A földönfutó város

"Néhai édesapám ebben az időben a temesvári MÁV. üzletvezetőség távirdahivatalában. mint távirász teljesített ezolgálatot. Minthogy a román államnak az esküt nem volt hajlandó letenni, ezért záros határidőn belül el kellett hagynia Románia területét.
A Ferencvárosban volt családiházunk eladása után, 1921. juliusban szüleimmel es testvéreimmel együtt Csonka-Magyarországra jöttünk.
Monor pályaudvaron 6 hónapig laktunk vagonban. Majd apámat Rákosrendező állomásra osztották be előbb térfelvigyázóként, tágabb távírászi minőségben. " - részlet ifj. Deák Kálmán önéletrajzából, 1944.

id. Deák Kálmán MÁV-tisztviselő, vagonlakó. Ez az egyetlen, tökéletesen ideillő fénykép maradt fenn róla.

Az 1919-1924 között, az újonnan megvont határokon túlról menekültek - vagy talán helyesebb szóval mondva, elüldözöttek - története ma már nehezen kutatható. A kommunista történetírás természetesen a legszigorúbban tiltotta a témát, a hosszú időszak alatt az élő szemtanúk meg- és elfogytak, az üggyel foglalkozó hivatalos iratállomány pedig a háborúban megsemmisült. A téma feldolgozására Borsányi György professzor tett kísérletet a nyolcvanas évek végén (azonnal elakadva az elején) és Dékány István filmrendező jelenkorunkban. Így annyit tudhatunk biztosan, hogy az új határokon belülre mintegy 350-400 ezer ember menekülhetett, - közöttük 19372 vasutas - akiknek javarésze hosszú ideig vagonban lakott, amíg újra valamilyen formában újra nem tudták kezdeni az életet.
Teljesen híján lehetnénk tehát a történeteknek, ha ezúttal most nem segítene a szépirodalom, amely már láttuk, nem barátja a történetírásnak- nem is lehet az de nemsoká sorravesszük azt a pár esetet még, amikor mégis. A menekülők, vagonlakók életéről a leghitelesebben és a legnagyobb terjedelemben Zilahy Lajos A földönfutó város című regénye tudósít. Így ehhez fordulunk, és ebből vesszük át az illusztrációk kiegészítésére a leghitelesebb szemelvényeket.Annál is biztosabbak lehetünk e Zilahy-mű hitelében, mert az író maga is lakója volt e földönfutó városnak.
Az olvasónak feltűnhet majd az illusztrációk - és a saját történetemben is -, hogy mennyire sokan jöttek át azért, mert nem voltak hajlandók esküt tenni az új helyzetben. Ennek nemcsak a demonstratív magyarság vállalás az oka, hanem az eskünek akkori ereje : egy dologra lehetett csak esküdni, élethossziglan. A huszadik század majd szépen lassan kikezdi és erodálja ezt az erőt is.

Az illusztrációk meg nem hivatkozott része Dékány István említett filmjéből, valamint a Nyomorfilm című 1920-as dokumentumfilmből valók

Sólyom Pál vasúti tisztviselő özvegye és családja. Képes Krónika 1919. december 9.

Képes Krónika, 1919. december 9.

Képes Krónika, 1920. november 23.

— Isten veled, Erzsébet! — mondta Vilma néhány üres pillanat múlva. Odalépett hozzá és megcsókolta.
Erzsébet csodálkozva nézett rá.
— Nem jossz ki holnap az állomásra?
— Ne vedd rossz néven, nem mehetek. Pali se fog kimenni. A mi helyzetünk is nehéz, meg valami tüntetésnek vennék. Valaki besúghatja.
Erzsébet egy pillanatig idegenül tekintett Vilma szemébe. Ez az asszony itt marad, ezek nem magyar származásúak. Most érezte először így, ilyen mélyen ráeszmélve, hogy nem mindenki magyar, aki magyarul beszél. Pedig Vilma nem is tud másként, csak magyarul. Milyen különös. Ezek most már egy más fajtához, egy más nemzethez fognak tartozni. Ezt eddig is tudta, hiszen Pali mar a nevét is megvaltoztatta és új ügyvédi belyegzőt csináltatott. Tavaly meg ez volt a neve: Vojk Pal dr. ügyvéd. Ma mar: Pavel Voicu, advocat. Hiszen ez érthető. De az, bogy meg az állomásra se mernek kijönni, ez már mégis borzasztó. Hát ilyen nagy a szakadás közöttük?

A hosszú vonat valami fordulóhoz ért: a kocsik hevesen egymásra torlódtak és nagy lökés rázta meg ôket. Erzsébet hangosan felsikoltott. A spirituszforraló leesett a földre, az égô szesz szétfolyt a földön és vadul lobogott, mint valami kék lángnoveny a szélben. Felugráltak és cipôjukkel kezdték taposni az eleven lángot, hogy megöljek.
— Zsizsi!... A szoknyád!... Meggyullad a szoknyád!
Az ágy mellett hirtelen nagy sárga fény lobbant fel, ott valami papiros gyulladt meg.
— A víz ... A víz ... Hol a vizeskanna?
De mind a két kanna vizet elmosdották. Csak a kancsóban volt ivóvíz, de most azt sem találták. A gyerekek halottsápadtan ugráltak, egymást majdnem feldöntve. Erzsébet a kezét tördelte és kiabálni kezdett:
— Segitseg ... Tüz van!... Segítség!
A helyzet valóban veszedelmes volt. A vagonból csak kiugrani lehetett, esetleg a kerekek alá. Vészfék itt nincs. Es annyi az összezsüfolt, gyúlékony anyag, bogy percek alatt porrá éghet minden.
A szétfolyt égö szesz, mint valami elö, meneküló âllat a vitrin ala bájt és alól a száraz fát pillanatok alatt meggyujtotta.
— Vizet!... Vizet!... Az ajtót ! Nyissátok ki az ajtót!
A vitrin aija és az also fiókban a sok mindenféle papiros mar füstölve langolt. Nekifeszültek és feldöntötték a vitrint, úgy hogy az üvegtáblák csörömpölve hulltak szét. Az égô vitrint a nyitott ajtOn sikerült végre ledobni. Amikor kizuhant, mintha készakarva tréfás bukfenceket vetett volna a hóban, mielött vegleg elterült. Ahogy utánanéztek, látták, hogy teijesen átadja magát a langoknak.
Szerencsére csak ócska holmik és üres skatulyák voltak a vitrinben. De a szép vitrin odavolt. Úristen, ml lett volna, ha Erzsébet nem a kis íróasztalban, hanem ebben a vitrinben tartotta volna a pénzét, egész vagyonát és ékszereit.

A két fiu megérkezett a sparherttel. Ki voltak pirulva és lihegtek a fáradtságtól. Kis, kOnnyü sparhert.volt~ csupa rozsda.
— Mit fizettetek érte?
— Egy vasat se! — kiáltotta Józsi, mintha ez is az ő érdeme lett volna.
— Nem Kalainál vettük, — magyarázta Feri. —Megkerdeztüflk egy embert az utcán, itt mindjárt az állomás mellett, hogy merre van a Kalai boltja. Kikérdezett bennünket, bogy mit akarunk. Aztán azt mondta, hogy menjünk vele. Bevitt a házba, felmentünk a padlásra. Onnan szedtük elô ezt a sparhertet. Mikor kérdeztük, hogy mennyiért adja, azt mondta, várjatok, mindjárt kiszámítom. Eltünt és nemsokára egy sonkával jött vissza. Azt mondta, vigyétek ezt is, nem tartoztok semmivel.
— Mit mondtatok neki? — rebegett Erzsébet.
— Nem mondtunk semmit, csak gyorsan eljöttünk. Jozsi ügy szaladt a sonkával, mintha lopta volna. Én meg felkaptam a sparhertet.
— Meg se köszöntétek?
— De igen, hogyne, megköszöntem, — mondta bizonytalanul Feri.
— Hogy hívták? Ki volt az az ember?
— Nem kérdeztem a nevit. Olyan iparosféle volt.
— Ó, a jó Isten áldja meg!

---

Jó félóra is eltelt mar, amikor valaki ököllel megverte a vagon ajtaját. Erzsébet félrehüzta az ajtót. Ismeretlen ember állt a vonat mellett, csak ugy vállára kanyarított télikabátban.
— Kakas Sándorné?
— Igen, én vagyok.
— Szálljon le és jöjjön velem.
— Én? — kérdezte kicsit megütődve a barátságtalan hangra Erzsébet.
— Maga, maga.
Erzsébetben fellobbant a krakéler magyar. Ahogy ott alit fent az ajtóban, csípőre tette a kezét és egyszerre olyanná változott, mintha ruhájának minden ráncát, az arcát és a hangját is hirtelen kivasalták volna.
— Nézze kérem, én nem vagyok magának magamaga. Es különben is először mondja meg, hogy kicsoda.
— Államrendőrseg, — mondta a férfi nyugodtan, minden hatást a szó puszta értelmére bízva.

[...]

— Felugyelő urnak alázatosan jelentem, özvegy Kakas Sándornét előáliItottam, — mondta a detektIv és mutatóujjával röviden intett Erzsébetnek, hogy hova álljon. Erzsébet e pilianatban oiyan nyugodt és fenséges volt, mint egy szobor.
A felügyelő sokáig rá se pillantott. Elkezdett egy kék ceruzát hegyezni, mintha jól meg akarta volna fontolni az első kérdést.
A jégvirágos ablak mOgOtt odakint két gyerekfej szorongott. Józsi es Feri télikabát nélkül ugrottak le a kocsiból. Zsebredugott kézzel, begörbített vállal dideregtek. Kívül a szél vágta, fútta, belül nagy izgalom fűtütte Oket. Erezték, hogy anyjuk valamiért bajba került.
A felugyelő végre ráemelte tekintetét Erzsébetre. Jól megnézte maganak, olyan nézéssel, amely már magában is gorombaság volt.
— Miféle zsákokat visz maga Pestre?

