Jan Kollár memoranduma

Sőt, szívem indulatát követve, nem vonakodom azt is kijelenteni, hogy ha méltányolva a fentebb mondottakat, minden haladék nélkül sietendnek visszatérni a haza iránti hűséghez s kormány iránti engedelmességhez, s ennek, jövendőbeni békés magukviseletöknek biztosítékait nyújtják, attól sem leszek idegen, hogy a múltak politikai vétségeire a béke és szeretet nevében fátyolt vessünk, azon embernek mindazáltal kivételével, ki magas egyházi állásával s a nép bizalmával istentelenül visszaélt, Isten és haza iránt tartozó kötelességeit gyalázatosan megszegve, nemcsak a román ajkú népet lázadásra elcsábította, s ezáltal annyi tömérdek pusztításnak s vérontásnak pusztítója lett, hanem még azon soha meg nem bocsájtható honárulásra is vetemedett, hogy saját hazája népének legyilkolására idegen fegyveres erőnek az országba betörését felhívni, ösztönözni és eszközölni nem iszonyodott; és ezt mind tevé úgy, hogy egyszersmind honáruló vétkeinek közepette, előttem, s az ország kormányával társaim előtt figyelmünk s vigyázatunknak mézes szavakkali elaltatására hazug képmutató szerepet játszani elég alávaló volt. Ezen embernek neve Saguna András, kinek fejére a tömérdek kiontott vér igazságos bosszút kiált, s ki, amint honárulónak van nyilatkoztatva, úgy bocsánatban e földön nem részesülhet.

Kossuth Lajos levele Drágos Jánoshoz, 1849. április 26

Deák Imre 1942. karácsonyán jelentette meg 1848 - ahogy a kortársak látták, a szabadságharc története levelekben című munkáját. A mű hiánypótló mind a mai napig - mindkét oldalról ismertet elképesztő fontosságú dokumentumokat, rengeteg meglepetéssel, elég legyen elöljáróban például annyi, hogy Metternich szerepe sokkal árnyaltabban, Kolowrat gróf szerepe pedig sokkal árnyasabban tűnik fel a korabeli dokumentumkból.Fogunk még e kötetből idézni bőségesen.

Itt van azonban egy elég egyértelmű irat, három héttel a magyar függetlenségi nyilatkozat előtt egy másik, "függőségi nyilatkozat". A dokumentum maga egyértelmű, nem igényel sok szószaporítást: ahogy a mottóból egyértelmű, hogy Saguna püspöknek nem lehet semmilyen szobra - mint volt kezdeményezve - hazánkban, Kollárnak még annyira sem. Az 1942-es jelzet szerint Kollár "németnyelvű memoranduma a budapesti Országos Levéltárban van. Geringer-iratok.1849. ev, 2108/g. szám."

Előterjesztés! 

Hogyan lehetne a tótok jelenlegi legsürgősebb szükségeit orvosolni, hogy az által vissza állítsuk a rendet és nyugalmat? 

A Kárpátoktól délre évezredek óta lakik egy erős, 2 milliónál nagyobb számú, a szláv néptörzshöz tartozó embertömeg, amely feltűnik természetes szépségével, - eredeti erkölcse meg szokásai, istenfélő, vallásos nép, - szorgalmuk nem ismer határt, - életvidámság költészetének az alaphangja, - gyönyörű népdalai van- nak, - törhetetlen hűséggel ragaszkodik uralkodójához, - kellő tisztelettel viseltetik felebbvalói iránt, de ezer éve szenved az elnyomástól. Ezt a népet hivják felsőmagyarországi szlávoknak vagy tótoknak, a vidéket pedig Szlovákiának. Ez az eddig elhagyott nép s az ő népi sajátosságai nemcsak különleges figyelmet és ápolást igényelnek, de azt meg is érdemlik. A mi dicsőségesen uralkodó császárnénk, Mária Terézia adott egyszer nekik elisme- rést,, mikor a nép egyik ellensége megrágalmazta azt a trón előtt, e szavakkal: ,,Szeretem a tótokat, vallásos keresztények, dolgos emberek, vitéz katonák és jó alattvalók." 

