Bevitt a házba, felmentünk a padlásra. Onnan szedtük elô ezt a sparhertet. Mikor kérdeztük, hogy mennyiért adja, azt mondta, várjatok, mindjárt kiszámítom. Eltünt és nemsokára egy sonkával jött vissza. Azt mondta, vigyétek ezt is, nem tartoztok semmivel.
— Mit mondtatok neki? — rebegett Erzsébet.
— Nem mondtunk semmit, csak gyorsan eljöttünk. Jozsi ügy szaladt a sonkával, mintha lopta volna. Én meg felkaptam a sparhertet.
— Meg se köszöntétek?
— De igen, hogyne, megköszöntem, — mondta bizonytalanul Feri.
— Hogy hívták? Ki volt az az ember?
— Nem kérdeztem a nevit. Olyan iparosféle volt.
— Ó, a jó Isten áldja meg!
— Mit fizettetek érte?
— Egy vasat se! — kiáltotta Józsi, mintha ez is az ő érdeme lett volna.
— Nem Kalainál vettük, — magyarázta Feri. —Megkerdeztüflk egy embert az utcán, itt mindjárt az állomás mellett, hogy merre van a Kalai boltja. Kikérdezett bennünket, bogy mit akarunk. Aztán azt mondta, hogy menjünk vele. Bevitt a házba, felmentünk a padlásra. Onnan szedtük elô ezt a sparhertet. Mikor kérdeztük, hogy mennyiért adja, azt mondta, várjatok, mindjárt kiszámítom. Eltünt és nemsokára egy sonkával jött vissza. Azt mondta, vigyétek ezt is, nem tartoztok semmivel.
— Mit mondtatok neki? — rebegett Erzsébet.
— Nem mondtunk semmit, csak gyorsan eljöttünk. Jozsi ügy szaladt a sonkával, mintha lopta volna. Én meg felkaptam a sparhertet.
— Meg se köszöntétek?
— De igen, hogyne, megköszöntem, — mondta bizonytalanul Feri.
— Hogy hívták? Ki volt az az ember?
— Nem kérdeztem a nevit. Olyan iparosféle volt.
— Ó, a jó Isten áldja meg!
Jó félóra is eltelt mar, amikor valaki ököllel megverte a vagon ajtaját. Erzsébet félrehüzta az ajtót. Ismeretlen ember állt a vonat mellett, csak ugy vállára kanyarított télikabátban.
— Kakas Sándorné?
— Igen, én vagyok.
— Szálljon le és jöjjön velem.
— Én? — kérdezte kicsit megütődve a barátságtalan hangra Erzsébet.
— Maga, maga.
Erzsébetben fellobbant a krakéler magyar. Ahogy ott alit fent az ajtóban, csípőre tette a kezét és egyszerre olyanná változott, mintha ruhájának minden ráncát, az arcát és a hangját is hirtelen kivasalták volna.
— Nézze kérem, én nem vagyok magának magamaga. Es különben is először mondja meg, hogy kicsoda.
— Államrendőrseg, — mondta a férfi nyugodtan, minden hatást a szó puszta értelmére bízva.
— Kakas Sándorné?
— Igen, én vagyok.
— Szálljon le és jöjjön velem.
— Én? — kérdezte kicsit megütődve a barátságtalan hangra Erzsébet.
— Maga, maga.
Erzsébetben fellobbant a krakéler magyar. Ahogy ott alit fent az ajtóban, csípőre tette a kezét és egyszerre olyanná változott, mintha ruhájának minden ráncát, az arcát és a hangját is hirtelen kivasalták volna.
— Nézze kérem, én nem vagyok magának magamaga. Es különben is először mondja meg, hogy kicsoda.
— Államrendőrseg, — mondta a férfi nyugodtan, minden hatást a szó puszta értelmére bízva.
[...]
— Felugyelő urnak alázatosan jelentem, özvegy Kakas Sándornét előáliItottam, — mondta a detektIv és mutatóujjával röviden intett Erzsébetnek, hogy hova álljon. Erzsébet e pilianatban oiyan nyugodt és fenséges volt, mint egy szobor.
A felügyelő sokáig rá se pillantott. Elkezdett egy kék ceruzát hegyezni, mintha jól meg akarta volna fontolni az első kérdést.
A jégvirágos ablak mOgOtt odakint két gyerekfej szorongott. Józsi es Feri télikabát nélkül ugrottak le a kocsiból. Zsebredugott kézzel, begörbített vállal dideregtek. Kívül a szél vágta, fútta, belül nagy izgalom fűtütte Oket. Erezték, hogy anyjuk valamiért bajba került.
A felugyelő végre ráemelte tekintetét Erzsébetre. Jól megnézte maganak, olyan nézéssel, amely már magában is gorombaság volt.
— Miféle zsákokat visz maga Pestre?
[...]A felügyelő sokáig rá se pillantott. Elkezdett egy kék ceruzát hegyezni, mintha jól meg akarta volna fontolni az első kérdést.
A jégvirágos ablak mOgOtt odakint két gyerekfej szorongott. Józsi es Feri télikabát nélkül ugrottak le a kocsiból. Zsebredugott kézzel, begörbített vállal dideregtek. Kívül a szél vágta, fútta, belül nagy izgalom fűtütte Oket. Erezték, hogy anyjuk valamiért bajba került.
A felugyelő végre ráemelte tekintetét Erzsébetre. Jól megnézte maganak, olyan nézéssel, amely már magában is gorombaság volt.
— Miféle zsákokat visz maga Pestre?
Most egyszerre eltört a hangja, mint a nádszál:
— Kérem, én a gyerekeim boldogsagara esküszöm...
— Ne hazudozzon itt össze-vissza!
Ez a szö ugy vágott az arcába, mint a bot. A felUgyelö megint a ráncok közül nézett fei rá:
— Tudja maga azt, hogy mostanában a kémeket és hazaárulökat egy-kettöre agyonlövik?
Es egyszerre kiabálni kezdett:
— Hol vannak azok a zsákok? Mit csinált velük? Ki volt az az ember?
A szavak ügy huliottak Erzsébetre, mint az ökölcsapások. Pisiogva kapkodta a fejét és hátráit Aztán pillanatra behünyta a szemét. A torkában vad, eszelös sikongatás fesziilt, de néma maradt.
Az ajtö üjra megnyilt a háta mögatt és több lab csoszogása hallatszott.
— Itt vannak a zsákok, — mondta az elöbbi hang.
— Ez a két kölyök szaiadt velük, mar egész a sorompónál voltak, a bakter fogta el öket.
Erzsébet megfordult és a két ember között Ferit és Jözsit pillantotta meg. Dc agya és szíve e pillanatban mar annyira kimerüit volt, hogy jóformán azt scm tudta, miröl van szö.
A feiügyelö és a tiszt látható izgalommal vonultak at a másik szobába a két zsakkal. Az egyikre gombostüvel rátüzve meg ott volt a level. Legelöször a levelet bontották fel.
*Kedves Janoskam! Csak ezelött egy órával tudtam meg, hogy ma este a magyar menekülők vonatja érkezik ide és a vonatot holnap reggel áteresztik a határon. Gyorsan összeszedtem tehát az egyházmegye iratait, hogy a vonat valamelyik utasávai felküldjem Pestre hozzád hogy örizd meg egyelöre, mert itt mostanában semmi felöl sem biztos az ember, nemcsak széthányják, de meg is égetik könnyen a magyar iratokat.. .
— Bontsa csak fel ezt a zsákot, — mondta kedvetlenül a tiszt.
A felügyelö elövette a bicskajat és belehasItott a zsákba. Kihúzott nehány iratot. Kezükbe vették, nézegették. Egyházmegyei iratok.
— Ki tette azt a feljelentést? — kérdezte fanyar szájjal a rendörtiszt
— Névtelen level... ött van a kapitány ür asztalán.
Elövették, nézegették.
— Az Isten verje meg. . . — sziszegte a foga közt a kapitány. — Ilyen marhaságokkal ugratják az embert... Pista küidi ezt a zsákot, Megyeri Pista, ismerem az irását.
Vicsorított es dühösen sokáig vakarta a tokáját. host bogy tegyék jövá ezt a hibát.
— Mutassa csak azt a névtelen levelet
[...]
Kivette a kezéböl a levelet és visszatette az asztaira.