[...]

Most egyszerre eltört a hangja, mint a nádszál:
— Kérem, én a gyerekeim boldogsagara esküszöm...
— Ne hazudozzon itt össze-vissza!
Ez a szö ugy vágott az arcába, mint a bot. A felUgyelö megint a ráncok közül nézett fei rá:
— Tudja maga azt, hogy mostanában a kémeket és hazaárulökat egy-kettöre agyonlövik?
Es egyszerre kiabálni kezdett:
— Hol vannak azok a zsákok? Mit csinált velük? Ki volt az az ember?
A szavak ügy huliottak Erzsébetre, mint az ökölcsapások. Pisiogva kapkodta a fejét és hátráit Aztán pillanatra behünyta a szemét. A torkában vad, eszelös sikongatás fesziilt, de néma maradt.
Az ajtö üjra megnyilt a háta mögatt és több lab csoszogása hallatszott.
— Itt vannak a zsákok, — mondta az elöbbi hang.
— Ez a két kölyök szaiadt velük, mar egész a sorompónál voltak, a bakter fogta el öket.
Erzsébet megfordult és a két ember között Ferit és Jözsit pillantotta meg. Dc agya és szíve e pillanatban mar annyira kimerüit volt, hogy jóformán azt scm tudta, miröl van szö.
A feiügyelö és a tiszt látható izgalommal vonultak at a másik szobába a két zsakkal. Az egyikre gombostüvel rátüzve meg ott volt a level. Legelöször a levelet bontották fel.
*Kedves Janoskam! Csak ezelött egy órával tudtam meg, hogy ma este a magyar menekülők vonatja érkezik ide és a vonatot holnap reggel áteresztik a határon. Gyorsan összeszedtem tehát az egyházmegye iratait, hogy a vonat valamelyik utasávai felküldjem Pestre hozzád hogy örizd meg egyelöre, mert itt mostanában semmi felöl sem biztos az ember, nemcsak széthányják, de meg is égetik könnyen a magyar iratokat.. .
— Bontsa csak fel ezt a zsákot, — mondta kedvetlenül a tiszt.
A felügyelö elövette a bicskajat és belehasItott a zsákba. Kihúzott nehány iratot. Kezükbe vették, nézegették. Egyházmegyei iratok.
— Ki tette azt a feljelentést? — kérdezte fanyar szájjal a rendörtiszt
— Névtelen level... ött van a kapitány ür asztalán.
Elövették, nézegették.
— Az Isten verje meg. . . — sziszegte a foga közt a kapitány. — Ilyen marhaságokkal ugratják az embert... Pista küidi ezt a zsákot, Megyeri Pista, ismerem az irását.
Vicsorított es dühösen sokáig vakarta a tokáját. host bogy tegyék jövá ezt a hibát.
— Mutassa csak azt a névtelen levelet
[...]
Kivette a kezéböl a levelet és visszatette az asztaira.
— Higyje el, ez a level is hazafiság. Ez is abból jön. Felzaklatott idegek. Sajnos, sokszor a legvadabb rémlátás se közelíti meg az igazságot.

Reggel hét órakor érkeztek Budapestre.
Száraz, zuzmarás hideg idó volt, a sineket is úgy belepte a dér, mint az aprószálú fehér szôr. Es mennyi sin, Istenem, mennyi sín. Józsi folyton a sineket számolta.
Ő olyan rangba sorozta a városokat, ahány sínpár futott el az állomások elött. Nagyenyed hét sinpár, Kolozsvár tizenkettő, Ungvár kilenc, Kassa tizennégy. De itt egész síntenger terült el. Mar egy félóra óta haladtak ennek a sínengernek csattogó, vashangú hullámain. Folyton lassított a vonat, végre megâllt, nagyot fújtatjva, összerázkódva, mintha csak azt mondta volna na, itt vagyunk.
Most nem törődtek a hideggel, a másik ajtôt is kinyitották hogy minél tbbbet lássanak. Balfelôl váltóházak, emeletes üvegkalitkák kopár raktárak. Jobboldalt rengeteg tehervonat, azokon túl magas kôfal, a köfal felett óriás madárkalitkák, melyekben sasok és keselyük gubbasztottak, vagy szarnyaikat suhogtatták. Eppen az Allatkertnél állt meg a vonat. Tovább nem mehetett, mert az állomáS és a nagy uvegcsarnok zsúfolva volt vonatokkal.
Igy hát más nem is fogadta ôket, csak a sasok és keselyük. Mintha nagy holttest közelébe értek volna ez a sok dügmadár irtózatos jelképe volt a sorsnak, az ősi Magyarország osszeomlott határainak s az elszakitott területek magyarságának. Halál, halál.

Gombai megállított egy csukott konflist.
— A Nyugati pályaudvarhoz!
A kocsis lenézett rájuk a bakról, bizalmatlanul es mogorván. Ezek valami jókedvű részegek, bolondot akarnak űzni belöle.
— A Nyugatin nem megy mar semmi vonat. Hat órakor megy az elsö Ráckeve felé.
Racsapott a lóra es elindult.
— Megálljon, öregem, itt ne hagyjon bennünket, —nevetett Gombai. — Nem utazni megyunk mi az állomásra, hanem lakni.
A kocsis észbekapott.
— Vagonlakók?
— Na látja, mennyi esze van magának!

Ott szorongtak mind a férfiak Endrey vagonjában, legtobbjuk csak állt, mert aug néhánynak jutott ulöhely. ött volt Derőczey Akos, a föszolgabíró, fejjel magasodva ki a többiek közül, most is nagy lengyelbundájában, Horvath Laci, nagy csomó Irást tartva a kezében és a szemével hunyorgatva, ott volt a hosszübajuszü Dobay Istvan, aki erre az alkalomra felvctte tüzérezredesi egyenruhajat, Papp Emil a kopott orvosi taskajaval, amcly mintha a kezéhez lett volna nőve, Gáspár Jozsef, a mértekhitelesitő felügyelő, akit Endrey nem tudott megakadalyozni, hogy beszédclcl ne üdvözölje Gyulayt, ott volt persze Farsang Miska szénfekete bajuszát pedergetve, a kopasz Szász Oliver, a kozjegyző, a rosszfogú Imre Sandor gazdasági felügyelő, Kiss Tofi a bankigazgató, pluskalapját szorongatva a kezében, Pénzes Elemér számvizsgaló, olyan hailgatag és szomorü arccai, mint aki a halálos Itéletét várja, ott volt Persin tiszteletes ür, hosszú karját keresztbefonva a mellén, ott volt Ladányi Dénes, a rendőrkapitány, Nagy Kálmán, Hobola és Gal Elek, ezek valamennyien álltak, ulőöhely csak az oregeknek jutott, Deák Samunak, az esperesnek, Tánszkynak, a tanácselnöknek, Bene főjgyzőnek, aki szintén tül volt a hetvenen, Egry Peter helyettes alispánnak, aki rövidre nyirt, felfelé kefélt hajával és legényes, kemény kis fehér bajuszával egy láda tetején tilt és Bunyitay bácsinak, aki a fokosát most is a térdei közzé állItva egy sámedlin kuporodott. Sárgafehér nagy bajusza most olyan alakü volt, mint a gyalufongács.
[...]
Hat szóval az épitkezés. .. — kezdte újra Gyulay.
— Ezenkilencszáztizennégyben haromszazhanom házat épItcttek Budapesten. Ez volt a békebeli, fejlödö Budapest épItkezési atlaga. Haromszaz ház évente. Tizenötben mar csak száznegyvennégyet épitettek. Tizenhatban pedig negyvenötöt. Egyik oldalon a tomegek gátnélkuui bearamiasa, másik oldalon az épitkezés tcljes megszünése. A föváros latta a közeiedö hajt, Bárczy stirgette a kormányt, hogy mozdItsa meg a katonasagot és a hadifoglyokat, más munkáskéz nem volt, anyagröl is csak a hadikincstár gondoskodhatott, de persze ebböl semmi nem lett. Most tehát itt állunk a tcljesen megbénult épItöiparnal s ugyanakkor majdncm egymillió lakosságszaporulattal. Ezt röviden ügy hivj ák, hogy lakáskérdés. Mi van a vagonlakókkal? Ezt ordItják a lapok és a parlamenti szónokok. Tehetetlen a lakáshivatal! Hat persze, hogy tchetetlen. Egy borospohárba nem tudok heleönteni egy lavon vizet, ha megfeszulok Se. Rendeletek! ötödik eve kisénleteznek a legbonyolultabb rendeletekkel. Hat lehet ezt a kérdést rendeletekkel megoldani? Most képzeld el, ezeknek a rendeleteknck en fogalmazom a szovegét. Irom a receptet, kohögés elleni port írok és vilagosan látom, hogy a betegnek rákja van. Itt csak a kés, egy nehéz operacio, vagy a felszivódás segit. öpenáció alatt azt értem, hogy kegyetlenul ki kellene seperni Budapeströl mindenkit, aki a háború alatt költözött ide.
— A zsidók! — dörrent meg Deröczey hangja. — Mért nem sepritek ki ezt a sok galiciai zsidót a városböl? Szuszogni se lehet tölük az utcán!
Nagy zúgás támadt ezekre a szavakra, Endrey hiaba próbálta csendne inteni öket.
— Mért csak a galiciait? — csattant föl élesen Nagy Kálmán hangja. — Valamennyi zsidót ki kéne seperni!
Az öreg Deák Samu feiemelte a kezét és nehézkesen a jangok iranyaba fordult:
— Uraim, gondoljuk meg, hogy mit beszélünk... A nemzetiségek széttépték az országot. Itt belül, a maradék országban akarunk egy új ellenséget, egy új nemzetiséget faragni? Most? Gondoljuk ezt meg urak!
Endrey helyeslöleg, némán bólintott. Gyulay nem szólt semmit, csak maga elé nézctt a levegöbe, egy kis sértödottséggel az arcán, amiért félbeszakItották.
Kiss Teofil magas hangon szölt közbc a zúgásba:
— A hazafias magyar zsidóságot nem lehet felelössé tenni azért, ami történt!
A tyükketrec felöl feléje vágott Gal Elek hangja:
— Te ne beszélj Tofi, téged mar egy nagy állás var az egyik zsidóhankhan!
— Ugyan kérlek! — kapkodta a fejét Kiss Teofii, de nem folytatta tovabb, mert a felesége zsidó szarmazasú volt és attól felt, hogy most ezt is a szemébe pörköiik.
[...]
Az oreg Bene élesen recsegett közbe, a mellette üIó Deák Samu felé célozva a szavaival, de csak úgy, mintha önmagával vitatkozott volna:
— Négy százalék a zsidóság és a nemzeti vagyon harminc százaléka van a kezükön... Tessék ezt átszámitani magyar viszonylatra! Ez nem egészen úgy van, kérem!
— Huszonhat, Berci bácsi, huszonhat! — szólt közbe valahonnan hátulról Gáspár — de mindegy az, ha huszonhat is, ez is azt mutatja, hogy a zsidók markában vagyunk!
— Uuraim, éédes jóó uuraim. . . — lengette békItöen és csendet intve hosszú ujjait Persin tisztelendő úr, aki egyik párthoz sem tartozott. De ennél többet nem is mondott, rögtön elhallgatott, mint aki hivatásbeli kötelességének ezzel a néhány békítö szóval eleget tett. De a zúgás tovább tartott. A sápadt és mozdulatlan arcú Pénzes Elemér, akinek állát zöldesharnán verte ki a hatnapos szakáll, most elöször szólalt meg, száraz tekintetét Gyulayra szegezve:
— Mi itt rothadjunk a vagonban, asszonnyal, gyerekekkel, a zsidók meg tizszobás iakásba lakjanak? Ez a magyar sors kérem?
Az alelnök meg mindig azzal a sehovase nézó tekintettel pillantott maga elé, olyan arcot öltött, mintha ez a kérdés nem őreá tartozna és mintha csak arra vigyázott volna, hogy két kezének szétnyitott és pontosan egymáshoz illesztett ujjai el ne mozduijanak a helyiikröl.
— Azért mert a poloskák csIpnek benneteket, fel akarjátok gyujtani a házat? — kiáitotta az öreg Deák Samu és a levegôbe dobálta rövid kezét, amelyen kerekre gombolt manzsetták zorögtek. Halántéka mar egészen piros volt az izgalomtól és folyton ezeket a szavakat ismételte kiabáiva: — Ezt gondolják meg, urak, ezt gondolják meg, urak!