Egy ilyen nagy uralkodó itélet-e még ma is büszkévé teszi a tótokat, szívébe zárja, gyermekei és utódaiba beleoltja, mint drága örökséget, - az nyujt neki keserü óráiban gyakran vígaszt, arra alapozza a jobb, a mondásnak megfelelő jövőt. Ebben a várakozás- ban nem tévedett. Anyai jóságú uralkodójának nagylelkűsége s igazságérzete adta az egyenjogúságot ajándékul az osztrák jogar alatt levő minden nemzetiség számára. Érthető és megbocsátható, ha a nemzeti önérzet ébredésekor itt-ott kilengések történnek, mert :vannak, akik tévútra vezetik embertársaikat, amiből egyrészt súrlódások és zavarok támadnak a közéletben, másrészt meg zavarba hozzák a kormányt. Jelenleg ilyen helyzetben él a nép. Kifelé nincs pontosan határolva és biztosítva, régóta idegen elemek- kel keveredett össze, most meg állandóan békeb-ontó, lázító fon- dorlatok befolyásolják. Belsőleg elválasztja őket egymástól a nyelv- és valláskülönbség. Új eszmék és érzelmek terjesztése forrongást idézett elő. Jelen pillanatban a nép helyzete gyors segítséget igényel, amely egyúttal a jobb jővő megalapozása is volna, De miután az igen fontos munka, amely magábafoglalja a külső és belső, politikai és egyházi életet, itt tehát időre, nyugalomra és igen nagy megfontolásra van szükség. Alulírott most röviden csak arra szorítkozik, ami azonnali) az ami a jelen helyzetben szüksé- gesnek és hasznosnak mutatkozik. Hogy a zavarok ki ne terjedhessenek s a még nagyobb bajok meggátlására a következő rendszabályokat ajánlja: 

1. Egy cs. királyi biztos kinevezését és kiküldését Szlovákiába. Ennek olyan férfinak kell lennie, akiben úgy a kormányzat, mint a szlovákok megbíznak, pártok felett állónak, jellemesnek, józan felfogásúnak s a nép nyelvét annyira értőnek kell lennie, hogy mindenki felkereshesse őt és mindenkit megértsen. Kötelességei lennének:
a) ellenőrizze a már meglevő tisztviselői kart;
b) újat alkalmazzon, ahol szükséges;
0) küszöbölje ki az egyes megyék és községek különböző szabályrendeleteiben levő ellenmondásokat, - egyenlítse ki azokat;
d) vezesse a szlovákok felszabadítása munkáját s rendezze az előálló új helyzetet;
e) szüntesse meg 'a magyar nyelv használatát a hivatalos élet- ben s hozza be helyébe az anyanyelvet;
f) tegyen eleget az újabban felmerülő sürgős kívánságoknak, fojtsa el csírájában a lázadást és vérontást;
g) tiltson meg s akadályozzon meg a felkelőkkel minden megegyezést, levelezést és érintkezést, - általában mozdítsa elő a lehetőség szerint a rend és nyugalom helyreállítását.
2. Ö Felsége egy, lehetőleg csupán a szlovákokhoz intézett nyílt parancsban érthetően és határozottan fejezze ki, hogy az egyenjogúsítás alapelve a szlovákokra is kiterjed, - ez a nép is az osztrák birodalom testvérnépei sorába tartozik és azok közé formailag is felvétetik; nemzetiségét nemcsak elismerik és tisztelik, hanem azt minden megengedett eszköz segítségével fel is karolják. Ez annal inkább szükséges, mert az osztrák császárság új birodalmi alkotmánya egy szóval sem említi ezt a népet, ellenben más, sokkal kisebbeket kifejezetten felsorol.
3. Haladéktalan meg kell indítani egy politikai - nemzeti ujságot, melyet nyugodt, körültekintő és párthoz nem tartozó férfi szerkesszen olyan nyelven, ami nem egészen irodalmi cseh. de nem is népies szlovák, hanem az aranyközépúton volna a nyelvviták lecsendesítésére. Ez az ujság közölné a néppel a kormányrendeleteket. Nyomatnának kisebb munkákat, amelyek a népet politikai éretlenségük idején érdekeik felől kioktatnak, a kilengésektöl óvnak, előmozdítanák a reális népnevelést és műveltséget, megkönnyítenék az ipar és kereskedelem menetét stb.
4. Az egyházi anyakönyvek és jegyzőkönyvek eddig magyar nyelven történt, felette kényelmetlen vezetését a szláv vidékeken és községekben azonnal be kell szüntetni. Szlovák templomokban magyar szentbeszédeket és imákat nem lehet mondani. A szlovák anyakönyvi kivonatokhoz kereszt-, házassági- és halottlevelekhez, ha azokat külföldről kérilk, latin, német és magyar hűséges fordítást kell csatolni. Az elemi és polgári iskolákban a magyar nyelvű tanítás kényszerét meg kell szüntetni és a sok nyelvtan, meg szótár, nyelvgyakorlat és magolás helyett inkább a lelket és értelmet művelő reális tárgyakat kell bevezetni, hogy a szlovákot ezentúl ne nyelvautomatává neveljék, hanem igazán Isten adta nyelvén nevelt emberré és hasznos állampolgárrá.

Wien, 1849 márc. 22-én.