— Higyje el, ez a level is hazafiság. Ez is abból jön. Felzaklatott idegek. Sajnos, sokszor a legvadabb rémlátás se közelíti meg az igazságot.
— Kérem, én a gyerekeim boldogsagara esküszöm...
— Ne hazudozzon itt össze-vissza!
Ez a szö ugy vágott az arcába, mint a bot. A felUgyelö megint a ráncok közül nézett fei rá:
— Tudja maga azt, hogy mostanában a kémeket és hazaárulökat egy-kettöre agyonlövik?
Es egyszerre kiabálni kezdett:
— Hol vannak azok a zsákok? Mit csinált velük? Ki volt az az ember?
A szavak ügy huliottak Erzsébetre, mint az ökölcsapások. Pisiogva kapkodta a fejét és hátráit Aztán pillanatra behünyta a szemét. A torkában vad, eszelös sikongatás fesziilt, de néma maradt.
Az ajtö üjra megnyilt a háta mögatt és több lab csoszogása hallatszott.
— Itt vannak a zsákok, — mondta az elöbbi hang.
— Ez a két kölyök szaiadt velük, mar egész a sorompónál voltak, a bakter fogta el öket.
Erzsébet megfordult és a két ember között Ferit és Jözsit pillantotta meg. Dc agya és szíve e pillanatban mar annyira kimerüit volt, hogy jóformán azt scm tudta, miröl van szö.
A feiügyelö és a tiszt látható izgalommal vonultak at a másik szobába a két zsakkal. Az egyikre gombostüvel rátüzve meg ott volt a level. Legelöször a levelet bontották fel.
*Kedves Janoskam! Csak ezelött egy órával tudtam meg, hogy ma este a magyar menekülők vonatja érkezik ide és a vonatot holnap reggel áteresztik a határon. Gyorsan összeszedtem tehát az egyházmegye iratait, hogy a vonat valamelyik utasávai felküldjem Pestre hozzád hogy örizd meg egyelöre, mert itt mostanában semmi felöl sem biztos az ember, nemcsak széthányják, de meg is égetik könnyen a magyar iratokat.. .
— Bontsa csak fel ezt a zsákot, — mondta kedvetlenül a tiszt.
A felügyelö elövette a bicskajat és belehasItott a zsákba. Kihúzott nehány iratot. Kezükbe vették, nézegették. Egyházmegyei iratok.
— Ki tette azt a feljelentést? — kérdezte fanyar szájjal a rendörtiszt
— Névtelen level... ött van a kapitány ür asztalán.
Elövették, nézegették.
— Az Isten verje meg. . . — sziszegte a foga közt a kapitány. — Ilyen marhaságokkal ugratják az embert... Pista küidi ezt a zsákot, Megyeri Pista, ismerem az irását.
Vicsorított es dühösen sokáig vakarta a tokáját. host bogy tegyék jövá ezt a hibát.
— Mutassa csak azt a névtelen levelet
[...]
Kivette a kezéböl a levelet és visszatette az asztaira.
— Higyje el, ez a level is hazafiság. Ez is abból jön. Felzaklatott idegek. Sajnos, sokszor a legvadabb rémlátás se közelíti meg az igazságot.
Reggel hét órakor érkeztek Budapestre.
Száraz, zuzmarás hideg idó volt, a sineket is úgy belepte a dér, mint az aprószálú fehér szôr. Es mennyi sin, Istenem, mennyi sín. Józsi folyton a sineket számolta.
Ő olyan rangba sorozta a városokat, ahány sínpár futott el az állomások elött. Nagyenyed hét sinpár, Kolozsvár tizenkettő, Ungvár kilenc, Kassa tizennégy. De itt egész síntenger terült el. Mar egy félóra óta haladtak ennek a sínengernek csattogó, vashangú hullámain. Folyton lassított a vonat, végre megâllt, nagyot fújtatjva, összerázkódva, mintha csak azt mondta volna na, itt vagyunk.
Most nem törődtek a hideggel, a másik ajtôt is kinyitották hogy minél tbbbet lássanak. Balfelôl váltóházak, emeletes üvegkalitkák kopár raktárak. Jobboldalt rengeteg tehervonat, azokon túl magas kôfal, a köfal felett óriás madárkalitkák, melyekben sasok és keselyük gubbasztottak, vagy szarnyaikat suhogtatták. Eppen az Allatkertnél állt meg a vonat. Tovább nem mehetett, mert az állomáS és a nagy uvegcsarnok zsúfolva volt vonatokkal.
Igy hát más nem is fogadta ôket, csak a sasok és keselyük. Mintha nagy holttest közelébe értek volna ez a sok dügmadár irtózatos jelképe volt a sorsnak, az ősi Magyarország osszeomlott határainak s az elszakitott területek magyarságának. Halál, halál.
Száraz, zuzmarás hideg idó volt, a sineket is úgy belepte a dér, mint az aprószálú fehér szôr. Es mennyi sin, Istenem, mennyi sín. Józsi folyton a sineket számolta.
Ő olyan rangba sorozta a városokat, ahány sínpár futott el az állomások elött. Nagyenyed hét sinpár, Kolozsvár tizenkettő, Ungvár kilenc, Kassa tizennégy. De itt egész síntenger terült el. Mar egy félóra óta haladtak ennek a sínengernek csattogó, vashangú hullámain. Folyton lassított a vonat, végre megâllt, nagyot fújtatjva, összerázkódva, mintha csak azt mondta volna na, itt vagyunk.
Most nem törődtek a hideggel, a másik ajtôt is kinyitották hogy minél tbbbet lássanak. Balfelôl váltóházak, emeletes üvegkalitkák kopár raktárak. Jobboldalt rengeteg tehervonat, azokon túl magas kôfal, a köfal felett óriás madárkalitkák, melyekben sasok és keselyük gubbasztottak, vagy szarnyaikat suhogtatták. Eppen az Allatkertnél állt meg a vonat. Tovább nem mehetett, mert az állomáS és a nagy uvegcsarnok zsúfolva volt vonatokkal.
Igy hát más nem is fogadta ôket, csak a sasok és keselyük. Mintha nagy holttest közelébe értek volna ez a sok dügmadár irtózatos jelképe volt a sorsnak, az ősi Magyarország osszeomlott határainak s az elszakitott területek magyarságának. Halál, halál.
Gombai megállított egy csukott konflist.
— A Nyugati pályaudvarhoz!
A kocsis lenézett rájuk a bakról, bizalmatlanul es mogorván. Ezek valami jókedvű részegek, bolondot akarnak űzni belöle.
— A Nyugatin nem megy mar semmi vonat. Hat órakor megy az elsö Ráckeve felé.
Racsapott a lóra es elindult.
— Megálljon, öregem, itt ne hagyjon bennünket, —nevetett Gombai. — Nem utazni megyunk mi az állomásra, hanem lakni.
A kocsis észbekapott.
— Vagonlakók?
— Na látja, mennyi esze van magának!
— A Nyugati pályaudvarhoz!
A kocsis lenézett rájuk a bakról, bizalmatlanul es mogorván. Ezek valami jókedvű részegek, bolondot akarnak űzni belöle.
— A Nyugatin nem megy mar semmi vonat. Hat órakor megy az elsö Ráckeve felé.
Racsapott a lóra es elindult.
— Megálljon, öregem, itt ne hagyjon bennünket, —nevetett Gombai. — Nem utazni megyunk mi az állomásra, hanem lakni.
A kocsis észbekapott.
— Vagonlakók?
— Na látja, mennyi esze van magának!