Ujra elindult. Elinduit szenet lopni. Megtalálta a kocsit, amely szerencsére homályban volt, a legközelebbi lámpa sem vilagItott egészen idáig. A kofferben meg egy zsákot is hozott, kis zsakot, csak akkorát, amit a szájánál fogva feikézzel is lehet vinni. A kocsi oldalán felmászott és elöször a koffert töltötte meg. Az apröbb darabokat váiogatta. Iszonytató nehéz lett a kis koffer, amikor megemelte. Óvatosan ereszkedett le vele. SzerencsCsen földet ért. Megfordult... és ekkor a földbe gyökerezett a lába.
A sötétben, közvetlentil mellette egy ember alit, némán és mozdulatlanul. Dc a körvonalaiböl is látni lehetett, hogy vasutas. A vasutas a bundájaba süllyesztett kézzel állt ott, mint valami kisértet. Mint maga a Vád és az Itélet. A halál és a megsemmisUlés. Mindent iátott, Nehany pillanatig csend volt, tébolyitó, halálszagú csend. Aztán megszölait a vasutas:
— Szenet visz?
Hobola nem felelt. Lehunyta a szemét és sirni szeretett volna.
— Hová. viszi azt a szenet?
Hobola megint nem felelt. Aug alit a lábán. A koffer sulya tőbol akarta kitépni a karját. Egy pilianatig arra gondolt, hogy ledobja a koffert és vad futassai elmenektil. De elfogjak, egész bizonyosan elfogják. A botrány meg sz9rnyűbb lesz.
— Micsoda maga?
Ez a nyugodt paraszti hang, ez a rettentö nyugalom, ez mindennél borzasztöbb volt. Hobola olyan színtelen es fagyott, tompa hangon felelt, mintha valahol lent a térde szólalt volna meg.
— Tanár vagyok.
— Vagonlakó?
— Igen.
A vasutas meggyujtotta a lámpáját, amely a derekára volt akasztva. A bakterlámpa fényében megpillantotta a zsákot is a földön. Felvette.
— Hat ez itt micsoda? Zsák?
Hobola nem felelt.
— Na jöjjön csak utánam.
Elôre indult. Menetközben karja ütemére lengett kezében a lámpa. A fény a vonatkerekek ala lendült,aztán fel a teherkocsik oldalára. Hobola gépiesen követte.
A koffer is súlyta1anná vált a kezében. A lépések valahova a másvilágra vezettek. Képzeletében egy rendörszobát látott maga elótt.
A vasutas megállt egy teherkocsi mellett, amelynek oldalát vizszintes rácsok alkották. Amilyenhen sertést és vágómarhát szoktak szállItani. Ez a kocsi most négyszögletes nagy zsákokkal volt tele, amelyek a rácsok nyílásán kövéren kidudorodtak.
— Van bicskája?
Hobola nem értette a kérdést. Bicskája? El akarja venni a bicskáját. Rémlett neki valami, hogy ez Igy szokott történni, a foglyoktol mindent elvesznek, meg a cipöjükböl is kifűzik a zsinórt. Mindent, amivel magukban vagy másokban kárt tehetnek. Letette a koffert a földre, kapkodva elövette a mellényzsebéból a bicskáját. A vasutas közel tartotta lámpáját a kocsi oldalához.
Szürja meg csak ezt a ponyvát.
Hobola nem tudta, mirôl van szó. Pillanatnyi habozás után engedelmeskedett.Megszúrta a feszes, tömött ponyvát. A vasutas újabb parancsot adott:
— Tartsa ide a zsákját.
Elkezdte nyomkodni a megszürt zsákot, olyan mozdulattal, mintha valami nagy tögyet fejt volna. Odasúgta
Hobolának:
— Sárgaborsó. Ausztriába megy.
A borsó kellemes kis zúgással pergett at Hohola zsákjába.
— Feljebb tartsa egy kicsit azt a zacskôt. Na, jól van, elég lesz ez mar...
öklével megdöfkodte a zsákot, hogy a nyilás ne peregjen tovább és lassan elöre indult. Vissza a vagonlakások felé. Hobola utána. Egyik kezében a zsákkal, másik kezében a kofferrel. Szótlanul mentek egymás mellett. Kis idô mulva megszolalt a vasutas:
— Melyik vidékre való tanar úr?
— Brassóban születtem.
A vasutas néhány pillanatig hallgatott. Aztán csak annyit mondott:
— Arrafelé nem vagyok üsmerôs.
Az egyik raktárféle épulet közelében megállt és búcsúzóul azt mondta Hobolának:
— A szenet ne nagyon bántsák. Mert az a vasúté.
Azzal eltünt valahol a raktár mogött.
Hobola megállt és sokáig utána nézett. Kiáltani akart, hogy visszahívja és megköszonje neki, de nem jött hang a torkára. Csöndes sirást érzett a mellében, most elóször találkozott a szegény emberek testvériségével. Ugyanakkor mast is érzett, a társadalmi rend néma és ijesztő felbomlását. Nagy Gergely pápa korára gondolt, amikor Róma utcáin naponta véres csatákat vívott a nép a romok közt tanyazo kalandorokkal. Es mert ő mindig történelmi képekben gondolkozott, az jutott eszébe, hogy ez a vagonélet talán megint ket olyan sötét század kezdetét jelenti, mint a római birodalom bukása után a hatodik és hetedik század borzasztó éjszakája. Ebbôl a sötétségböl mar nincs visszatérés az ő számára, vagy ki tudja, ezek az összezsüfolt vonatok és bennük az emberi nyomorúság talán az egész fehér civilizáció pusztulásának kezdetét jelentik, ahogy a kínai és inka civilizáció egyszer mar örökre elpusztult. Amint idáig jutott gondolataiban, megingott és elhomalyosult benne az a kép, amit a boldog és közeli Páneurópáról festegetett magának.

- Parancsolj helyet foglalni. Ide a székre. Hat szóval, három hétig kora hajnaltól késö estig hordtam ide mindenféle ócskaságot, mert arra gondoltam, hogy a legsemmibb kis vacak is többet en, mint a pénz. A mult héten aztán megindult az üzlet. Megindult! — mondta és újra hangosan felnevetett, mintha sajátmagát nevette volna ki. — Azt értem alatta, hogy megindult, hogy eladtam ezerötszáz régi cserepet, ez volt az elsö üzletem. Azt nem mondhatnám, hogy meggazdagodtam rajta, de mégis hozott valamit... aztán látod, ügy van az, hogy ami az udvaron vagy a padláson bever, az csak értéktelen semmi, de ha idehozom, akkor mar árucikk és ára van. Hat igy kinlódom.
Erzsébeten külónféle gondolatok futottak at. Legelöször arra gondolt, hogy ez a Matild mégse üriasszony. Aki arra képes, hogy ilyen piszkos kézikocsit végighüzzon az utcán, fényes nappal, nem törödve azzal, hogy régi ismerôseivel találkozik. De ugyanakkor valami vad és hatalmas életeröt érzett ebben az asszonyban, aki szinte a tfz kôrmével veti magát a puszta földre, bogy elôkaparja a fillereket, a lánya és a maga számára.