Kollár János

A Tiszazug és a tömegmérgezés

A szépirodalom történelemhamisító példái közül az egyik legjobb a tiszazugi tömegmérgezés interpretációja. A történetet nagyrészt csak az ekkor még szélsőséges kommunista Háy Gyula regényéből, Móricz interjúiból ismerjük, közel sem olyan formában ahogy a valóságban az események történtek.Az értékeléseket pedig mindmáig ezek határozzák meg.

De amíg egyértelműnek látszik, hogy például művészeti kérdéseket a művészettörténész tud, jelen esetben is eléggé egyszerű jó forrást találni: a korabeli bűnügyi forrásokat, szaklapokat.

A Csendőrségi Lapok 1930. augusztus 1-től október 20-ig külön cikksorozatban, Szladek Barna tollából foglalkozott az üggyel. A kiváló éles szemű csendőrtiszt sok olyat megfigyelt és közreadott, amiből az eltelt idő ellenére is tanulni lehet A cikksorozatot teljes terjedelmében is érdemes elolvasni, a lentebbi idézetek a cikksorozat első és utolsó darabjaiból származnak. Különösen érdemes megfigyelni a falusiakkal együtt élő - és legénységi állományát tekintve döntő részben paraszti származású  - csendőrség szemléletmódját, sokkal érzékenyebb, részletesebb mint a falukutatóké.

Hol keressük a bűn rugóit? Mi okozta ezt a tömeges elvetemültséget?
Mi, akik egy vészesen, véresen vajúdó kornak - úgy is nevezhetnők: a bizonytalanságok és kétkedések s egyszersmind a gondolkodás és felelősségnélküli merész állítások -korszának - gyermekei vagyunk, rögtön rávágjuk erre.a kérdésre:
A háború! A forradalmak! A kommunizmus!
Igen! Hiszen, persze, van benne sok igaz; a háború és az azt követő évek alatt elvesztették az emberek az erkölcsi féket, a forradalmak alatt pedig megszűnt a szigorú megkülönböztetés az enyém-tiéd 'között.. Igen,de mikor erre a megállapításra jutunk és bizonyos megnyugvással konstatáljuk, hogy megáUapításunk helyes, az öngyilkossá lett nagyrévi bábaasszonynak, Fazekas Gyulánénak minden jogcíme megvolna arra, hogy a föld alól gúnyosan felnevessen és odakiáltsa nekünk:
"Ti, okos Ostobák! Hol volt még a háború, hol voltak a forradalmak, amikor én már arzént áztatgattam a légypapírról ? Hol éreztette még, akkar magát a sabáci szabad rablás, a galiciai akasztások, a doberdói hullahegyek erkölcsbénító ereje, amikor én már több, mint egy tucat embert küldtem át a másvilágra!? Hol volt akkor még a forradalom, hol a kommunizmus!?"

Tolnai Világlapja, 1931. május 6.