Ott szorongtak mind a férfiak Endrey vagonjában, legtobbjuk csak állt, mert aug néhánynak jutott ulöhely. ött volt Derőczey Akos, a föszolgabíró, fejjel magasodva ki a többiek közül, most is nagy lengyelbundájában, Horvath Laci, nagy csomó Irást tartva a kezében és a szemével hunyorgatva, ott volt a hosszübajuszü Dobay Istvan, aki erre az alkalomra felvctte tüzérezredesi egyenruhajat, Papp Emil a kopott orvosi taskajaval, amcly mintha a kezéhez lett volna nőve, Gáspár Jozsef, a mértekhitelesitő felügyelő, akit Endrey nem tudott megakadalyozni, hogy beszédclcl ne üdvözölje Gyulayt, ott volt persze Farsang Miska szénfekete bajuszát pedergetve, a kopasz Szász Oliver, a kozjegyző, a rosszfogú Imre Sandor gazdasági felügyelő, Kiss Tofi a bankigazgató, pluskalapját szorongatva a kezében, Pénzes Elemér számvizsgaló, olyan hailgatag és szomorü arccai, mint aki a halálos Itéletét várja, ott volt Persin tiszteletes ür, hosszú karját keresztbefonva a mellén, ott volt Ladányi Dénes, a rendőrkapitány, Nagy Kálmán, Hobola és Gal Elek, ezek valamennyien álltak, ulőöhely csak az oregeknek jutott, Deák Samunak, az esperesnek, Tánszkynak, a tanácselnöknek, Bene főjgyzőnek, aki szintén tül volt a hetvenen, Egry Peter helyettes alispánnak, aki rövidre nyirt, felfelé kefélt hajával és legényes, kemény kis fehér bajuszával egy láda tetején tilt és Bunyitay bácsinak, aki a fokosát most is a térdei közzé állItva egy sámedlin kuporodott. Sárgafehér nagy bajusza most olyan alakü volt, mint a gyalufongács.
[...]
Hat szóval az épitkezés. .. — kezdte újra Gyulay.
— Ezenkilencszáztizennégyben haromszazhanom házat épItcttek Budapesten. Ez volt a békebeli, fejlödö Budapest épItkezési atlaga. Haromszaz ház évente. Tizenötben mar csak száznegyvennégyet épitettek. Tizenhatban pedig negyvenötöt. Egyik oldalon a tomegek gátnélkuui bearamiasa, másik oldalon az épitkezés tcljes megszünése. A föváros latta a közeiedö hajt, Bárczy stirgette a kormányt, hogy mozdItsa meg a katonasagot és a hadifoglyokat, más munkáskéz nem volt, anyagröl is csak a hadikincstár gondoskodhatott, de persze ebböl semmi nem lett. Most tehát itt állunk a tcljesen megbénult épItöiparnal s ugyanakkor majdncm egymillió lakosságszaporulattal. Ezt röviden ügy hivj ák, hogy lakáskérdés. Mi van a vagonlakókkal? Ezt ordItják a lapok és a parlamenti szónokok. Tehetetlen a lakáshivatal! Hat persze, hogy tchetetlen. Egy borospohárba nem tudok heleönteni egy lavon vizet, ha megfeszulok Se. Rendeletek! ötödik eve kisénleteznek a legbonyolultabb rendeletekkel. Hat lehet ezt a kérdést rendeletekkel megoldani? Most képzeld el, ezeknek a rendeleteknck en fogalmazom a szovegét. Irom a receptet, kohögés elleni port írok és vilagosan látom, hogy a betegnek rákja van. Itt csak a kés, egy nehéz operacio, vagy a felszivódás segit. öpenáció alatt azt értem, hogy kegyetlenul ki kellene seperni Budapeströl mindenkit, aki a háború alatt költözött ide.
— A zsidók! — dörrent meg Deröczey hangja. — Mért nem sepritek ki ezt a sok galiciai zsidót a városböl? Szuszogni se lehet tölük az utcán!
Nagy zúgás támadt ezekre a szavakra, Endrey hiaba próbálta csendne inteni öket.
— Mért csak a galiciait? — csattant föl élesen Nagy Kálmán hangja. — Valamennyi zsidót ki kéne seperni!
Az öreg Deák Samu feiemelte a kezét és nehézkesen a jangok iranyaba fordult:
— Uraim, gondoljuk meg, hogy mit beszélünk... A nemzetiségek széttépték az országot. Itt belül, a maradék országban akarunk egy új ellenséget, egy új nemzetiséget faragni? Most? Gondoljuk ezt meg urak!
Endrey helyeslöleg, némán bólintott. Gyulay nem szólt semmit, csak maga elé nézctt a levegöbe, egy kis sértödottséggel az arcán, amiért félbeszakItották.
Kiss Teofil magas hangon szölt közbc a zúgásba:
— A hazafias magyar zsidóságot nem lehet felelössé tenni azért, ami történt!
A tyükketrec felöl feléje vágott Gal Elek hangja:
— Te ne beszélj Tofi, téged mar egy nagy állás var az egyik zsidóhankhan!
— Ugyan kérlek! — kapkodta a fejét Kiss Teofii, de nem folytatta tovabb, mert a felesége zsidó szarmazasú volt és attól felt, hogy most ezt is a szemébe pörköiik.
[...]
Az oreg Bene élesen recsegett közbe, a mellette üIó Deák Samu felé célozva a szavaival, de csak úgy, mintha önmagával vitatkozott volna:
— Négy százalék a zsidóság és a nemzeti vagyon harminc százaléka van a kezükön... Tessék ezt átszámitani magyar viszonylatra! Ez nem egészen úgy van, kérem!
— Huszonhat, Berci bácsi, huszonhat! — szólt közbe valahonnan hátulról Gáspár — de mindegy az, ha huszonhat is, ez is azt mutatja, hogy a zsidók markában vagyunk!
— Uuraim, éédes jóó uuraim. . . — lengette békItöen és csendet intve hosszú ujjait Persin tisztelendő úr, aki egyik párthoz sem tartozott. De ennél többet nem is mondott, rögtön elhallgatott, mint aki hivatásbeli kötelességének ezzel a néhány békítö szóval eleget tett. De a zúgás tovább tartott. A sápadt és mozdulatlan arcú Pénzes Elemér, akinek állát zöldesharnán verte ki a hatnapos szakáll, most elöször szólalt meg, száraz tekintetét Gyulayra szegezve:
— Mi itt rothadjunk a vagonban, asszonnyal, gyerekekkel, a zsidók meg tizszobás iakásba lakjanak? Ez a magyar sors kérem?
Az alelnök meg mindig azzal a sehovase nézó tekintettel pillantott maga elé, olyan arcot öltött, mintha ez a kérdés nem őreá tartozna és mintha csak arra vigyázott volna, hogy két kezének szétnyitott és pontosan egymáshoz illesztett ujjai el ne mozduijanak a helyiikröl.
— Azért mert a poloskák csIpnek benneteket, fel akarjátok gyujtani a házat? — kiáitotta az öreg Deák Samu és a levegôbe dobálta rövid kezét, amelyen kerekre gombolt manzsetták zorögtek. Halántéka mar egészen piros volt az izgalomtól és folyton ezeket a szavakat ismételte kiabáiva: — Ezt gondolják meg, urak, ezt gondolják meg, urak!
[...]
Hat szóval az épitkezés. .. — kezdte újra Gyulay.
— Ezenkilencszáztizennégyben haromszazhanom házat épItcttek Budapesten. Ez volt a békebeli, fejlödö Budapest épItkezési atlaga. Haromszaz ház évente. Tizenötben mar csak száznegyvennégyet épitettek. Tizenhatban pedig negyvenötöt. Egyik oldalon a tomegek gátnélkuui bearamiasa, másik oldalon az épitkezés tcljes megszünése. A föváros latta a közeiedö hajt, Bárczy stirgette a kormányt, hogy mozdItsa meg a katonasagot és a hadifoglyokat, más munkáskéz nem volt, anyagröl is csak a hadikincstár gondoskodhatott, de persze ebböl semmi nem lett. Most tehát itt állunk a tcljesen megbénult épItöiparnal s ugyanakkor majdncm egymillió lakosságszaporulattal. Ezt röviden ügy hivj ák, hogy lakáskérdés. Mi van a vagonlakókkal? Ezt ordItják a lapok és a parlamenti szónokok. Tehetetlen a lakáshivatal! Hat persze, hogy tchetetlen. Egy borospohárba nem tudok heleönteni egy lavon vizet, ha megfeszulok Se. Rendeletek! ötödik eve kisénleteznek a legbonyolultabb rendeletekkel. Hat lehet ezt a kérdést rendeletekkel megoldani? Most képzeld el, ezeknek a rendeleteknck en fogalmazom a szovegét. Irom a receptet, kohögés elleni port írok és vilagosan látom, hogy a betegnek rákja van. Itt csak a kés, egy nehéz operacio, vagy a felszivódás segit. öpenáció alatt azt értem, hogy kegyetlenul ki kellene seperni Budapeströl mindenkit, aki a háború alatt költözött ide.