Egy hét mulva, egy vasárnap reggel, Józsi dobjának erchangja újra felcsendült a kocsisorok között. De most az egyszer vészhírt kongatott.
Közölték a vonat lakóival, egyelöre csak erröl a vonatröl volt szó, hogy az egész szerelvényt egy óra mulva ki fogják tolni Dunakeszire. A tyúkketreceket és egyéb holmikat tehát mindenki szedje fel a kerekek alól. Egy óra mulva indulás.
A hír úgy érte öket, mint a villámcsapás. Mar régen hallottak iiyen tervekröl, tudták, hogy az államvasutaknak mennyi kára van abból, hogy a vagonok ezerszámra el vannak foglalva, az iújságok és a parlamenti beszédek is foglalkoztak ezzel a kérdéssel, azt is tudták, hogy a pályaudvar kornyékén rengeteg menekillö vonat torlódott össze és e1öbbúutóbb történni kell valaminek, mert a forgalom teijesen megbénul, — mindezt tudták, erröl naponkint hallottak, de mégsem hitték, hogy ez valamikor be fog következni. Hogy indulni kell, hogy a kerekek, amelyek az 0 szemUkben mar nem vonatkerekek voltak, üjra nyikorogni, forogni kezdenek, az életUk, a szobáik alatt, ez a gondolat meg annál is borzasztóbbnak látszott, mint mikor régi lakásukat kellett otthagyni. Ezek a vasüti kocsik mar belenöttek itt a földbe. Az utca másik oldala, a szomszéd kocsisor az élet ezernyi, apró kis szálával fonódott hozzájuk. ísmeretseg, barátság, szerelem. A közös mosóteknö, a kölcsönkért fözöedények. A közös újságrendelés. A percek és órák gyongéd és érz& keny összehangolása. A kártyaparti és a hegedükvartett. Hogy ki vigyaz a gyerekre, amíg a másik bent szaladgál a varosban. Ez most semmivé válik. Pokoli gondolat, az utca egyik oldala elindul és eltünik a messzeségben. Kezdôdik elölröl a földönfutás.
Leugráltak a kocsikból és csoportokba verödtek. Bene föjegyzö magából kikelve kiáltozta:
— Ki csinálta ezt? Hol van Horváth Laci! Kerítsétek elö Horváth Lacit! Ki mert a mi nevünkben nyilatkozni?
Horváth Laci ott állt a tomegben, de a nagy izgalomban senki se vette észre. Sápadt volt és némán rágta az ajkát. Egyre nött a tomeg, az asszonyok a kezilket tör
delték és jajveszékeltek, a férfiak rekedten kiabáltak. ött volt Erzsébet is, sirt és kiabalt 6 is. . . folyton az járt az eszében, égette mint az eleven seb, hogyan fognak a gyerekek iskolaba járni Dunakesziröl, most, a vizsgák elött és el kell szakadnia Gombaitól, azok a délutánok öttöl hétig...
Valaki tuilordította a zsivajgást:
— En nem megyek, en a vonat elé rakom a gyerekeimet, nem megyek, nem bánom, ha kettéhasítanak se... elég volt nekem ebböl a komédiából!...
Horváth Laci közben felmászott az egyik nyitott kocsi ajtajába és felemelte a kezét, hogy be.szélni akar. De nem tudott szóhoz jutni, szemrehányások és szitkok repUltek felé. Az ember, aki minden percét a vagonlakók tigyének szentelte, e pillanatban mar aúnio volt a tömeg szemében. Végre beszélni kezdett:
— Emberek, értsék meg... ezen nem lehet változtatni. Tegnap éjfélig tárgyaltam az állomásfönokséggel... felsöbb parancs jött, amit teljesíteni kell..
Mint egyetlen ember kiáltott fel a tömeg.
— Nem megyunk!... Nem teljesítjük!... Mi az a felsöbb parancs? Ki adta ki azt a parancsot? A kormany, amely mindig azt ígeri, bogy lakást szerez nekUnk? Honnan jon a parancs? Nincs ilyen parancs!
— Ertsük meg egymást, emberek, — hallatszott újra Horváth László szava. — Ne csinaljunk felfordulást, hallgassák meg, mi történt... A dolgon nem lehet változtatni... Dunakesziröl minden reggel jönni fog egy szerelvény, ingyen szállít mindenkit...
Ujabb hang süvöltött felé:
— Nem tudja mit beszél!... Dunakeszin már nincs hely az állomáson... szabad pályán fog állni a vonat... Honnan szerzünk élelmet? önnan hogy járunk piacra?
ölyan zügás és kavarodás támadt megint, bogy Horváth Laci hiába integetett és kiabált, mar egy szavát se lehetett hallani. Ekkor megszolalt hatul egy sapkás vasutas, aki most érkezett két rendör kíséretében. Magas, éles hangon kiáltotta:
— A parancsot teijesiteni kell, ha nem engedelmeskednek, karhatalmat fogok igénybe venni. Vegyék tudomásul, hogy...
A többit mar nem lehetett hallani. A nagy zajongásba egy hátrálva közeledô lokomotív dorgött bele, amely hatalmasan, feketén, fenyegetöen igazodott a vonat tiúlsó vegéhez, hogy megragadja és elvonszolja a kocsisort.
A mozdony végleg felbôszítette az embereket. Egymásnak kiabálták:
— Nem megyünk, nem megyünk! ésak a testünkön keresztül! Gyerünk a mozdony elé!
Es mintha pillanatok aiatt megertették volna, hogy mi a közös tennivaló, feirohantak a kocsikba, ruhákat, kalapokat, fözöedényeket dobáltak a smnekre és a kerekek ala, aztán közös erövel bütorokat kezdtek cipeini. Toriasznak a mozdony elé.
Elöször jöttek a bölcsôk. Hat bölcsöt állítottak közvetien a mozdony nagy, magas, éles kerekei elé. Az apróságok keservesen sírtak. Aztán jöttek a gyerekkocsik. Asztalok, székek, szekrények, egymásra rakva, összevissza, olyan magas halomban mar, mint maga a mozdony.
A nagy, fekete gép befütve alit. Ahogy a göz rázta és pofogött, olyan volt, mintha csendesen, jóakaratúan nevetett volna:
-— Mit akartok? Hiszen ha elindulok, széttaposiak benneteket!
A mozdonyvezetö ott alit olajos ruhájában es szótlanul nézett le a kavargásra. ökiök ernelkedtek íde és vadul kiabáltak fel hozzá!
— índítsa el! índítsa el a mozdonyt! Tapossa el a gyerekeinket! índítsa el!
Ez volt a vagonlakók elso forradalma.
A mozdony nern indult el.. Három napig nézett farkasszemet a gyamoltalan bütorhalmazzal.
A harmadik napon a bütorok eltüntek a mozdony elöl. A forradalom megbukott. Mikor a vonat elindult, a kocsik olyan némák voltak, mintha halottakat szállitottak volna.

De otthon, a vagonban néha csünya jeleneteket rogtönzött. Hogy ö mar ezt nem hlrja tovább, ezt a piszkot. Az utöbbi idöhen a vagonokban nagyön elszaporodott a fejtetű. Petróleummal harcoltak a tetűk ellen, Zsizsi is megtetvesedett, de ő nem kenhette be a hajat meg a fejbörét petroIeummal - mit csinalt volna este a mulatóban ezzel a borzasztó szaggal.
Kint tiltek a vagon eiött egy kis asztaináh Az asztalon fehér arkuspapir volt szétnyitva, Zsizsi szétbontott hajával föléje hajolt, Erzsébet úgy fésülte. Sercegett, szikráktól pattogott a fésü a düs, szöke hajban. A kövér, sárga tetük, mint apró büzaszemek a fehér papirosra hullottak, Zsizsi csünyán káromkodva pattintotta el ôket a körmével. Mellettük néha elmentek az ismerösök, olyan hangon köszöngettek, mintha semmi sem történt volna.
A tetü nem volt sem titok, sem szégyen. Közös sors, hozzátartozott a vagonélethez.

Ujév után történt, hogy a lakáshivatal kézbesItöje váratlanul rnegj elent a vagonvárosban es bezörgetett Erzsébet kocsijan. Mert az erőszakos novemberi beszállásolás után a rendörség par nap mulva mégis csak kihordatta a betelepített embereket a kaszinókböl. Az eljárás ellen nem hallatszott semmiféle tiltakozás, mert egyik sem érezte jól magát a marvanylepcsok és csillarok között. Es tudtak azt is, hogy most mar igazán ök következnek soron, ha valahol megürül egy-egy lakás.
ésünya, borils, olvadásos nap volt, mikor Erzsébet és Feri elöször tekintették meg a kiutalt lakást. Nem sok örömük volt benne. A szűk kis udvaron a csupasz fák és bokrok, a hideg szobákban az évtizedes kályhafüst árnyéka az üres falakon, az elhordott bútorok különféle a1akú nyoma, mindez nagyon lehangoló volt. Két kis szoba, konyha meg egy csöppnyi üveges veranda. Erzsébet a konyhaban a csaphoz lepett es kinyitotta. Frissen, üdén suhogott, gyongyözött ki a viz a csapból. Ez egy kicsit megvigasztalta. A vIzvezeték nagy, nagy dolog. Es az, hogy a mellekhelyiségek is itt vannak mind. Hiszen nekik meg mindig a pályaudvar nyilvános klozetjeit kellett használni. Ingyen persze, mert a magyar államból meg nem pusztult ki teijesen a gavalléria, ha elesett sorsú gyerekeiröl volt szó.