 A földéhség !
A Tiszazug lakosai szegényes sorsban tengődnek, földhöz nem tudnak jutni, mert köröskörül olyan földek terpeszkednek, melyekből akkor is igen nehéz, sőt lehetetlen egy-két holdat megvásárolni, ha van rá pénz. Ezt még megértenők valahogyan. De hát csupa olyanok-e ezek a vádlott asszonyok, akik a legszomorúbb nincstelenségnek legmarkánsabb külső jelenségeivel, szakadozott, foltozott cundrákban, mezítlábosan, mocskos ingben, zsíros fejkendővel jelentek  meg a törvény előtt ? Nem. Vannak néhányan közöttük, akiknek öltözéke ennek a feltételezhető nagy szegénységnek ellenkezőjét mutatja. Igaz, hogy ez lehet látszat is, de viszont a valóságos nyomor az igazi nyomorúság nem bírja a jólétnek látszatát sem megőrizni. Az egyiken finom flórharisnya, a másikon lakkcipő, a harmadikon bokáig érő, finoman bélelt plüsskabát.
Ezeket hová tegyük ?
A pap ! A tanító ! A jegyző !
Rosszak voltak ! Nem vigyáztak az erkölcsökre ! Nem szoríották rá a népet, hogy templomba járjon, hogy az iskolában tanuljon, nem igyekeztek kultúrát belevinni a népbe, nem törődtek a lelkekkel ! .
Helyes ! De valahogyan nagyon szomorú az a tudat, hogy egy vagy több község erkölcsi nívója a legnagyobb elvtemültségig süllyedhet, pusztán azért, mart egyikmásik közfunkcionárus a posztján nem felel meg. Szomorú nagyon az a tudat, hogy egyes személyektől függ, azaz csupán egyes személyektől függhet az, hogy emberek ne nyúljanak a hitvest, szülőt és gyermeket ölő méreghez.
A megokolás itt sem elégít ki teljesen, itt is sántít. Hol keressük hát az okokat és hol találjuk meg azokat?
Nem tudom. Mindenütt és sehol, az okok mélyebben gyökereznek, mint amilyen mélységekre a kutató elme vagy képzelő erő le tudna szállni. Vagy talán helyesebben : le merne szállni.
[...]
A kérdés talán kissé kényes ; meggondolandó, feszegessük-e vagy sem, a magam részéről azonban meg vagyok győződve, hogy a bennünket ért bajok értek ezalatt egyéni, nemzeti és szociális természetű bájokat - 50 százalékát elkerülhettük volna, ha bizonyos kényes kérdéseket idejében és szabadabban megtárgyalhattunk vilna . A falusi emberek szerelmi élete legtöbb helyen mint valami egyhangú megszokottság folyik le és sok asszony megöregszik, meghal anélkül, hogy a szerelem különösebb módon, esetleg követelően, parancsolóan szólna bele megszokott, emóciónélküli életébe. Nem igen ismerik az érzékiségnek azt a gyakran szédítő örvényét, amely igába fogja az észt. Ezek .az asszonyok csendben, türelmesen végzik munkájukat és ,ugyanolyan, mondhatni egykedvű érzelemmel, szinte kötelességtudóan tesznek eleget férjeik fizikai kívánságának, mint valamilyen házi vagy mezéi munkának. Ha azután az ilyen - a Szerelemről mitsem tudó - asszony a véletlen, az alkalom avagy valamilyen más tényező követketében kizökken a rendes kerékvágásból és megismerkedik a szerelemmel, az ilyen asszonynok azután teljesen megváltoznak, az érzékiség sokkal tombolóbb, követelőbb bennük, mert nem szellemi, hanem ösztönéletet élnek, mer a bennük élő erkölcsi gátlás sokkal kisebb, mint egy másik - kultúréletet élő - nőnél, akit a nevelés és társadalmi konvenciók, ha nem is lemondásra, de arra ösztönöznek, hogy érzelmeit bizonyos határok közé szorítsa.
[...]
Különös nyelvezetük van a tiszazugi asszonyoknak. Ha olyan kerül a törvényszék elé, aki beismerő vallomást teft a csendőrök és a vizsgálóbíró előtt, de közben meggondolta és vallomását visszavonja, akkor így beszél :
" . . . magánkívüliségben voltam, ' . . zavargásomban tettem . . ."
A halálraítélt Lipkánétól mikor megkérdezik, hogy beleegyezik-e az ítéletbe, így válaszol :
"Ártatlan vagyok, hogy halálra ítéljenek, bűnösnek érzem magam, de nem ennyire."
A sem írni, sem olvasni nem tudó Takács Sándorné az egyik hozzáintézett kérdésre azt mondja, hogy az apósa "szeretett viszonyságban" akart vele élni.
Földvári Károlyné ügyének tárgyalásán a vádlott édesapját megkérdik, hogy egészséges vagy beteg embernek ismerte-e Tóth Lászlót ? A 73 éves öreg kun így felel :
"A görcs járta a gyomrát, sűrűn volt rajta a görcs, olyan óra forma hosszat."
Egy másik tanu, Kormos Mihályné, ezeket mondja :
"Vékony, beteges gyerek volt a Sándor (Kovács Sándor, akit az anyja, Kardos Mihályné mérgezett meg), olyan sovány, hogy a lába is majd összeakadt."
- Hát Kardos Mihályt milyen embernek ismerte ?
- Az rendes ember volt - mondja Kormosné komoly meggyőződéssel -, csak ippen szerette az italt, azt igen szerette, - különösen a potyát.
[...]
Züllött, romlott város !
Tiszta, ártatlan falu !