— A zsidók! — dörrent meg Deröczey hangja. — Mért nem sepritek ki ezt a sok galiciai zsidót a városböl? Szuszogni se lehet tölük az utcán!
Nagy zúgás támadt ezekre a szavakra, Endrey hiaba próbálta csendne inteni öket.
— Mért csak a galiciait? — csattant föl élesen Nagy Kálmán hangja. — Valamennyi zsidót ki kéne seperni!
Az öreg Deák Samu feiemelte a kezét és nehézkesen a jangok iranyaba fordult:
— Uraim, gondoljuk meg, hogy mit beszélünk... A nemzetiségek széttépték az országot. Itt belül, a maradék országban akarunk egy új ellenséget, egy új nemzetiséget faragni? Most? Gondoljuk ezt meg urak!
Endrey helyeslöleg, némán bólintott. Gyulay nem szólt semmit, csak maga elé nézctt a levegöbe, egy kis sértödottséggel az arcán, amiért félbeszakItották.
Kiss Teofil magas hangon szölt közbc a zúgásba:
— A hazafias magyar zsidóságot nem lehet felelössé tenni azért, ami történt!
A tyükketrec felöl feléje vágott Gal Elek hangja:
— Te ne beszélj Tofi, téged mar egy nagy állás var az egyik zsidóhankhan!
— Ugyan kérlek! — kapkodta a fejét Kiss Teofii, de nem folytatta tovabb, mert a felesége zsidó szarmazasú volt és attól felt, hogy most ezt is a szemébe pörköiik.
[...]
Az oreg Bene élesen recsegett közbe, a mellette üIó Deák Samu felé célozva a szavaival, de csak úgy, mintha önmagával vitatkozott volna:
— Négy százalék a zsidóság és a nemzeti vagyon harminc százaléka van a kezükön... Tessék ezt átszámitani magyar viszonylatra! Ez nem egészen úgy van, kérem!
— Huszonhat, Berci bácsi, huszonhat! — szólt közbe valahonnan hátulról Gáspár — de mindegy az, ha huszonhat is, ez is azt mutatja, hogy a zsidók markában vagyunk!
— Uuraim, éédes jóó uuraim. . . — lengette békItöen és csendet intve hosszú ujjait Persin tisztelendő úr, aki egyik párthoz sem tartozott. De ennél többet nem is mondott, rögtön elhallgatott, mint aki hivatásbeli kötelességének ezzel a néhány békítö szóval eleget tett. De a zúgás tovább tartott. A sápadt és mozdulatlan arcú Pénzes Elemér, akinek állát zöldesharnán verte ki a hatnapos szakáll, most elöször szólalt meg, száraz tekintetét Gyulayra szegezve:
— Mi itt rothadjunk a vagonban, asszonnyal, gyerekekkel, a zsidók meg tizszobás iakásba lakjanak? Ez a magyar sors kérem?
Az alelnök meg mindig azzal a sehovase nézó tekintettel pillantott maga elé, olyan arcot öltött, mintha ez a kérdés nem őreá tartozna és mintha csak arra vigyázott volna, hogy két kezének szétnyitott és pontosan egymáshoz illesztett ujjai el ne mozduijanak a helyiikröl.
— Azért mert a poloskák csIpnek benneteket, fel akarjátok gyujtani a házat? — kiáitotta az öreg Deák Samu és a levegôbe dobálta rövid kezét, amelyen kerekre gombolt manzsetták zorögtek. Halántéka mar egészen piros volt az izgalomtól és folyton ezeket a szavakat ismételte kiabáiva: — Ezt gondolják meg, urak, ezt gondolják meg, urak!
Ujra elindult. Elinduit szenet lopni. Megtalálta a kocsit, amely szerencsére homályban volt, a legközelebbi lámpa sem vilagItott egészen idáig. A kofferben meg egy zsákot is hozott, kis zsakot, csak akkorát, amit a szájánál fogva feikézzel is lehet vinni. A kocsi oldalán felmászott és elöször a koffert töltötte meg. Az apröbb darabokat váiogatta. Iszonytató nehéz lett a kis koffer, amikor megemelte. Óvatosan ereszkedett le vele. SzerencsCsen földet ért. Megfordult... és ekkor a földbe gyökerezett a lába.
A sötétben, közvetlentil mellette egy ember alit, némán és mozdulatlanul. Dc a körvonalaiböl is látni lehetett, hogy vasutas. A vasutas a bundájaba süllyesztett kézzel állt ott, mint valami kisértet. Mint maga a Vád és az Itélet. A halál és a megsemmisUlés. Mindent iátott, Nehany pillanatig csend volt, tébolyitó, halálszagú csend. Aztán megszölait a vasutas:
— Szenet visz?
Hobola nem felelt. Lehunyta a szemét és sirni szeretett volna.
— Hová. viszi azt a szenet?
Hobola megint nem felelt. Aug alit a lábán. A koffer sulya tőbol akarta kitépni a karját. Egy pilianatig arra gondolt, hogy ledobja a koffert és vad futassai elmenektil. De elfogjak, egész bizonyosan elfogják. A botrány meg sz9rnyűbb lesz.
— Micsoda maga?
Ez a nyugodt paraszti hang, ez a rettentö nyugalom, ez mindennél borzasztöbb volt. Hobola olyan színtelen es fagyott, tompa hangon felelt, mintha valahol lent a térde szólalt volna meg.
— Tanár vagyok.
— Vagonlakó?
— Igen.
A vasutas meggyujtotta a lámpáját, amely a derekára volt akasztva. A bakterlámpa fényében megpillantotta a zsákot is a földön. Felvette.
— Hat ez itt micsoda? Zsák?
Hobola nem felelt.
— Na jöjjön csak utánam.
Elôre indult. Menetközben karja ütemére lengett kezében a lámpa. A fény a vonatkerekek ala lendült,aztán fel a teherkocsik oldalára. Hobola gépiesen követte.
A koffer is súlyta1anná vált a kezében. A lépések valahova a másvilágra vezettek. Képzeletében egy rendörszobát látott maga elótt.
A vasutas megállt egy teherkocsi mellett, amelynek oldalát vizszintes rácsok alkották. Amilyenhen sertést és vágómarhát szoktak szállItani. Ez a kocsi most négyszögletes nagy zsákokkal volt tele, amelyek a rácsok nyílásán kövéren kidudorodtak.
— Van bicskája?
Hobola nem értette a kérdést. Bicskája? El akarja venni a bicskáját. Rémlett neki valami, hogy ez Igy szokott történni, a foglyoktol mindent elvesznek, meg a cipöjükböl is kifűzik a zsinórt. Mindent, amivel magukban vagy másokban kárt tehetnek. Letette a koffert a földre, kapkodva elövette a mellényzsebéból a bicskáját. A vasutas közel tartotta lámpáját a kocsi oldalához.
Szürja meg csak ezt a ponyvát.
Hobola nem tudta, mirôl van szó. Pillanatnyi habozás után engedelmeskedett.Megszúrta a feszes, tömött ponyvát. A vasutas újabb parancsot adott:
— Tartsa ide a zsákját.
Elkezdte nyomkodni a megszürt zsákot, olyan mozdulattal, mintha valami nagy tögyet fejt volna. Odasúgta
Hobolának:
— Sárgaborsó. Ausztriába megy.
A borsó kellemes kis zúgással pergett at Hohola zsákjába.
— Feljebb tartsa egy kicsit azt a zacskôt. Na, jól van, elég lesz ez mar...
öklével megdöfkodte a zsákot, hogy a nyilás ne peregjen tovább és lassan elöre indult. Vissza a vagonlakások felé. Hobola utána. Egyik kezében a zsákkal, másik kezében a kofferrel. Szótlanul mentek egymás mellett. Kis idô mulva megszolalt a vasutas:
— Melyik vidékre való tanar úr?
— Brassóban születtem.
A vasutas néhány pillanatig hallgatott. Aztán csak annyit mondott:
— Arrafelé nem vagyok üsmerôs.
Az egyik raktárféle épulet közelében megállt és búcsúzóul azt mondta Hobolának:
— A szenet ne nagyon bántsák. Mert az a vasúté.
Azzal eltünt valahol a raktár mogött.