Alig szedték le az utolsó darab bútort a vagonból, az egyik vasutas máris sípolt és megkezdödott a tolatás. Az üres kocsit iekapcsolták. A zsúfolt sineken ez roppant bonyolult müvelet volt, de Erzsébet megvárta. ött ált, Feri karján támaszkodva, hoitfáradtan a költözködéstôl és végignézte, mIg a G. H. R. 197853 i~tjára indul. Konyv nélkül tudták valamennyien a vagonjaik hosszü számát, mintha csak egyszerű lakáscím lett volna, s idôk folyaman annyira vérükké vált, annyi hivatalos írásban és igazolványban szerepelt ez a szám.
Lekapcsolódik, elindul hat a G. H. R. 197853! Terhétôl megszabadulva, mint valami könnyű mentöcsónak lebeg el valamerre a sínek tengerében és messze országhatárokon, hogy üjabb teherrel megrakodva térjen vissza a viharból.
Egy háztól búcsút venni, az valami más. Mindig megmarad a remény, hogy azt a házat az ember valamikor viszontlathatja, amig csak le nem bontják. De egy ilyen vasúti kocsi elgurul és soha többet nem lehet megtalálni a százezernyi sok kocsi között, amelyek mind egyformak, mind vándorok és éjszakánkint hosszü sorokban szöknek meg egy egy néptelen kis allomasrol, mikor csak a tehervonat indul. Es egykedvűen gurulnak terheikkel, látszolag cél és irány nélkül, hóesésben a hegyek között, vagy a puszták szeiid nyári alkonyatában. Az ember elgondoija, hogy életéböl egy teljes évet egy ilyen kocsiban töitött, egy olyan évet, amely örökre felejthetetlen marad, egy évet a saját bütorai között, Jozsival és Zsizsivel együtt.
Erzsébet mosolygott, de vonaglott az ajka és a szeme tele volt konnyel. Ferire nézett, mintha sajat magát akarta volna kinevetni a butasag miatt, hogy Igy bücsi~izik a vasüti kocsitól, amelyet egy év alatt annyiszor megátkoztak és a pokol fenekére kívántak.
— Szervusz öreg, — mondta elcsukló hangon és meg a zsebkendöjét is sokáig lengette a G. H. R. 197853-nak.

Mire mindennel elkészült, délután három óra volt. Felkötötte a batyuját a hátára és mindkét karján egy-egy kosárral, elindult a Lőrinc-major felé. Az a kis hó, ami tegnap éjszaka esett, mar régen elolvadt és a fagy is felengedett. Csúszós volt a sár, az (it minduntalan ki akart szaladni Nyanya lába alól. Ez a hat kilometer reménytelenül hosszúnak tűint előtte. Es megint rájött a gyengeség. Nekidölt egy útszéli eperfának, hogy egy kicsit pihenjen. Ember, szekér, senki és semmi nem járt az úton, mintha már ez az egész ország lakatlan lett volna. Újra elindult és csendesen tovább ballagott. De alig hagyta el a harmadik kilométerkövet, hirtelen elvágódott, anélkül, hogy megállt volna. Hanyatt esett és egy pillanat mulva meg is halt. Eközben a kosarak lehulltak a karjáról. A tyúk kiszabadult, megrázta inagát, jobbra-balra tekintgetett egyideig, aztán átrepülte az árkot és gyors léptekkel elindult a sárga-szurke téli mezö felé.Egy óra is beletelt, mIg végre emberi alakok közeledtek az országüton. Ekkor egy kicsit mar sötétedett. Sáros, fáradt katonák voltak, négyes sorokban jöttek, a megszálló román csapatok előörsei. Látták az öregaszszonyt ott feküdni az árokparton, de ügyet se vetettek rá. Nyanya hanyatt feküdt, kendője félrecsüszott es csak most látszott, hogy alig van haj a koponyáján. Az a sötét szemölcs olyan volt az orra tövén, mintha már nagy fekete légy szállott volna a holttestre.

Az utolsó hónapokban Erzsébet arca mintha kulönös változáson ment volna at. Két szeme mintha közelebb kerult volna egymáshoz. Ezáltal az arca kisebb lett. Ez nem az öregedés változása volt, hiszen meg csak most volt harminckilenc eves. Igy is több mint két eve mar a nagy menekülésnek. Mikor ott a vagón ajtajában állva, búcsúzóul lekiáltott Nyanyának:
— Isten áldjon meg, majd irok neked Peströl!
Persze, hogy sohasem Irt. Ezért meg mostanában is bántotta a lelkiismeret. Nem tudta, hogy Nyanya meg aznap délután meghalt, a Lörinc-major felé való ballagtában, az országút olvadt sarába dölve.
Es Bagos, a kézbesítô. Es Vojk Pali és Vilma, Petzerea Vilma. Mindnyájan, akik odaát maradtak. odaát: ez olyan, mint valami különös tülvilág. Hogy elsullyedt minden. Erdély hogy elszakadt. Idöben is messze ment a kisváros, mintha száz évvel ezelôtt élt volna ott. És ez a száz év sűrítve robbant volna szét ebben a néhány utolsó évben.

A Sevso-kincs

Azzal talán, hogy hazakerült a Sevso-kincs, nemcsak egy szomorú modern történet végére kerülhet pont, hanem úgy tűnik már most : nemcsak értékes, de valószinűleg páratlanul érdekes, a Római Birodalom legmagasabb méltóságaihoz vezető történet nyomaira bukkantunk.

Nagy Mihály régész, a kincs kutatója rendkivül érdekes cikket közöl a Magyar Szemle 2015 5-6, illetve 7-8 számában. Olvassuk el, és kiderül, miért is kell talán a jövőben a kincs nevét Sevso-nak irni.

A mezőgazdasági műveltség hiányai

Soproni Elek cikkéhez kevés bevezető szükséges : a cikk alapjaiban rengeti meg a magyar mezőgazdaság "professzionalitásába" vetett legendákat  és bizonyítja be hogy itt meglevő tudáshiánynak döntő szerepe volt a két világháború közötti mezőgazdaságból élő rétegek egyes területeken előforduló szegénységének. Az írás a Magyar Szemle 1936. novemberi, 111-es számában jelent meg.

A MEZÖGAZDASÁGI MŰVELTSÉG HIÁNYAI

MAGYAR AGRÁRPOLITIKA különleges, időszerű problémái közül egyesek a hitbizományi reformnak, a telepítésnek, mások a tagosításnak, a szakoktatás reformjának és ismét mások a mezőgazdasági hitelélet, vagy a szövetkezeti mozgalom fejlesztésének ítélik az elsőséget. Jóllehet nem lényeges és nemis tartozik ide annak a kérdésnek az eldöntése, hogy valaki milyen szemszögből nézve, melyik probléma megoldását tartja fontosabbnak, mégis úgy véljük, elsősorban azok a kérdések kelthetnek jogos érdeklődést, amelyeknél a megoldás a földművelő nép túlnyomó részének nyujt előnyöket, továbbá a keresztülvitel nem jelent elviselhetetlen terhet az államháztartás részére, de egyben a legnagyobb erkölcsi vagy anyagi hasznot biztosítja és a mezőgazdasági termelés legmé lyebben rejtőző kórokozóit teszi ártalmatlanná.

Ha pedig ezen az alapon mezőgazdasági problémáinkat a gyakor lati élet nézőpontjából vizsgáljuk és a gazdák fáradságos munkájával gyakran arányban nem álló eredménytelenségek okát kutatjuk, akkor önkéntelenül felvetődik a kérdés, hogy mi a gazdaságos, okszerű ter melésnek a legnagyobb rákfenéje?

A felelet röviden az : nálunk kétségkívül a széles rétegek mező gazdasági szaktudásának hiánya! Hiszen ezek csaknem egészen nélkülözik a rendszeres szakoktatást. A legtermészetesebb segitség nyujtása tehát a tanítás, nevelés, amely valóban járható utat mutat és a cél eléréséhez az eszközöket is rendelkezésre bocsátja anélkül, hogy újabb áldozatokat kívánna a falu népétől. Ez a segítség a leg szegényebb gazdát sem állítja megoldhatatlan feladatok elé.

A legelemibb szakismeretek általánossátétele az a biztos és egye düli, de egyszersmind nélkülözhetetlen alap, amire építhetünk. Egy szerü alapismeretek nélkül hiába kerül szóba a műtrágyázás, a traktor használat, a fajtakiválasztás, az üzemtani kalkuláció kérdése stb., mind csak azt jelenti, hogy - erős hasonlattal élve - például építeni aka runk, de a munkát nem az alapnál, hanem a födémszerkezetnél kezdjük.