A háború utáni időkben minden rossz, ami jött, megalázás, felfordulás , . . mind-mind a városból jött. Meggyűlöltük és szídtuk a várost és . . . anélkül, hogy ezt különösképen indokoini tudtuk volna - megszerettük és . felmagasztaltuk a falut.
Minél züllöttebbnek, romlottabbnak látszott ,előttünk a, város, annál tisztábbnak, jobbnak a falu.
Most ez a tiszazugi bűnügy arra int bennünket, hogy érzelemmegnyilvánulásainkban, megállapításainkban, ítéleteinkben kissé óvatosabbak, tartózkodóbbak legyünk.
Nem minden városi hatemeletes bérház bűntanya és nem minden vöröscserepes vagy zsupfedelű falusi házacska a szeretetnek, boldog családi életnek melegágya. Hogy világosabb legyek : annak megállapítása, hogy a város rossz, nem hozza szükség- és törvényszerűen magával, hogy a falu jó.
Az általánosítás s az azzal egyértelmű disztingválninem- tudás szintén azon hibáink közé tartozik, amelyeket egészen bátran nemzeti hibáknak lehet nevezni. A városi bérház lehet szorgalmas, békés és rendszerető emberek közös lakóhelye, persze lehet zsebmetszők és más bűnözők gyülekezőhelye is. Mint ahogy a falusi porta - amint azt éppen Nagyrév mutatta - sokszor oly embereket rejthet magában, kiket aljas ösztönök fűtenek s kiknek agyában, lesütve tartott szemeik mögött, a legsötétebb gondolatok tanyáznak.
[...]
Az apjának és anyjának meggyilkolásával vádolt egyik asszony áll a bírák előtt.
Néhány kérdés és felelet a vádlott kikérdezése közben :
- Írni, olvasni tud-e ?
- Csak egy picit - válaszolja a vádlott -, mert csak két hétig jártam iskolába.
- Templomba járt-e?
- Néha elmentem.
- Hallgatott-e prédikációt ?
- Hallgattam néha.
(Azt nem kérdezték a vádlottól, hogy írni-olvasni nemtudása mellett, értett-e valamit a prédikációból.)
- Tudja-e a tíz parancsolatot ?
- Nem tudom.
- Soha nem hallotta, hogy van olyan isteni meg egyházi parancs, hogy tiszteld apádat és anyádat ?
- Csak hallottam, de tudni nem tudtam.

Olimpiai protektorátus

Nagy kár, minden szempontból, hogy elmaradt az 1940-es helsinki olimpia. Ennek a kis színes hírnek az ismeretében nagyobb zavarban lennének most a cseh ellenállásmítosz gyártói.

Pesti Hírlap, 1939. június 7, főcím: megkezdődött Londonban az olimpiai kongresszus

A csehek és morvák mint önálló állam vesznek részt a Olimpián
Az ülés folyamán gróf Baillet Latour elnök bejelentette hogy a cseh-morva protektorátus a német kormány döntése alapján mint független állam teljeseb önállón vesz részt az olimpiai játékokon. A bizottságban képviselt államok kiküldöttei egyhangú megelégedéssel vették tudomásul ezt a döntést. Csehország olimpiai megjelenése már másodizben foglalkoztatja a nemzetközi olimpiai bizottságot. Először 1912-ben Stockholmban volt nagy nemzetközi vita Csehország miatt. Ekkor úgy döntöttek, hogy a csehek osztrák zászló alatt, de cseh elnevezéssel vonulhatnak fel Mostani helyzetük ennél lényegesen kedvezőbb, mert semmi megkülönböztetés nincs köztük és a teljesen független államok között.


Elképzelhetjük a felemelt karral felvonuló csehek látványát, kb. olyan lehetne mint Heydrich prágai temetésén, 1942. június 5-én.

  Deutsche Wochenschau 615.

A külföldi nagymama

Ki a világgal váltam vala eggyé,
kívánkozom – s nem engednek közüggyé
önvádak, fagypontig süllyedt viták,
szidalmak, s görcsös ars poeticák.

Benjámin László: Köznapi dolgok igézete

Alapvetően meg sem lenne érdemes említeni azt a nevetséges, szánalmas cicaharcot, amelyet két celeb  folytat "Nagy-Ausztria" és Nagy Magyarország témában (természetesen aktuálpolitikai keretek között meghamisítva mindent). Azonban közös jellemzőjük, hogy egyikük sem ért hozzá, nem történész és elemi irodalmat sem olvasnak a témában. Az elemi olvasmányok egyikének kellene lennie Borsányi György Októbertől márciusig című 1988-as kötete, ami pontosan az említett "vitának" ad választ. Ebből a rendszerváltás környékén megjelent, az akkori időkre jellemző rendkívül magas színvonalon kiadott munkának több részéből is idézünk majd még. A szép fényképfelvételek dr. Gereöffy Géza munkái.

1919 elejére tehát a Szent István-i Magyarország területe összezsugorodott. A ,,demarkációs vonal" túlsó felére kerül tek olyan színmagyar városok, mint Kolozsvár, Marosvásárhely, Szabadka, Kassa, Ungvár, Munkács; olyan vegyes lakosságú, de a magyar történelemben nagy szerepet ját szott városok, mint Pozsony, Temesvár; olyan magyar etni kumú, egységes vidékek, mint a Székelyföld, a Mezőség, a Csallóköz.
Ha félretesszük az e ténnyel foglalkozó könyvtárnyi iro dalmat, ha elfelejtjük a Horthy-korszak irredenta propagandájának valamennyi érvét, akkor is fel kell tenni a kér dést: mi az oka annak, hogy az Osztrák-Magyar Monar chia számos nemzete közül éppen a magyarok jártak a legrosszabbul, éppen Magyarország szenvedte el a legnagyobb területi csonkításokat?