Hobola megállt és sokáig utána nézett. Kiáltani akart, hogy visszahívja és megköszonje neki, de nem jött hang a torkára. Csöndes sirást érzett a mellében, most elóször találkozott a szegény emberek testvériségével. Ugyanakkor mast is érzett, a társadalmi rend néma és ijesztő felbomlását. Nagy Gergely pápa korára gondolt, amikor Róma utcáin naponta véres csatákat vívott a nép a romok közt tanyazo kalandorokkal. Es mert ő mindig történelmi képekben gondolkozott, az jutott eszébe, hogy ez a vagonélet talán megint ket olyan sötét század kezdetét jelenti, mint a római birodalom bukása után a hatodik és hetedik század borzasztó éjszakája. Ebbôl a sötétségböl mar nincs visszatérés az ő számára, vagy ki tudja, ezek az összezsüfolt vonatok és bennük az emberi nyomorúság talán az egész fehér civilizáció pusztulásának kezdetét jelentik, ahogy a kínai és inka civilizáció egyszer mar örökre elpusztult. Amint idáig jutott gondolataiban, megingott és elhomalyosult benne az a kép, amit a boldog és közeli Páneurópáról festegetett magának.
A sötétben, közvetlentil mellette egy ember alit, némán és mozdulatlanul. Dc a körvonalaiböl is látni lehetett, hogy vasutas. A vasutas a bundájaba süllyesztett kézzel állt ott, mint valami kisértet. Mint maga a Vád és az Itélet. A halál és a megsemmisUlés. Mindent iátott, Nehany pillanatig csend volt, tébolyitó, halálszagú csend. Aztán megszölait a vasutas:
— Szenet visz?
Hobola nem felelt. Lehunyta a szemét és sirni szeretett volna.
— Hová. viszi azt a szenet?
Hobola megint nem felelt. Aug alit a lábán. A koffer sulya tőbol akarta kitépni a karját. Egy pilianatig arra gondolt, hogy ledobja a koffert és vad futassai elmenektil. De elfogjak, egész bizonyosan elfogják. A botrány meg sz9rnyűbb lesz.
— Micsoda maga?
Ez a nyugodt paraszti hang, ez a rettentö nyugalom, ez mindennél borzasztöbb volt. Hobola olyan színtelen es fagyott, tompa hangon felelt, mintha valahol lent a térde szólalt volna meg.
— Tanár vagyok.
— Vagonlakó?
— Igen.
A vasutas meggyujtotta a lámpáját, amely a derekára volt akasztva. A bakterlámpa fényében megpillantotta a zsákot is a földön. Felvette.
— Hat ez itt micsoda? Zsák?
Hobola nem felelt.
— Na jöjjön csak utánam.
Elôre indult. Menetközben karja ütemére lengett kezében a lámpa. A fény a vonatkerekek ala lendült,aztán fel a teherkocsik oldalára. Hobola gépiesen követte.
A koffer is súlyta1anná vált a kezében. A lépések valahova a másvilágra vezettek. Képzeletében egy rendörszobát látott maga elótt.
A vasutas megállt egy teherkocsi mellett, amelynek oldalát vizszintes rácsok alkották. Amilyenhen sertést és vágómarhát szoktak szállItani. Ez a kocsi most négyszögletes nagy zsákokkal volt tele, amelyek a rácsok nyílásán kövéren kidudorodtak.
— Van bicskája?
Hobola nem értette a kérdést. Bicskája? El akarja venni a bicskáját. Rémlett neki valami, hogy ez Igy szokott történni, a foglyoktol mindent elvesznek, meg a cipöjükböl is kifűzik a zsinórt. Mindent, amivel magukban vagy másokban kárt tehetnek. Letette a koffert a földre, kapkodva elövette a mellényzsebéból a bicskáját. A vasutas közel tartotta lámpáját a kocsi oldalához.
Szürja meg csak ezt a ponyvát.
Hobola nem tudta, mirôl van szó. Pillanatnyi habozás után engedelmeskedett.Megszúrta a feszes, tömött ponyvát. A vasutas újabb parancsot adott:
— Tartsa ide a zsákját.
Elkezdte nyomkodni a megszürt zsákot, olyan mozdulattal, mintha valami nagy tögyet fejt volna. Odasúgta
Hobolának:
— Sárgaborsó. Ausztriába megy.
A borsó kellemes kis zúgással pergett at Hohola zsákjába.
— Feljebb tartsa egy kicsit azt a zacskôt. Na, jól van, elég lesz ez mar...
öklével megdöfkodte a zsákot, hogy a nyilás ne peregjen tovább és lassan elöre indult. Vissza a vagonlakások felé. Hobola utána. Egyik kezében a zsákkal, másik kezében a kofferrel. Szótlanul mentek egymás mellett. Kis idô mulva megszolalt a vasutas:
— Melyik vidékre való tanar úr?
— Brassóban születtem.
A vasutas néhány pillanatig hallgatott. Aztán csak annyit mondott:
— Arrafelé nem vagyok üsmerôs.
Az egyik raktárféle épulet közelében megállt és búcsúzóul azt mondta Hobolának:
— A szenet ne nagyon bántsák. Mert az a vasúté.
Azzal eltünt valahol a raktár mogött.
Hobola megállt és sokáig utána nézett. Kiáltani akart, hogy visszahívja és megköszonje neki, de nem jött hang a torkára. Csöndes sirást érzett a mellében, most elóször találkozott a szegény emberek testvériségével. Ugyanakkor mast is érzett, a társadalmi rend néma és ijesztő felbomlását. Nagy Gergely pápa korára gondolt, amikor Róma utcáin naponta véres csatákat vívott a nép a romok közt tanyazo kalandorokkal. Es mert ő mindig történelmi képekben gondolkozott, az jutott eszébe, hogy ez a vagonélet talán megint ket olyan sötét század kezdetét jelenti, mint a római birodalom bukása után a hatodik és hetedik század borzasztó éjszakája. Ebbôl a sötétségböl mar nincs visszatérés az ő számára, vagy ki tudja, ezek az összezsüfolt vonatok és bennük az emberi nyomorúság talán az egész fehér civilizáció pusztulásának kezdetét jelentik, ahogy a kínai és inka civilizáció egyszer mar örökre elpusztult. Amint idáig jutott gondolataiban, megingott és elhomalyosult benne az a kép, amit a boldog és közeli Páneurópáról festegetett magának.
- Parancsolj helyet foglalni. Ide a székre. Hat szóval, három hétig kora hajnaltól késö estig hordtam ide mindenféle ócskaságot, mert arra gondoltam, hogy a legsemmibb kis vacak is többet en, mint a pénz. A mult héten aztán megindult az üzlet. Megindult! — mondta és újra hangosan felnevetett, mintha sajátmagát nevette volna ki. — Azt értem alatta, hogy megindult, hogy eladtam ezerötszáz régi cserepet, ez volt az elsö üzletem. Azt nem mondhatnám, hogy meggazdagodtam rajta, de mégis hozott valamit... aztán látod, ügy van az, hogy ami az udvaron vagy a padláson bever, az csak értéktelen semmi, de ha idehozom, akkor mar árucikk és ára van. Hat igy kinlódom.
Erzsébeten külónféle gondolatok futottak at. Legelöször arra gondolt, hogy ez a Matild mégse üriasszony. Aki arra képes, hogy ilyen piszkos kézikocsit végighüzzon az utcán, fényes nappal, nem törödve azzal, hogy régi ismerôseivel találkozik. De ugyanakkor valami vad és hatalmas életeröt érzett ebben az asszonyban, aki szinte a tfz kôrmével veti magát a puszta földre, bogy elôkaparja a fillereket, a lánya és a maga számára.
Erzsébeten külónféle gondolatok futottak at. Legelöször arra gondolt, hogy ez a Matild mégse üriasszony. Aki arra képes, hogy ilyen piszkos kézikocsit végighüzzon az utcán, fényes nappal, nem törödve azzal, hogy régi ismerôseivel találkozik. De ugyanakkor valami vad és hatalmas életeröt érzett ebben az asszonyban, aki szinte a tfz kôrmével veti magát a puszta földre, bogy elôkaparja a fillereket, a lánya és a maga számára.
Egy hét mulva, egy vasárnap reggel, Józsi dobjának erchangja újra felcsendült a kocsisorok között. De most az egyszer vészhírt kongatott.
Közölték a vonat lakóival, egyelöre csak erröl a vonatröl volt szó, hogy az egész szerelvényt egy óra mulva ki fogják tolni Dunakeszire. A tyúkketreceket és egyéb holmikat tehát mindenki szedje fel a kerekek alól. Egy óra mulva indulás.