Az ország 16,ooo.ooo kat. holdnyi területéből kereken 6,800.ooo holdon, vagyis az összterület 43%-án gazdálkodnak azok, akiket ez alkalommal, az iskolázásra való tekintettel ü. n. széles mezőgazdasági rétegeknek nevezünk. Ezek a gazdák egyenkint 5-roo kat. holdon gazdálkodva, mint fajunk legtisztább képviselői tehát az ország terü letének csaknem a felét tartják a kezükben. Amilyen egyszerűnek látszik azonban, ha azt mondjuk, hogy a segítségnek elsősorban a széles rétegek mezőgazdasági irányú neve lésében és a szakoktatás kiterjesztésében kell állnia, olyan nehéz, különleges és újszerű feladatokat vet felszínre a szétszórtan élő mező gazdasági népesség tömegoktatása. A szaktanárok elméleti és gyakor lati tudásával szemben felállított magas követelmény, az éghajlati, talaj, népesedési, értékesítési stb. viszonyoktól függő gazdálkodás sokfélesége, a tanyai és általában a vidéki élettel kapcsolatos közle kedési nehézségek, főképpen a szegényebb néprétegeknél az iskolá zással járó tan- és egyéb költségek előteremtése, a gazda sajátos gondolkodásához való alkahnazkodás készsége, a gazda bizal mának megnyerése stb. nehezítik meg a hivatást teljesítő szakem berek munkáját.

Mit érhetnénk el a neveléssel, szakoktatással az Alföldön, a magyar parlagon", ahol ma is még sok helyen a rablógazdálkodás legprimitívebb formájával találkozunk. Ahol az állati trágyát meg szárítják és ú. n. ,,tőzeget" vagy másnéven ,,kunkox"-ot készítve belőle télen-nyáron ezzel tüzelnek. Hasonló sorsra jut a szalma egy része is. Holott tudvalevő, hogy az állati trágya és a szalma a talajerő fenntartása szempontjából egyszerűen nélkülözhetetlen.

A trágyatüzelés meghonosodásával szoros összefüggésben áll az Alföld fátlansága. Télvíz idején, amikor sok fűtőanyag kell, fa hiányá ban a gazda mivel fűtsön? Még jobb belátás esetén sincsen választani valója. Ameddig fátlan marad az Alföld, a trágya- és szalmatüzelést nem lehet megszüntetni

Pedig a nagy gonddal és hozzáértéssel végzett állami, közületi fásításoktól és elszórtan egyes birtokosoknak kezdeményezésétől eltekintve, sajnos azt kell mondani, szomorú képet nyujt az Alföld fásítása. Csongrád vármegyében huzamos időn át egyelőre csak a közlegelők befásítását szorgalmaztuk, mert ott nem érhetett a vád, hogy a búzatermő területek beárnyékolásával ellenszenvet keltünk a fásítás iránt. Háromszor kellett beültetni ugyanazt a legelőt, míg maradandó nyoma maradt a fásításnak. Részben a pajkos gyerekek, suhancok csavarták ki a suhángokat ostornyélnek, részben a nyári szárazság, az ismert aszály tette tönkre azokat.

De vajjon csodálkozhatunk-e azon, hogy a tanyai paraszt nem akar fásítani? Hiszen senki sem nevelte őt a fa szeretetére, hiányzik a szakismerete az ültetéshez, a gondozáshoz! Más vidéket, mint a fátlan Alföldet talán nem is látott. Munkájánál a paraszti materializmus szabja meg a sorrendi fontosságot. Az állattenyésztés vagy növény termelés haszna természetesen kézzelfoghatóbb, mint a fásításé.

Lehet-e azonban ott mezőgazdasági kultúráról beszéhii, ahol a földet bíró parasztság - nem is számottevő kivételtől eltekintve mindössze hat elemi iskolát végzett és a fiatalabb korosztály nevelése, szakoktatása is kezdetleges arányokat ölt. A kívánatos mezőgazdasági műveltséget az egyszerű paraszt saját erejéből alig szerezheti meg. Elszórt egyesek kedvéért szaktanfolyamok nem rendezhetők, mező gazdasági iskola pedig a közelben ritkán található. Szerencsésebbek azok a vidékek, ahol a parasztok többen összeállva adnak hangot kéré süknek és a szakismereteket a tanfolyamokon legalább felnőtt korukban részben pótolják.

Kétségtelen, hogy a tanulás iránt is fel kell először kelteni az érdeklődést. Aki életében alig tanult és később majdnem teljesen elfelejtette a betűvetést, mert olvasással nem kapcsolódott bele az emberiség nagy szellemi közösségébe, az nem is vágyik utána. Itt jeget törve kell újra a tanulás hasznáról meggyőzni őket. E téren örvendetesen tapasztalható az iskolánkívüli népművelési előadások és más szaktanfolyamok áldásos hatása. Ma azt mondhatni, hogy ezen a legnehezebb munkán már körülbelül túlestünk. A tudásvágyat sikerült felkelteni a gazdákban. Jól emlékezem, hogy mikor 1930-31 telén Szentesen az első alkalommal rendeztünk a földművelésügyi miniszter megbízásából ü. n. háromhónapos téli gazdasági tanfolyamot, hosszú rábeszélés után sikerült csak 20-22 fiatalabb gazdát meg nyerni tanfolyamhallgatónak. Később pedig, miután meggyőződtek arról, hogy mit tanulhatnak a tanfolyamokon, azoknak a legjobb propagálói lettek. Akik előbb nem akartak tanfolyamról hallani, a következő évben küldöttségileg kérték a földművelésügyi minisztert, hogy rendeztessen ismételten Szentesen háromhónapos téli gazdasági tanfolyamot.

De beszélhetünk-e ott állattenyésztésről, ahol az igavonó- és tenyészállatok a téli takarmányhiány miatt csak sínylődnek az istálló ban és tavasszal alig tudnak a lábukra állani ! Az alföldi parasztgazda ságokban pedig az ilyen jelenségek nem tartoznak a ritkaságok közé Láttam olyan eseteket is, hogy a tanyásgazda tehenét kocsin kellett tavasszal kivinni a_legelőre, mert szegény pára, a takarmányhiány miatt előállott éhségtől leromolva, a saját lábán nem tudott volna kimenni a legelőre. Torzonborz, csontvázszerű testét ujjnyi vastagon borította a szinte páncélszerű piszokréteg, miután a gazdája egész télen nem vakarta, nem ápolta, nem gondozta!

Hasonló szomorú sors vár az időjárás viszontagságainak kitett állatokra a Hortobágyon, mikor a nyári szárazság következtében minden kisül és a szükségtakarmány elfogy. Az állatok a koplalásban legyengülnek, az éhséget kevésbé tűrő üatal csikók el is pusztulnak. Mindennek ellenére az Alföldön a szántóföldi szálastakarmánytermelés harmadrendű szerepet játszik. A vetésforgók egyoldalú, hagyományos összeállítása minden tapasztalati haladást félredob. A tarlókat sok helyen aratástól április közepéig legeltetik, tapostatják és csak a vetés előtt szántják fel sekélyen. A gyümölcsfák kártevői elleni védekezés nincsen elterjedve, a legelőkön a gyomirtás kivétel számba megy. A termelésben tudatos állati és növényi fajtakiválasztásról nem beszél hetünk. A szövetkezeti eszmét csak a gyakorlati élet részéről való meghazudtolásból ismerik

Csodálkozhatunk-e ilyen körülmények között, hogy a tejjel mézzel folyó Kanaánnak nevezett Alföldön a parasztgazdaság a mai formájában nem állja meg a versenyt sem a kollektivizált Kelettel, sem a mechanizált Nyugattal, sem az alacsonyabb igényű déli szom szédokkal? Itt mind a ,,műtrágyázás", mind a ,,belterjes gazdálko dás" hangsúlyozása hiábavaló addig, míg hathatósabb segítőkezet nem nyujtunk a parasztoknak. A szegénység és nyomor legfőbb oka a tudás hiánya, az elmaradottság. Gyakorlatilag és elméletileg kifo gástalanul felkészült, jó szakembereknek kellene sokat foglalkozni a néppel. Olyan szakembereknek, akiknek a nevelése sincsen még, sajnos, intézményesen biztosítva.

A nagybirtokosoknak módjukban áll, hogy szakképzett, okleveles gazdatisztet tartsanak. Szaktudás tekintetében itt sokkal kevesebb a kívánnivaló. Elvárható, hogy termelésüket a mai kor követelményei nek megfelelően folytassák. De mi történik a kisbirtokosokkal, a parasztokkal? Nem kívánja-e a közérdek, hogy többet foglalkozzunk velük és segítsük őket termelési tevékenységükben?

A népnek azok az egyszerű fiai, akik pl. a tanyavilágba születtek bele, alig tanulták meg a betűvetést, vagy később az elemi iskola elvégzése után azt is elfelejtették, semmiért sem hibáztathatók. Ök igénytelen életmód mellett folytatják az egyoldalú, kezdetleges ter melést mindaddig, míg jobbat, tökéletesebbet nem látnak vagy halla nak. Amennyiben arravaló szakemberek hivatásszerűen foglalkoznak velük, - saját tapasztalataimra hivatkozhatom - a haladás meglepő

Allitom, hogy könnyebb a gazdákkal felvenni a küzdelmet a hala dásért, mint azokkal a ,,Tamásokkal" vitatkozni, akik azt mondják, nem érdemes a néppel foglalkozni" vagy ,,nincsen foganatja", ,,nem hallgatnak a szép szóra" stb. Hivatkozom arra a számos tanfolyamra, amelyeket az utóbbi években a földművelésügyi kormányzat áldozat készsége révén tarthattunk, azok eredményeire, arra a meleg és önzet len barátságra, amely az eszmecserék közben a gazdák és előadók között kifejlődött, továbbá a gazdák hihetetlen fegyelmezettségére, természetes, józan eszére, tehetségére és hálájára, amely nekünk további erőt és lelkesedést ad a küzdelemre. Soha nem hittem volna, hogy milyen hálás munka a néppel való foglalkozás azok részére, akik minden mellékgondolat nélkül csak lelkiismeretük megnyugtatására és a gazdáktól kapott elégtételre törekednek.