A pontosság kedvéért jegyezzük meg: az osztrákok vesz tesége legalább akkora, ha nem nagyobb. A problémát az te szi Magyarország számára fájdalmasabbá, hogy a magyarral azonos tartalmú osztrák nemzettudat nem létezett. Az oszt rákoknak eszükbe sem jutott a birodalom különböző tartományait Ausztriával azonosítani. Az osztrákok vagy birodal mi méretekben gondolkodtak, s ez esetben Galícia elvesztése éppen olyan fájdalmas volt, mint Dél-Tirolé, vagy kulturális nemzetben gondolkodtak, s ez esetben a prágai németeket ugyanúgy honfitársaiknak tekintették, mint a német nyelvű svájciakat. A magyar nemzettudat viszont egyenértékűen kötődött nyelvhez, kultúrához, területhez, államisághoz.
A háború után kialakult helyzetet - amely végül is a tria noni békében nyert végleges formát - nem lehet emocionális vagy morális alapon megközelíteni. A történelem igen rit kán ,,jutalmaz" és ,,büntet". Ha a határok kialakulásában valamiféle morális rendező elv megvalósulását keresnénk, a történelem tanulmányozása során hamarosan zavarba jön nénk. Gyakran lenne olyan benyomásunk, hogy a ,,jó el nyerte méltó büntetését", azaz lépten-nyomon találkoznánk morálisan megmagyarázhatatlan esetekkel.
[...]

Magyarország széthullása, területeinek elvesztése a legnagyobb sokkhatás volt, amely az újkori magyar társadalmat érte. Nagyobb volt, mint a háború elvesztése - hiszen a háborúk elvesztéséhez történelmünk elmúlt négyszáz évében igazán hozzászokhattunk, s e háború valójában nem volt magyar háború. Nagyobb, mint a régi rendszer összeomlása, hiszen a megdöntött rendszernek nem volt népi bázisa, a széles tömegek nem érezték magukénak, és - egy viszonylag vékony rétegtől eltekintve - bukását kifejezett örömmel fogadták.

Az ország nagyobbik felének elvesztése viszont olyan csapás volt, amely szinte személyében érintette az ország magyar lakosságát. (Amikor magyarokról beszélünk, természetesen ide értjük mindazokat, akik magukat magyarnak tartották: tehát az asszimilálódott németeket, zsidókat, szlovákokat, szerbeket, vagy a két-három generáció óta itt élőket, azokat is, akik nem tartották fontosnak magyarosítani családnevüket, mert úgy érezték, magyar voltuk nem szorul bizonyításra. És valóban, ki vonta volna kétségbe egy Stromfeld Aurél, egy Herczeg Ferenc, egy Lenhossék Mihály vagy egy Goldziher Ignác magyarságát?) 

Nemcsak azért, mert szinte minden családnak akadt rokonsága a ,,demarkációs vonalon" túl, - nehéz volt elképzelni, hogy a nagymama ez után ,,külföldi" lesz. Nemcsak azért, mert az elcsatolt területekhez szinte mindenkit fűzött valami személyes emlék iskola, munkahely vagy csak egy nyaralás, egy iskolai kirán dulás erejéig. Nemcsak azért, mert összezsugorodott a potenciális munkahelyek lehetősége - megszűnt a lehetőség, hogy a nagykanizsai mestert, ha rosszul fizet, otthagyom, és elmegyek Brassóba. Nemcsak azért, mert a jövőben az ország gazdaságilag életképtelennek tűnt - minden nyers anyagforrása a határon túlra került, szomszédaink nélkül egy patkószeget sem tudnánk magunk előállítani. Nemcsak ezekért. Mindezért együtt.

Laszlo és Bíró és Románia

Írtunk már bőven arról, hogy ami a történelmi események valós megismerhetőségét illeti, a boldog Nyugaton is beleütközhetünk mindabba, amivel ők a boldogtalan Keletet, esetleg Kelet-Közepet szokták ostorozni. A most következő példa még kissé régebbi, hajlunk rá, hogy itt jórészt szimpla buta tudatlanságról van szó, de azért egy-két érdekes gondolat itt is elő tud kerülni.

A Het literair eeuwboek: Honderd jaar boek van het jaar. 1885-1985 (Irodalmi évkönyv: száz év az év könyvein keresztül) című kötetet a de Bijenkorf kiadó adta ki 1986-ban. Az 1938-as év főbb eseményei között ezeket látjuk:

Ladisla en Biro vinden de ball-point uit.

A kiemelt mondat szó szerint azt jelenti: "László és Biro feltalálják a golyóstollat",  az ige alakja megegyezik a több személlyel.