A hír úgy érte öket, mint a villámcsapás. Mar régen hallottak iiyen tervekröl, tudták, hogy az államvasutaknak mennyi kára van abból, hogy a vagonok ezerszámra el vannak foglalva, az iújságok és a parlamenti beszédek is foglalkoztak ezzel a kérdéssel, azt is tudták, hogy a pályaudvar kornyékén rengeteg menekillö vonat torlódott össze és e1öbbúutóbb történni kell valaminek, mert a forgalom teijesen megbénul, — mindezt tudták, erröl naponkint hallottak, de mégsem hitték, hogy ez valamikor be fog következni. Hogy indulni kell, hogy a kerekek, amelyek az 0 szemUkben mar nem vonatkerekek voltak, üjra nyikorogni, forogni kezdenek, az életUk, a szobáik alatt, ez a gondolat meg annál is borzasztóbbnak látszott, mint mikor régi lakásukat kellett otthagyni. Ezek a vasüti kocsik mar belenöttek itt a földbe. Az utca másik oldala, a szomszéd kocsisor az élet ezernyi, apró kis szálával fonódott hozzájuk. ísmeretseg, barátság, szerelem. A közös mosóteknö, a kölcsönkért fözöedények. A közös újságrendelés. A percek és órák gyongéd és érz& keny összehangolása. A kártyaparti és a hegedükvartett. Hogy ki vigyaz a gyerekre, amíg a másik bent szaladgál a varosban. Ez most semmivé válik. Pokoli gondolat, az utca egyik oldala elindul és eltünik a messzeségben. Kezdôdik elölröl a földönfutás.
Leugráltak a kocsikból és csoportokba verödtek. Bene föjegyzö magából kikelve kiáltozta:
— Ki csinálta ezt? Hol van Horváth Laci! Kerítsétek elö Horváth Lacit! Ki mert a mi nevünkben nyilatkozni?
Horváth Laci ott állt a tomegben, de a nagy izgalomban senki se vette észre. Sápadt volt és némán rágta az ajkát. Egyre nött a tomeg, az asszonyok a kezilket tör
delték és jajveszékeltek, a férfiak rekedten kiabáltak. ött volt Erzsébet is, sirt és kiabalt 6 is. . . folyton az járt az eszében, égette mint az eleven seb, hogyan fognak a gyerekek iskolaba járni Dunakesziröl, most, a vizsgák elött és el kell szakadnia Gombaitól, azok a délutánok öttöl hétig...
Valaki tuilordította a zsivajgást:
— En nem megyek, en a vonat elé rakom a gyerekeimet, nem megyek, nem bánom, ha kettéhasítanak se... elég volt nekem ebböl a komédiából!...
Horváth Laci közben felmászott az egyik nyitott kocsi ajtajába és felemelte a kezét, hogy be.szélni akar. De nem tudott szóhoz jutni, szemrehányások és szitkok repUltek felé. Az ember, aki minden percét a vagonlakók tigyének szentelte, e pillanatban mar aúnio volt a tömeg szemében. Végre beszélni kezdett:
— Emberek, értsék meg... ezen nem lehet változtatni. Tegnap éjfélig tárgyaltam az állomásfönokséggel... felsöbb parancs jött, amit teljesíteni kell..
Mint egyetlen ember kiáltott fel a tömeg.
— Nem megyunk!... Nem teljesítjük!... Mi az a felsöbb parancs? Ki adta ki azt a parancsot? A kormany, amely mindig azt ígeri, bogy lakást szerez nekUnk? Honnan jon a parancs? Nincs ilyen parancs!
— Ertsük meg egymást, emberek, — hallatszott újra Horváth László szava. — Ne csinaljunk felfordulást, hallgassák meg, mi történt... A dolgon nem lehet változtatni... Dunakesziröl minden reggel jönni fog egy szerelvény, ingyen szállít mindenkit...
Ujabb hang süvöltött felé:
— Nem tudja mit beszél!... Dunakeszin már nincs hely az állomáson... szabad pályán fog állni a vonat... Honnan szerzünk élelmet? önnan hogy járunk piacra?
ölyan zügás és kavarodás támadt megint, bogy Horváth Laci hiába integetett és kiabált, mar egy szavát se lehetett hallani. Ekkor megszolalt hatul egy sapkás vasutas, aki most érkezett két rendör kíséretében. Magas, éles hangon kiáltotta:
— A parancsot teijesiteni kell, ha nem engedelmeskednek, karhatalmat fogok igénybe venni. Vegyék tudomásul, hogy...
A többit mar nem lehetett hallani. A nagy zajongásba egy hátrálva közeledô lokomotív dorgött bele, amely hatalmasan, feketén, fenyegetöen igazodott a vonat tiúlsó vegéhez, hogy megragadja és elvonszolja a kocsisort.
A mozdony végleg felbôszítette az embereket. Egymásnak kiabálták:
— Nem megyünk, nem megyünk! ésak a testünkön keresztül! Gyerünk a mozdony elé!
Es mintha pillanatok aiatt megertették volna, hogy mi a közös tennivaló, feirohantak a kocsikba, ruhákat, kalapokat, fözöedényeket dobáltak a smnekre és a kerekek ala, aztán közös erövel bütorokat kezdtek cipeini. Toriasznak a mozdony elé.
Elöször jöttek a bölcsôk. Hat bölcsöt állítottak közvetien a mozdony nagy, magas, éles kerekei elé. Az apróságok keservesen sírtak. Aztán jöttek a gyerekkocsik. Asztalok, székek, szekrények, egymásra rakva, összevissza, olyan magas halomban mar, mint maga a mozdony.
A nagy, fekete gép befütve alit. Ahogy a göz rázta és pofogött, olyan volt, mintha csendesen, jóakaratúan nevetett volna:
-— Mit akartok? Hiszen ha elindulok, széttaposiak benneteket!
A mozdonyvezetö ott alit olajos ruhájában es szótlanul nézett le a kavargásra. ökiök ernelkedtek íde és vadul kiabáltak fel hozzá!
— índítsa el! índítsa el a mozdonyt! Tapossa el a gyerekeinket! índítsa el!
Ez volt a vagonlakók elso forradalma.
A mozdony nern indult el.. Három napig nézett farkasszemet a gyamoltalan bütorhalmazzal.
A harmadik napon a bütorok eltüntek a mozdony elöl. A forradalom megbukott. Mikor a vonat elindult, a kocsik olyan némák voltak, mintha halottakat szállitottak volna.
Közölték a vonat lakóival, egyelöre csak erröl a vonatröl volt szó, hogy az egész szerelvényt egy óra mulva ki fogják tolni Dunakeszire. A tyúkketreceket és egyéb holmikat tehát mindenki szedje fel a kerekek alól. Egy óra mulva indulás.
A hír úgy érte öket, mint a villámcsapás. Mar régen hallottak iiyen tervekröl, tudták, hogy az államvasutaknak mennyi kára van abból, hogy a vagonok ezerszámra el vannak foglalva, az iújságok és a parlamenti beszédek is foglalkoztak ezzel a kérdéssel, azt is tudták, hogy a pályaudvar kornyékén rengeteg menekillö vonat torlódott össze és e1öbbúutóbb történni kell valaminek, mert a forgalom teijesen megbénul, — mindezt tudták, erröl naponkint hallottak, de mégsem hitték, hogy ez valamikor be fog következni. Hogy indulni kell, hogy a kerekek, amelyek az 0 szemUkben mar nem vonatkerekek voltak, üjra nyikorogni, forogni kezdenek, az életUk, a szobáik alatt, ez a gondolat meg annál is borzasztóbbnak látszott, mint mikor régi lakásukat kellett otthagyni. Ezek a vasüti kocsik mar belenöttek itt a földbe. Az utca másik oldala, a szomszéd kocsisor az élet ezernyi, apró kis szálával fonódott hozzájuk. ísmeretseg, barátság, szerelem. A közös mosóteknö, a kölcsönkért fözöedények. A közös újságrendelés. A percek és órák gyongéd és érz& keny összehangolása. A kártyaparti és a hegedükvartett. Hogy ki vigyaz a gyerekre, amíg a másik bent szaladgál a varosban. Ez most semmivé válik. Pokoli gondolat, az utca egyik oldala elindul és eltünik a messzeségben. Kezdôdik elölröl a földönfutás.