Csonka-Magyarországon a mezőgazdaságilag megművelt föld területek lényegesen nagyobb része a kisgazdaságokra esik és a keres kedelmi forgalomba kerülő agrártermékek értékének több mint 70%-a a kisgazdaságokból származik. Nem vétek-e és tudatlanság ilyen körülmények között elveket hangoztatni, amelyek még . akkor sem volnának helyénvalók, ha ebben az országban csak mezőgazdasági cselédek volnának, akiknek elsősorban engedelmeskedni és csak azután kell mesterségüket kitanulni! Ez az okoskodás minden bizonnyal a letűnt feudális idők maradványa, abból a korból származik, amikor a földművelő tömegekben csak jobbágyokat, uradalmi cselédeket láttak.

A háború után kiéleződött gazdasági versenyben csakhamar be kellett látni, hogy a földművelő tömegek gazdasági irányú nevelése a köz szempontjából - egyik legsürgősebben megoldásra váró feladat, mert a kiterjedt szakoktatást sürgető jogos igények a földművelő nép soraiból mind gyakrabban törtek fel. Korábban az volt a panasz, hOgy nehéz a szakiskolákat a tanulókkal benépesíteni. Ma élő tanui Vagyunk annak, hogy a kisgazdák mohón szívják magukba a nekik DYujtott ismereteket. Előfordul, hogy naponta 10-12. km-ről gyalo golnak be az előadásokra. Máskor pedig, mint pl. Békésgyulán hall hattuk, hogy az egyik értelmes, 50 holdas, hat elemit végzett kisgazda, a vármegye előkelőségei és a tanfolyamvizsgán jelen volt mintegy 150 gazdatársa előtt tolmácsolta a kívánságukat, mondván : ,,Ne adjanak a kisgazdáknak semmi mást, csak szaktudást?c

Az elmult télen, Nagylétán előfordult, hogy minden különösebb nagyarányú előkészítés nélkül 140 gazda jelentkezett a meghirdetett egyhetes legelőgazdasági tanfolyamra. Hasonlóképen Battonyán, Tisza füreden, Békésgyulán stb. mindenütt sokkal többen jelentkeztek a tanfolyamra, mint ahányan a megállapított létszám miatt résztvehettek volna. Ezeket a példákat csak annak megtámasztására említettem meg, hogy valóban a tanítás után az érdeklődés hatványozott formában nyilvánul meg.

Meg kell állapítani és nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a mezőgazdasági termelés gazdaságossá tétele érdekében a köz szem pontjából - bármennyire újszerűen hangzik is - nem az elszórt csúcsteljesítmények a fontosak, hanem a nagy mezőgazdasági tömegek alacsony átlagtermésének az emelése.

Miért ringatjuk hát magunkat abban a tévhitben, hogy a gazdák nem akarnak tanulni? E téren az utóbbi 10-15 év nagy változást hozott. Az érdeklődés valóban megtalálható, csak az a kérdés, ki és hogyan közeledik hozzájuk, miképen tudja megnyerni a bizalmukat.

A gazdák bizalmatlanságán nincs mit csodálkoznunk. Az idők folyamán szerzett tapasztalatok és többnyire rossz tapasztalatok szüleménye ez. Az ismételten átélt nehéz viszonyok, anyagi szükség, járatlanság stb. óvatosságra intik. Kevés iskolázottsága következtében ismeretei fogyatékosak és így természetes, hogy mikor a sötétben tapogatódzik, óvatos, kételkedő. Az emberi egoizmus által kihasznált gyengeségére féltékeny. Gondoljuk csak meg, hogy hova jutna, ha könnyen kötélnek állana a hiszékenységével visszaélő embereknek. Még gyorsabban kerülne anyagi romlásba, mint konzervatív, bizal matlan voltával. A bizalmatlanságot tehát nem szabad hibáztatni, hanem azt őszinteséggel és bizalommal kell legyőzni

Az elmaradottság mennyiségi és minőségi termésveszteséget jelent és befolyásolja a gazdasági üzem rentabilitását. Hol vagyunk a helyes istállótrágyakezeléstől, ami nem kerül pénzbe, de szaktudást igényel? Mennyi érték vész el csak e téren! Hasonlóan nem kerül pénzbe az istállózott állatok téli gondozása. Másszóval jobb istálló trágyakezeléssel, állatgondozással, célszerűbb takarmányozással, tökéletesebb növényi és állati fajtakiválasztással, helyénvaló értéke sítési módozatok kiépítésével a gazdasági üzemek nagyobb részénél, a termelési költségek jelentékeny emelése nélkül is számottevő telje sítménytöbblet érhető el!

A szakismeretek elterjesztése új eddig kihasználatlan energiák bekapcsolását jelenti a mezőgazdasági termelésbe, olyan energiákét, amelyek eddig parlagon hevertek. Sok mezőgazdasági termelési ágazatot ismerünk, amelynek folytatásánál a szaktudás a döntő tényező. Igy pl. a méhészet, selyemhernyótenyésztés, gyümölcstermelés, zöldségtermelés, kertészet, háziipar, stb. kisebb mértékben, minden számottevő befektetés nélkül megindítható. A szaktudás hiánya és a nép ilyenirányú törekvéseinek nem megfelelő támogatása adja a magyarázatát annak, hogy ezek az elsősorban kisgazdáknak való mező gazdasági ágazatok oly kevéssé terjednek el. Pedig mennyivel bizto sabb, sokoldalúbb és az időjárás szeszélyeitől függetlenebb volna a kisgazda termése, ha minden vidéken jó szakemberek útbaigazítása mellett meghonosítanák az említett, mondhatni másodrendű mező gazdasági termelési ágazatok közül azokat, melyek a helyi éghajlati, talaj- és értékesítési viszonyoknak a legjobban megfelelnek.

Az új célkitűzések érdekében új, hathatós eszközöket kell alkal mazni, ahol a gazdasági iskolák erőteljes kiépítése, rövid szaktan folyamok szervezése és az oktatásnak gazdasági tanácsadással és ü. n. példagazdaságok létesítésével történő kiegészítése legyen a vezető szempont.

Csonka-Magyarországon ma mindössze 22 alsófokú mezőgazda sági iskola működik. Ezek közül 13 téli gazdasági iskola és 9 mező gazdasági szakiskola. A téli gazdasági iskolák újabb keletíiek és bár szintén két évfolyamosak, tanítási idejük csak a november-februári téli hónapokra korlátozódik. Ezek az iskolák nagyon helyesen számol nak azzal a tapasztalattal, hogy a paraszt nyáron, munkaidőben a Hát nem szívesen nélkülözi. Ezen nem is csodálkozhatunk. A felnőtt fiúgyermek a kisgazdaság természetes és olcsó munkaereje, neki segítenie kell otthon a családnak.

A korábban földművesiskoláknak nevezett mezőgazdasági szak iskolák nem számolnak ezekkel a fontos körühnényekkel. Létesítésük idejében az uradahnak részére mint altisztképző iskolák jöttek számba. Ezekben két teljes éven át, tehát télen-nyáron folyik a tanítás, a beirat kozott gazdaifjakat a szülők nyáron is nélkülözni kénytelenek. Feles leges külföldi példákra hivatkoznunk. A dolog természete hozza magával, hogy a mezőgazdasági iskoláknak a gazdák életmód jához kell alkalmazkodni, ezért a téli gazdasági iskolák váltak be inkább.

Sokszor hallunk olyan általános kijelentéseket, hogy nálunk nagyon kevés az alsófokú mezőgazdasági iskola. Ritkán kapjuk azon ban meg a kritizálók részéről a választ, hogy hány és milyen mező gazdasági iskolára volna az országnak szüksége, továbbá mi volna az iskolahálózat kiépítésének a végső célja.

A végcél csak az lehet, hogy alaki képesítéshez kössük a mező gazdálkodás folytatását. Ebben az esetben - amitől nagyon távol állunk - bizonyos mezőgazdasági ingatlanminimumhoz kellene kötni a gazdasági iskola elvégzésének a kötelezettségét. Elsősorban tehát az ország birtokmegoszlásának ismerete szükséges ahhoz, hogy a kívánatos gazdasági iskolák számát megállapíthassuk.

A mezőgazdasági ismeretterjesztés szempontjából legnagyobb szerepre hivatott alsófokú gazdasági iskolákat - tapasztalat szerint leginkább a 10-100 kat. holdas birtoknagyságból származó gazdák Iiai látogatják. A Io-Ioo kat. hold nagyságú gazdaságok száma 240461, ezek összesen az ország területének 33-4%-át teszik. Nagy általánosságban elegendőnek látszik az a követelmény, hogy a jövőben lefelé egészen a IO katasztrális holdas kisgazdákig adjuk meg a szak iskolázási lehetőséget. Felfelé pedig a 100 kat. holdas gazdaságnál nagyobb, de 500 holdasnál kisebb birtok tulajdonosa - iskolalátoga tás szempontjából - a középfokú gazdasági iskolába való. Ezeknek a gazdaságoknak a száma csak 10.635 és az ország területének 14-I%-át alkotják. Ha már most azt kutatjuk, hogy a mai állapottal szemben mennyire kell majd emelni a téli gazdasági iskolák számát, hogy a IO-IOO kat. holdas kisgazdaságok üzemvezetői tanult gazdákkal pótolhatók legyenek és a parasztgazdaságokból származó ifjúságnak teljes mértékben meg legyen a kiképzési lehetősége, akkor a következő meggondolással élünk

Az 1930. évi gazdasági üzemstatisztika szerint a 10-100 kat. hold kiterjedésü gazdaságok számát 240.761-re felvéve és egy-egy gazda ságnak ugyanazon személy által történő vezetésére átlagosan egy emberöltőt (30 év) számítva - mert ennyi idő alatt a gazda rendszerint kiöregszik, vagy tovább adja a földjét, illetőleg a fiára, más hozzá tartozójára bízza a gazdálkodást - az ország gazdasági iskoláiba évenként beiratkozó tanulók száma (240761 osztva 30-cal) 8025-re tehető. Miután a téli gazdasági iskolák kétévesek, ezt a számot kettő vel kell megszorozni (8025 xz : 16.050), hogy a mindenkori átlagos tanulólétszámot megkapjuk. Iskolánkint és évfolyamonkint átlag 30-40 tanulót számítva, a 16.050 tanuló befogadásához mintegy 246 téli gazdasági iskolára volna az országnak szüksége.