Hát akárhogy is nézzük, Bíró László József, akinek a brazíliai bevándorlási képét már láttuk és látjuk, egy ember, ráadásul - sajnos - a nyugati világban ismertebb is jóval mint nálunk. Hogy miféle elképesztő trehányság lehet az, hogy az egy személyből kettő lett, arra csak találgatás lehetséges, azonban ismerve a hollandok egyik alaptermészetének számító indolenciát, könnyedén elképzelhető az ilyen típusú hanyagság. Azonban amíg ez a legalja bulvársajtóban talán elfogadható lenne, mégiscsak egy fontos ismeretterjesztő kiadványban, amely az olvasás, a könyvek, a megismerés szépségét lenne hivatott propagálni, mindez itt legalábbis furcsán hat.

Nincs ám vége, gyerünk tovább.Ezt látjuk 1940-ben

Duitsland valt Denemarken, Noorwegen, Nederland, België, Luxemburg, Frankrijk en Romenië binnen

A mondat jelentése : Németország inváziót indít Dánia, Norvégia, Hollandia, Belgium, Luxemburg, Franciaország és Románia ellen. (A Vandale azza is magyarázza ezt a kifejezést, hogy valami váratlanul érkezik.)  

Lehetetlen egyrészt cinikusan azonnal nem a Micsoda különbség című viccre gondolni, másrészt nem kevésbé cinikusan azt mondani, hogy ez nem lehetett váratlan azok után, hogy a francia-angol szövetség, Lengyelországgal szövetséget kötve Hitler támadása után ezt a szövetséget elárulja, a lengyeleknek semmilyen segítséget nem ad, Hitlert nem támadja hátba, tétlenül nézi a szovjet Finnország elleni háborúját.

Röviden azért távirati stílusban a nyugati front eseményeiről :Németország április elején rohanja le Dániát és Norvégiát, gyakorlatilag két nap alatt elintézve a jelentős védelmi kapacitással nem rendelkező országokat. Május 10-én indul meg a nagy nyugati támadás, amelynek egészen elképesztő első eseményei között lesz, hogy a német ejtőernyős támadás után a négyszázezres holland és egymilliós belga hadsereg úgy teszi le a fegyvert, hogy a németek maguk nem akarják elhinni (nézzünk a térképre, 18-án már a Daladier-vonal mögött vannak!). A francia-angol haderő maradéka még másfél hónapig harcol, de aztán ők is leteszik a fegyvert, és kialakul a térképen látható állapot.

E három országgal ellentétben Románia még ennyire sem mondhatta el, hogy váratlanul érte volna őket bármiféle német "invázió", márcsak azért sem, mert a német hadsereget ő maga hívta be az országba.

Keleti Ujság, 1940.október 11. A román kormány ezért tekintettel a legujabb hadászati módszerekre, gépesített és felfegyverzett német egységek kiküldését kérte.

1940. őszére Károly román király és a kormányzat helyzete, a román diplomáciában szokatlan vereségek, fél Erdély, fél Bukovina, Besszarábia és Dobrudzsa egy része elvesztése után nagyon meggyöngült. A Vasgárda terrortámadásai, az általános forrongás, a hadsereg megbízhatatlan állapota állandósult válságot eredményeztek, az sem segített, hogy a király lemondott, és fia, a most 96 éves Mihály került a helyére. Hitler egyrészt azért, hogy ne veszítse el a román olajforrásokat, másrészt már a keleti hadjárat előkészítésével foglalkozva, elfogadta a románok kérését, hogy tancsapatok vonuljanak be az országba, a román hadsereg fejlsztésére. Az olajforrások esetleges elvesztése még reális veszély: Románia ugyanolyan garanciális és szövetségi szerződésben volt Angliával mint a lengyelek - ezért menekül, vesztére, a lengyel kormány Romániába -, amit csak 1940. áprilisában a románok maguk mondanak fel. Szó nem volt itt tehát semmilyen invázióról.

És valószínűleg ez a történet sem így esik meg, ha a cikkünk közepén említett másfél millió katona nem teszi le egy nap alatt a fegyvert. Lehet, hogy ezért - is - kell máshogy emlékezni az eseményekre.

Csonka Szabad Nép

Rákosi Mátyás szolid kárörömmel nyugtázza Csrepka Teréznek írt levelében azt, hogy a Pravda 1969. novemberi, a  forradalmat ünneplő számában, a címlapon Lenin társaságában ő is látható, amint baktatnak az Internacionálé ülésére. A rá jellemző stílusban kajánkodik azon, hogy micsoda extra  "ajándékot" kapott, hiszen ha a szerkesztő tudja, hogy ő van a fotón, az nem kerül címlapra. Ellenben ha tudta volna, hogy később Magyarországon mitől fosztják meg, valószínűleg igencsak megmérgesedik.