Leugráltak a kocsikból és csoportokba verödtek. Bene föjegyzö magából kikelve kiáltozta:
— Ki csinálta ezt? Hol van Horváth Laci! Kerítsétek elö Horváth Lacit! Ki mert a mi nevünkben nyilatkozni?
Horváth Laci ott állt a tomegben, de a nagy izgalomban senki se vette észre. Sápadt volt és némán rágta az ajkát. Egyre nött a tomeg, az asszonyok a kezilket tör
delték és jajveszékeltek, a férfiak rekedten kiabáltak. ött volt Erzsébet is, sirt és kiabalt 6 is. . . folyton az járt az eszében, égette mint az eleven seb, hogyan fognak a gyerekek iskolaba járni Dunakesziröl, most, a vizsgák elött és el kell szakadnia Gombaitól, azok a délutánok öttöl hétig...
Valaki tuilordította a zsivajgást:
— En nem megyek, en a vonat elé rakom a gyerekeimet, nem megyek, nem bánom, ha kettéhasítanak se... elég volt nekem ebböl a komédiából!...
Horváth Laci közben felmászott az egyik nyitott kocsi ajtajába és felemelte a kezét, hogy be.szélni akar. De nem tudott szóhoz jutni, szemrehányások és szitkok repUltek felé. Az ember, aki minden percét a vagonlakók tigyének szentelte, e pillanatban mar aúnio volt a tömeg szemében. Végre beszélni kezdett:
— Emberek, értsék meg... ezen nem lehet változtatni. Tegnap éjfélig tárgyaltam az állomásfönokséggel... felsöbb parancs jött, amit teljesíteni kell..
Mint egyetlen ember kiáltott fel a tömeg.
— Nem megyunk!... Nem teljesítjük!... Mi az a felsöbb parancs? Ki adta ki azt a parancsot? A kormany, amely mindig azt ígeri, bogy lakást szerez nekUnk? Honnan jon a parancs? Nincs ilyen parancs!
— Ertsük meg egymást, emberek, — hallatszott újra Horváth László szava. — Ne csinaljunk felfordulást, hallgassák meg, mi történt... A dolgon nem lehet változtatni... Dunakesziröl minden reggel jönni fog egy szerelvény, ingyen szállít mindenkit...
Ujabb hang süvöltött felé:
— Nem tudja mit beszél!... Dunakeszin már nincs hely az állomáson... szabad pályán fog állni a vonat... Honnan szerzünk élelmet? önnan hogy járunk piacra?
ölyan zügás és kavarodás támadt megint, bogy Horváth Laci hiába integetett és kiabált, mar egy szavát se lehetett hallani. Ekkor megszolalt hatul egy sapkás vasutas, aki most érkezett két rendör kíséretében. Magas, éles hangon kiáltotta:
— A parancsot teijesiteni kell, ha nem engedelmeskednek, karhatalmat fogok igénybe venni. Vegyék tudomásul, hogy...
A többit mar nem lehetett hallani. A nagy zajongásba egy hátrálva közeledô lokomotív dorgött bele, amely hatalmasan, feketén, fenyegetöen igazodott a vonat tiúlsó vegéhez, hogy megragadja és elvonszolja a kocsisort.
A mozdony végleg felbôszítette az embereket. Egymásnak kiabálták:
— Nem megyünk, nem megyünk! ésak a testünkön keresztül! Gyerünk a mozdony elé!
Es mintha pillanatok aiatt megertették volna, hogy mi a közös tennivaló, feirohantak a kocsikba, ruhákat, kalapokat, fözöedényeket dobáltak a smnekre és a kerekek ala, aztán közös erövel bütorokat kezdtek cipeini. Toriasznak a mozdony elé.
Elöször jöttek a bölcsôk. Hat bölcsöt állítottak közvetien a mozdony nagy, magas, éles kerekei elé. Az apróságok keservesen sírtak. Aztán jöttek a gyerekkocsik. Asztalok, székek, szekrények, egymásra rakva, összevissza, olyan magas halomban mar, mint maga a mozdony.
A nagy, fekete gép befütve alit. Ahogy a göz rázta és pofogött, olyan volt, mintha csendesen, jóakaratúan nevetett volna:
-— Mit akartok? Hiszen ha elindulok, széttaposiak benneteket!
A mozdonyvezetö ott alit olajos ruhájában es szótlanul nézett le a kavargásra. ökiök ernelkedtek íde és vadul kiabáltak fel hozzá!
— índítsa el! índítsa el a mozdonyt! Tapossa el a gyerekeinket! índítsa el!
Ez volt a vagonlakók elso forradalma.
A mozdony nern indult el.. Három napig nézett farkasszemet a gyamoltalan bütorhalmazzal.
A harmadik napon a bütorok eltüntek a mozdony elöl. A forradalom megbukott. Mikor a vonat elindult, a kocsik olyan némák voltak, mintha halottakat szállitottak volna.
De otthon, a vagonban néha csünya jeleneteket rogtönzött. Hogy ö mar ezt nem hlrja tovább, ezt a piszkot. Az utöbbi idöhen a vagonokban nagyön elszaporodott a fejtetű. Petróleummal harcoltak a tetűk ellen, Zsizsi is megtetvesedett, de ő nem kenhette be a hajat meg a fejbörét petroIeummal - mit csinalt volna este a mulatóban ezzel a borzasztó szaggal.
Kint tiltek a vagon eiött egy kis asztaináh Az asztalon fehér arkuspapir volt szétnyitva, Zsizsi szétbontott hajával föléje hajolt, Erzsébet úgy fésülte. Sercegett, szikráktól pattogott a fésü a düs, szöke hajban. A kövér, sárga tetük, mint apró büzaszemek a fehér papirosra hullottak, Zsizsi csünyán káromkodva pattintotta el ôket a körmével. Mellettük néha elmentek az ismerösök, olyan hangon köszöngettek, mintha semmi sem történt volna.
A tetü nem volt sem titok, sem szégyen. Közös sors, hozzátartozott a vagonélethez.
Kint tiltek a vagon eiött egy kis asztaináh Az asztalon fehér arkuspapir volt szétnyitva, Zsizsi szétbontott hajával föléje hajolt, Erzsébet úgy fésülte. Sercegett, szikráktól pattogott a fésü a düs, szöke hajban. A kövér, sárga tetük, mint apró büzaszemek a fehér papirosra hullottak, Zsizsi csünyán káromkodva pattintotta el ôket a körmével. Mellettük néha elmentek az ismerösök, olyan hangon köszöngettek, mintha semmi sem történt volna.
A tetü nem volt sem titok, sem szégyen. Közös sors, hozzátartozott a vagonélethez.
Ujév után történt, hogy a lakáshivatal kézbesItöje váratlanul rnegj elent a vagonvárosban es bezörgetett Erzsébet kocsijan. Mert az erőszakos novemberi beszállásolás után a rendörség par nap mulva mégis csak kihordatta a betelepített embereket a kaszinókböl. Az eljárás ellen nem hallatszott semmiféle tiltakozás, mert egyik sem érezte jól magát a marvanylepcsok és csillarok között. Es tudtak azt is, hogy most mar igazán ök következnek soron, ha valahol megürül egy-egy lakás.
ésünya, borils, olvadásos nap volt, mikor Erzsébet és Feri elöször tekintették meg a kiutalt lakást. Nem sok örömük volt benne. A szűk kis udvaron a csupasz fák és bokrok, a hideg szobákban az évtizedes kályhafüst árnyéka az üres falakon, az elhordott bútorok különféle a1akú nyoma, mindez nagyon lehangoló volt. Két kis szoba, konyha meg egy csöppnyi üveges veranda. Erzsébet a konyhaban a csaphoz lepett es kinyitotta. Frissen, üdén suhogott, gyongyözött ki a viz a csapból. Ez egy kicsit megvigasztalta. A vIzvezeték nagy, nagy dolog. Es az, hogy a mellekhelyiségek is itt vannak mind. Hiszen nekik meg mindig a pályaudvar nyilvános klozetjeit kellett használni. Ingyen persze, mert a magyar államból meg nem pusztult ki teijesen a gavalléria, ha elesett sorsú gyerekeiröl volt szó.