A too-500 kat. holdig terjedő birtokkategóriák gazdaifjúságának a kiképzésére - ugyancsak a fenti számítás szerint - hozzávetőle gesen IO középfokú gazdasági iskola elegendő lenne.

Ezzel az elméleti értékű számítással csak arra kívántam rámutatni, hogy a gazdasági iskolák számának a felemelését nem az általánosan emlegetett lakosság, hanem a gazdaságok számarányához kell mérni. Szembetűnő továbbá, hogy milyen téves álláspont az, amikor ismé telten a gazdasági középiskolák nagyszámú létesítése mellett kardos kodnak, holott a téli gazdasági iskolák számának szaporítása sokkal fontosabb. Ez utóbbiak egyrészt elhanyagoltabb és tehetetlenebb nép réteget emelnek fel, másrészt pedig kiépítésük esetén, az ország mező gazdasági területének kereken egy harmadát (33%) kézbentartó parasztok részesülnének a kultúra és szakismeretek áldásaiban, a közép fokú iskolák tanulóifjúsága által képviselt, mindössze 14% mező gazdasági összterülettel szemben.

Addig is, míg a téli gazdasági iskolák száma idővel, fokozatosan felemelhető, nagyon jó szolgálatot tesznek az ú. n. háromhónapos téli gazdasági tanfolyamok, melyeket a m. kir. gazdasági felügyelők tartanak. Ezeknek a tanfolyamoknak a számát a két év előtti 20-sza1 szemben a mult télen 40-re emelték fel úgy, hogy kere ken 2000 gazdaifjú nyert azokon kiképzést. Az alsófokú gazdasági iskolákban, az előzően ismertetett számítás szerint, a számbajövő gazdaifjúságnak az 1935-36. év telén csak 75%-a, a háromhóna pos téli gazdasági tanfolyamokat is beleszámítva pedig 33%-a részesült kiképzésben. Az utóbbi arányszám azért látszik olyan ked vezőnek, mert a tanfolyamokat több tanuló látogatta, mint a téli gazdasági iskolákat. Nagy tévedés volna azonban azt gondolni, hogy a gazdasági iskolahálózat kiépítésével a terméseredmények emelkedésében már nehány év alatt javulás észlelhető. Azoknak a gazdaifjaknak ugyanis, akik az iskolát elvégezték, nincsen sok beleszólásuk otthon a szülők gazdálkodásába. Legtöbbször 10-15 évig kell várniok, míg átvehetik az apai gazdaságot. Fél emberöltő telik tehát el, míg csak szóhoz juthatnak.

Vajjon várhatunk-e ilyen sokáig gazdálkodásunk színvonalának emelésével, nem szükséges-e olyan eszközökhöz nyúlnunk, amelyek korábban, lehetőleg azonnal éreztetik hatásukat? Könnyű kiszámí tani, hogy a legszebb iskolafejlesztési program is nem kevesebb, mint 20-30 év alatt adna csak eredményt ! A magyar mezőgazdaság nak tehát igen fontos érdeke, hogy az ifjúság mellett a korosabb gazdá kat is - akik a termőföldnek jelenleg tényleges művelői - bekapcsol juk az ismeretterjesztésbe.

Kint a gyakorlati életben mozgó korosabb gazdák évtizedekkel ezelőtt jártak - ha ugyan jártak - gazdasági iskolába. Ezeket nem lehet tanítás miatt újra az iskola padjaiba ültetni. Más utat kell válasz tani a célból, hogy szakképzésben részesíthessük őket. Természetes kicserélődésükre, kiöregedésükre esetleg egy emberöltőig nem vár hatunk, mert a nemzetek versenyében azé az elsőség, amelyik a kor szellemet előbb ismeri fel és termelésében előbb alkalmazkodik hozzá. A gazdáknak iskolai tanítását és nevelését ezért az ü. n. gazdasági tanácsadással kell kiegészíteni, ami nem más, mint közvetlen befolyás gyakorlása a termelő gazdára, a saját üzemében, arra hivatott szak értő által.1

A mezőgazdasági termelés átszervezésének időszerű kérdései között szereplő gazdasági tanácsadás nemcsak a kisgazdáknak szak tanácsokkal való ellátását, hanem mindazon eljárások alkalmazását jelenti, melyek a parasztgazdasági üzemvitelnek a mai idők követel ményei szerint és a tudományos kísérleti eredmények értelmében történő átalakítását célozzák. A tanácsadás tulajdonképpen a mező gazdasági ismeretterjesztésnek, a termelés befolyásolásának, szellemi irányításának új tényezője, melyet a különböző országok a saját viszo nyaikhoz alkalmazva a gazdasági iskolázással, a szövetkezetekkel, a kísérleti intézményekkel karöltve építettek ki.

Németországban a gazdasági tanácsadó legtöbbször azonos a téli gazdasági iskola tanárával, aki ezt a tevékenységet az iskolánkívüli, egyénenkínti oktatás formájában gyakorolja. Feladata elvégzésében segítenek az állattenyésztési és növénytermelési felügyelők, a gazda sági egyesületek, szövetkezetek tisztviselői stb. Nálunk a tanácsadói munkakörhöz legközelebb a gazdasági felügyelők állanak. Régebben, amikor még mezőgazdasági iskolák alig voltak, ezt a szerepkört a vándortanítók töltötték be.

A gazdasági. tanácsadás feladata tehát, hogy lehetőleg minden gyakorlati gazdának a kívánatos szakképzést pótlólag megadja. Minél rövidebb idő alatt sokat pótolni az e téren mulasztottakból! A leg sürgősebb feladatok közé tartozik a kisgazdák széles rétegeit meg mozgatni tudó és kézbentartó szervezet kiépítése, amely a mezőgazda sági sajtó, a szakiskolák, a mezőgazdasági egyesületek, a szövetkezetek, a m. kir. gazdasági felügyelőségek, a kísérleti intézmények stb. útján különösebb kényszer nélkül, de állandóan és sokoldalúan hatást gyako rol a gazdákra és befolyásolja őket termelési tevékenységükben.

Tulajdonképpen az a megfigyelés, hogy mindig és mindenütt találni néhány haladni vágyó gazdát, akiket a gazdasági tanácsadók nak támogatniok kell; ez adja a gazdasági tanácsadás alapgondolatát. A gazdasági tanácsadók erre a nehány gazdára építik fel úttörő mun kájukat, akik szívesen hallgatnak intő szavára és minden alkalmat megragadnak, hogy magukat képezzék, gazdálkodásuk színvonalát emeljék. Ezek természetszerűen támaszt keresnek, olyan egyéneket, szakembereket, akik törekvésükben segítik őket. Amennyiben segítő társakra nem találnak, nehezebben emelkednek ki a többiek közül s igyekezetük kevés kivétellel hajótörést szenved. Az általános haladás érdekében célszerű tehát tömöríteni és összefogni, alapos szakember vezetésére bízni azokat a gazdákat, akik szívesen vezettetik magukat. A hatás előbb-utóbb a többiekre is átterjed. Az a néhány gazda, aki a tanácsadó szavára hallgat, a kovász szerepét tölti be majd társai között. Tapasztalat szerint ha más nem, a haszon iránti vágy Viszi rá majd a szomszédokat az utánzásra.

A gazdasági ismeretterjesztésnél rendkívül nagy szerephez jut a pél daadás. Miután a téli gazdasági iskolák nem rendelkeznek számottevő gazdasággal, a gazdaif jak megfelelő gyakorlatának biztosítása céljából kívánatos volna ü. n. parasztmintagazdaságokról, vagy másszóval rövi den ,,példagazdaságokról" gondoskodni. Ezek a kisgazdák kezében levő példaképül szolgáló gazdaságok volnának, amelyek a mezőgazdasági kamarák ellenőrzése alatt állva biztosítanák a gazdaif jak helyes gyakor lati kiképzését. A példagazdaságok előnye, hogy a parasztoknak a saját birtokukon és saját eszközeikkel a helyszinen mutatják meg, hogy mit lehet a földbirtokból kihozni.

Tudjuk, hogy a gazda csak akkor hajlandó a megszokott terme lési technikáján valamit változtatni, ha annak előnyéről a saját szemei vel is meggyőződött. Helyes volna ezért, ha minden faluban létesíte nénk legalább egy-két példagazdaságot, amely a környék gazdáinak irányt mutatna. Meg kell még említeni, hogy bármennyire közcélt szolgálnak is a példagazdaságok, azoknak - a nálunk inkább ismert nagy mintagazdaságoktól eltérően - természetes úton, saját erejük ből kell kifejlődniök különösebb pénzsegély nélkül, amely fejlődési folyamatnál a kisgazdák viszonyainak megfelelően a szorgalmas munka és szaktudás Vigye a főszerepet.

A példagazdaság is egyik elengedhetetlen eszköze annak a meg szívlelésre váró, gyakorlati tapasztalat által kitermelt irányelvnek, hogy a legerősebb gazdavédelem a nép széles rétegeinek a megvál tozott termelési és értékesítési viszonyokhoz alkalmazkodó szaktudása és mezőgazdasági irányú nevelése.

SOPRONI ELEK