A Képes Történelem sorozat igen érdekes fajtája volt a hatvanas évek végi történelemkönyveknek, egyértelműen az új "tények" kialakításának egyik forrása volt. Belefért ebbe aztán minden, képhamisítás, játékfilmkép dokumentumnak való bemutatása (ez még az internet korában is kísértett ...), rossz képaláírás, sőt néha még olyan kép is, ami nem volt illő.
A sorozat egyik kezdeti darabjaként jelent meg a Míg megvalósul gyönyörű képességünk, a rend... című epizód, amely a magyarországi munkásmozgalom történetéről szólt. A történet persze ideálisan hősi, a kínos éveket (Rákosi Mátyás és társai fedőnév alatt) egy mondattal elintézi. Az idealizált hősi történetekből nem maradhatott ki természetesen a Szabad Nép amely a legfontosabb eszköz volt a harcban, a lap jellemtelenségéről mások már köteteket írtak. A 87. oldalon meg is ismerhetjük az első számot magát.

 

Kereknek tűnik ez a dolog, csak épp akik emlékeztek a bő negyedszázaddal előtti eseményekre, Rákosi hatvanadik születésnapjára, azoknak gyanús lehetett a dolog. Azokban az időkben, magában a Rákosi Mátyás élete képekben című albumban kapott jópár olyan képet ami nem illette meg (pl. a Rákosi Sztálinnal címűt), a hű pártlap első számának képe bőven megörvendeztethette.

Kétségtelen a kissé gyors átalakítás, figyeljük csak meg a stencilmaszatot a nagy S betű mellett, meg a Világ Proletárjai Egyesüljetek felirat fölött - hogy ez utóbbit mért szedték ki, rejtély. Egy szinte bizonyos lehet, Rákosinak, ha megéri ez a kép bizonyosan nagyon fájna, hiszen a lap mindig is kedvence és szellemi gyermeke maradt. Ez a Kádár-rendszernek sem okozott semmilyen zavart, hiszen utóda, a Népszabadság, a második évfolyamát 1958 februárjában visszadatálta a tizenhatodikra, és 1990 után, huszonhét évig sem jutott eszükbe hasonló gesztussal 1956-tal közösséget vállalni.

Az út végén

Az Út végén című lengyel film 1939-ben készült el, Michał Waszyński rendezésében. Hogy pontosan mikor mutatták be, nehezen kideríthető. A zsidó származású Waszyński szeptemberben még idejében el tudott menekülni Lengyelországból, amelyet Németország, Szovjetunió, Szlovákia és Litvánia támadott meg akkor ősszel.

Jelenet a Jutro idzemy do kina című 2007-es filmből, rendezte Michał Kwieciński.

Sokan nem voltak ilyen szerencsések. Az itt következő sorsokban minden pokoli benne van, ami Lengyelországra zúdul ezután.

Michał Zniczet, az ötvenötéves komikust felesége még kimenti a varsói gettóból, de 1943. decemberében nem teljesen tisztázott körülmények között Pruszkówban meghal. Egyes feltételezések szerint öngyilkos lesz, valószínűbb azonban, hogy a Lengyelországban is elkezdett eutanáziaprogramban meggyilkolják a németek.

A harminckét éves Ina Benita, a könnyed vígjátékok főszereplője 1944. augusztusában pusztul el a varsói csatornákban a felkelés után gyermekével együtt. Jelen tudásunk szerint a gyermeke azután született, hogy egy német katona megerőszakolta.

Az ötvenkét éves karakterszínész Franciszek Brodniewicz ugyancsak a varsói felkelés alatt pusztul el. Lakása közelében bomba robban, amelynek hatásától szívrohamot kap és pár nappal később belehal.

A negyvennégy éves Eugeniusz Bodo a lengyel filmek és kabarék közkedvelt "szívtipró amorózója" volt. Sokáig csak annyi volt tudható sorsáról, hogy 1941. körül Lwówban eltűnt. Nemrégiben előkerült a rabosítási fényképe a Gulágról - ezután kiderült, hogy az NKVD letartóztatta, Kolimába szállította munkatáborba. 1943. októberéig maradt életben.

A hatvanhárom éves drámai színész, Kazimierz Junosza-Stępowski feleségét 1943-ban a lengyel ellenállás, az Armia Krajowa halálra ítélte, a németekkel való együttműködésért. Jelenlegi tudásunk szerint, amikor a mozgalom tagjai végre akarták hajtani az ítéletet, a színész testével védte az asszonyt a lövésektől.

A huszonnyolc éves, jórészt "szívtipró" szerepeket alakító, de drámai színésznek is kiváló Witold Zacharewicz zsidó volt. 1939. nyarán tért vissza Hollywoodból. A német támadás után sokáig sikerrel bujkált, azonban 1942. októberében letartóztatták és Auschwitzba deportálták. A méreginjekciót 1943. elején adták be a fizikailag teljesen tönkrement szervezetű színésznek.