ésünya, borils, olvadásos nap volt, mikor Erzsébet és Feri elöször tekintették meg a kiutalt lakást. Nem sok örömük volt benne. A szűk kis udvaron a csupasz fák és bokrok, a hideg szobákban az évtizedes kályhafüst árnyéka az üres falakon, az elhordott bútorok különféle a1akú nyoma, mindez nagyon lehangoló volt. Két kis szoba, konyha meg egy csöppnyi üveges veranda. Erzsébet a konyhaban a csaphoz lepett es kinyitotta. Frissen, üdén suhogott, gyongyözött ki a viz a csapból. Ez egy kicsit megvigasztalta. A vIzvezeték nagy, nagy dolog. Es az, hogy a mellekhelyiségek is itt vannak mind. Hiszen nekik meg mindig a pályaudvar nyilvános klozetjeit kellett használni. Ingyen persze, mert a magyar államból meg nem pusztult ki teijesen a gavalléria, ha elesett sorsú gyerekeiröl volt szó.
Alig szedték le az utolsó darab bútort a vagonból, az egyik vasutas máris sípolt és megkezdödott a tolatás. Az üres kocsit iekapcsolták. A zsúfolt sineken ez roppant bonyolult müvelet volt, de Erzsébet megvárta. ött ált, Feri karján támaszkodva, hoitfáradtan a költözködéstôl és végignézte, mIg a G. H. R. 197853 i~tjára indul. Konyv nélkül tudták valamennyien a vagonjaik hosszü számát, mintha csak egyszerű lakáscím lett volna, s idôk folyaman annyira vérükké vált, annyi hivatalos írásban és igazolványban szerepelt ez a szám.
Lekapcsolódik, elindul hat a G. H. R. 197853! Terhétôl megszabadulva, mint valami könnyű mentöcsónak lebeg el valamerre a sínek tengerében és messze országhatárokon, hogy üjabb teherrel megrakodva térjen vissza a viharból.
Egy háztól búcsút venni, az valami más. Mindig megmarad a remény, hogy azt a házat az ember valamikor viszontlathatja, amig csak le nem bontják. De egy ilyen vasúti kocsi elgurul és soha többet nem lehet megtalálni a százezernyi sok kocsi között, amelyek mind egyformak, mind vándorok és éjszakánkint hosszü sorokban szöknek meg egy egy néptelen kis allomasrol, mikor csak a tehervonat indul. Es egykedvűen gurulnak terheikkel, látszolag cél és irány nélkül, hóesésben a hegyek között, vagy a puszták szeiid nyári alkonyatában. Az ember elgondoija, hogy életéböl egy teljes évet egy ilyen kocsiban töitött, egy olyan évet, amely örökre felejthetetlen marad, egy évet a saját bütorai között, Jozsival és Zsizsivel együtt.
Erzsébet mosolygott, de vonaglott az ajka és a szeme tele volt konnyel. Ferire nézett, mintha sajat magát akarta volna kinevetni a butasag miatt, hogy Igy bücsi~izik a vasüti kocsitól, amelyet egy év alatt annyiszor megátkoztak és a pokol fenekére kívántak.
— Szervusz öreg, — mondta elcsukló hangon és meg a zsebkendöjét is sokáig lengette a G. H. R. 197853-nak.
Lekapcsolódik, elindul hat a G. H. R. 197853! Terhétôl megszabadulva, mint valami könnyű mentöcsónak lebeg el valamerre a sínek tengerében és messze országhatárokon, hogy üjabb teherrel megrakodva térjen vissza a viharból.
Egy háztól búcsút venni, az valami más. Mindig megmarad a remény, hogy azt a házat az ember valamikor viszontlathatja, amig csak le nem bontják. De egy ilyen vasúti kocsi elgurul és soha többet nem lehet megtalálni a százezernyi sok kocsi között, amelyek mind egyformak, mind vándorok és éjszakánkint hosszü sorokban szöknek meg egy egy néptelen kis allomasrol, mikor csak a tehervonat indul. Es egykedvűen gurulnak terheikkel, látszolag cél és irány nélkül, hóesésben a hegyek között, vagy a puszták szeiid nyári alkonyatában. Az ember elgondoija, hogy életéböl egy teljes évet egy ilyen kocsiban töitött, egy olyan évet, amely örökre felejthetetlen marad, egy évet a saját bütorai között, Jozsival és Zsizsivel együtt.
Erzsébet mosolygott, de vonaglott az ajka és a szeme tele volt konnyel. Ferire nézett, mintha sajat magát akarta volna kinevetni a butasag miatt, hogy Igy bücsi~izik a vasüti kocsitól, amelyet egy év alatt annyiszor megátkoztak és a pokol fenekére kívántak.
— Szervusz öreg, — mondta elcsukló hangon és meg a zsebkendöjét is sokáig lengette a G. H. R. 197853-nak.
Mire mindennel elkészült, délután három óra volt. Felkötötte a batyuját a hátára és mindkét karján egy-egy kosárral, elindult a Lőrinc-major felé.
Az a kis hó, ami tegnap éjszaka esett, mar régen elolvadt és a fagy is felengedett. Csúszós volt a sár, az (it minduntalan ki akart szaladni Nyanya lába alól. Ez a hat kilometer reménytelenül hosszúnak tűint előtte. Es megint rájött a gyengeség. Nekidölt egy útszéli eperfának, hogy egy kicsit pihenjen. Ember, szekér, senki és semmi nem járt az úton, mintha már ez az egész ország lakatlan lett volna. Újra elindult és csendesen tovább ballagott. De alig hagyta el a harmadik kilométerkövet, hirtelen elvágódott, anélkül, hogy megállt volna. Hanyatt esett és egy pillanat mulva meg is halt. Eközben a kosarak lehulltak a karjáról. A tyúk kiszabadult, megrázta inagát, jobbra-balra tekintgetett egyideig, aztán átrepülte az
árkot és gyors léptekkel elindult a sárga-szurke téli mezö felé.Egy óra is beletelt, mIg végre emberi alakok közeledtek az országüton. Ekkor egy kicsit mar sötétedett. Sáros, fáradt katonák voltak, négyes sorokban jöttek, a megszálló román csapatok előörsei. Látták az öregaszszonyt ott feküdni az árokparton, de ügyet se vetettek rá.
Nyanya hanyatt feküdt, kendője félrecsüszott es csak most látszott, hogy alig van haj a koponyáján. Az a sötét szemölcs olyan volt az orra tövén, mintha már nagy fekete légy szállott volna a holttestre.
Az utolsó hónapokban Erzsébet arca mintha kulönös változáson ment volna at. Két szeme mintha közelebb kerult volna egymáshoz. Ezáltal az arca kisebb lett. Ez nem az öregedés változása volt, hiszen meg csak most volt harminckilenc eves. Igy is több mint két eve mar a nagy menekülésnek. Mikor ott a vagón ajtajában állva, búcsúzóul lekiáltott Nyanyának:
— Isten áldjon meg, majd irok neked Peströl!
Persze, hogy sohasem Irt. Ezért meg mostanában is bántotta a lelkiismeret. Nem tudta, hogy Nyanya meg aznap délután meghalt, a Lörinc-major felé való ballagtában, az országút olvadt sarába dölve.
Es Bagos, a kézbesítô. Es Vojk Pali és Vilma, Petzerea Vilma. Mindnyájan, akik odaát maradtak. odaát: ez olyan, mint valami különös tülvilág. Hogy elsullyedt minden. Erdély hogy elszakadt. Idöben is messze ment a kisváros, mintha száz évvel ezelôtt élt volna ott. És ez a száz év sűrítve robbant volna szét ebben a néhány utolsó évben.
— Isten áldjon meg, majd irok neked Peströl!
Persze, hogy sohasem Irt. Ezért meg mostanában is bántotta a lelkiismeret. Nem tudta, hogy Nyanya meg aznap délután meghalt, a Lörinc-major felé való ballagtában, az országút olvadt sarába dölve.
Es Bagos, a kézbesítô. Es Vojk Pali és Vilma, Petzerea Vilma. Mindnyájan, akik odaát maradtak. odaát: ez olyan, mint valami különös tülvilág. Hogy elsullyedt minden. Erdély hogy elszakadt. Idöben is messze ment a kisváros, mintha száz évvel ezelôtt élt volna ott. És ez a száz év sűrítve robbant volna szét ebben a néhány utolsó évben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése