Sunday, 9 November 2014

Julier Ferenc villámháborúja

A közgondolkodásban kősziklaként álló stabil vélekedés - a valóságban ez is inkább kutatandó terület - a magyar hadsereg vezető főtisztjeinek "ájult németbarátsága", amelyre leginkább Werth Henrik politikai túlmozgásosságát, illetve Bartha Károly német-szovjet háborús "szakvéleményeit" szokták példaként felhozni - mindezeket természetesen az inkompetencia bizonyítására.
Nos, az 1941. augusztusi Magyar Szemlében - a lapban egyébként rendszeresen publikáló - Julier Ferenc szakvéleménye látott napvilágot, amely gyakorlatilag teljesen megegyezik Bartha nevezetes 1941. június 26-i minisztertanácsi véleményével. Julier Ferenc személye azért is "pikáns" mert a Tanácsköztársaság utolsó vezérkari főnökéről beszélünk, akinek ez a szereplése számtalan kellemetlenséggel járt élete hátralevő részében. A valóságban Julier az olyan típusú - a Tanácsköztársaság után is változatlanul továbbszolgáló - professzionalista katonák csoportjához tartozott, akiknek a szakértelmére minden államformában szükség van.

 A NÉMET-SZOVJET HÁBORÚ



Senki előtt sem lehetett kétséges, hogy az Európa keletén 1939 augusztusában bekövetkezett pillanatnyi érdekazonosság - Lengyelország negyedik feldarabolásának lehetősége - alapján a Szovjetúnió és a német birodalom között létrejött megegyezés nem hidalhatja át hosszabb időre azt a tátongó szakadékot, amely a két nagyhatalom belpolitikai rendszere és külpolitikai célkitűzései között már régebben, de különösen 1933 óta tátongott. Az utóbbiak közül csak éppen megemlíteni kívánjuk azt, hogy Németország a Balkán felé átvette a megszűnt osztrák-magyar monarchia külpolitikai elgondolásait is, míg a Szovjetúnió új életre keltette a cári Oroszország ilyen törekvéseit.

Egészen természetes volt tehát, hogy a viszony a két nagyhatalom között röviddel Lengyelország felosztása után feszültté vált. A Szovjetúnió még elkövette azt a súlyos tévedést is, hogy a német nyugati győzelmeket felhasználta a maga területi igényeinek kielégítésére s ezzel a német-szovjet viszonyt kibírhatatlan megterhelésnek tette ki. Előttünk érthetetlennek tűnt fel az az orosz elképzelés, hogy Németország a háború valamikor bekövetkező végéig hagyja magát zsaroltatni, sőt, hogy majd a Szovjetúnió lehetne érintetlen fegyveres erejére támaszkodva - a döntőbíró Európa végleges átrendezésében. A valószínűség amellett szólt, hogy a német külpolitika mihelyt a balkáni kérdéseket fegyveres úton rendezte, egyben pedig Olaszország északafrikai helyzetét megszilárdította s ekként a birodalom hátában és oldalaiban minden meglepetést kizárt, hozzáfog a német-szovjet viszony végleges szabályozásához. Ez be is következett. A katonai eredmény már eddig is több mint szédületes. Háromheti hadjárat után a német és szövet séges arcvonal északi szárnya közeledik a Leningrádnak elnevezett Szent pétervárhoz, közepe pedig Kiev előtt áll.

Ma persze még nem ismeretes, hogy Németország milyen katonai erővel - hány páncélos és hány egyéb hadosztállyal, hány repülőgéppel stb. - kezdte meg a bolsevizmus felszámolását és hogy ebben milyen nagyságú haderővel támogatja Magyarország, Románia és Finnország s újabban Olaszország. Annyit azonban már látunk, hogy a kétoldalt latbavetett erők nagysága felülmúlja azt, amit mult év májusában a hadviselő felek Flandriában egymás ellen állítottak.
A Szovjetúnió katonai erejéről azonban már most közölhetünk meg bízhatónak mondott adatokat.
A földi vörös hadsereg teljes ereje folyó év május elején 170 lövész (ebben talán 10 motorizált), 33 1/2 lovashadosztályra és 46 páncélos dandárra rúgott. Az utóbbiak részben önállóak voltak, részben kettesével szintén hadosztályokba alakultak. A lövészhadosztályok mindegyike 3 lövész- és1 tüzérezredre, valamint 1 harcikocsizászlóaljra, a lovashadosztályok 4-6 lovasezredre és 1 tüzérosztályra tagozódtak. A páncélos dandárok szervezete ismeretlen, de talán mindegyikük 200 páncélos járművet számlált.
Ha már most egy hadosztály élelmezési létszámát (beleszámítva a hadtest és hadsereg-közvetlen csapatok, mint nehéztüzérség, műszaki alakulások stb. reájuk eső részét) 20.000 főre tesszük, azt mondhatjuk, hogy az orosz vöröshadsereg 4 1/2 millió fő erővel kezdte meg a háborút. Ezen felül számít a 6000-8000 gépre rúgó légiüotta, a maga többszázezer főnyi személyzetével, a hajóhad (60-80 000 fő), a 120.000 főnyi csendőrség, 30.000 főnyi határőrség. A teljes haderő tehát kétségtelenül felülmúlta az 5 millió főt. Ebbe nincsenek beszámítva a pótcsapatok mintegy egy millió főnyi állománya, valamint az új (tartalék és népfölkelő) alakulások, amelyek szervezésére az elsővonalbeli alakulások hadilétszámra emelése után még kereken 5 millió kiképzett ember állt rendelkezésre.
A vörös haderő elosztása május elején a következő volt : a nyugati határon vagy annak közelében, az Északi Jeges-tengertől a Fekete-tengerig állt 118 lövész-, 20 lovashadosztály, 40 páncélos dandár, az ország belsejében, de még Európában volt - mint tartalék 27 lövész-, 5 1/2 lovashadosztály, 1 páncélos dandár, a Távol-Keleten tartózkodott 25 lövész-, 8 lovashadosztály, 5 páncélos dandár.
Feltehető, hogy az ellenségeskedések kitörésekor a tartalékban volt csapatok már az első vonalba kerültek és hogy a Távol-Keletről bizonyos számú hadosztály már átjött - vagy útban van  - Európába. Végeredményben a vörös vezérkar haditervei megvalósításánál 5 millió főt  túlhaladó haderővel - és ebben többezer repülőgéppel és harckocsival -  számolhatott.
Összehasonlításul szolgáljon, hogy a cári Oroszország 1914 augusztusában 105  gyalog hadosztályt, 18 lövész- és 3 gyalog kozákdandárt, 32 lovashadosztályt  és 10 lovasdandárt állított ki. Az 1914-es gyaloghadosztályok egyenként  16 zászlóaljat számláltak, míg a mai hadosztályoknak csak 9 zászló aljuk van. Ezek tehát gyalogságban gyengébbek, de mégis nagyobb a tüz erejük, lévén több hadigépük (golyószórós géppuska, aknavető, ágyú stb.). A hadosztályoknak az arcvonalban való elosztását illetőleg is van meg bízható adatunk. E szerint június közepén a Keleti-tenger és a Polesie-mocsár között 4 hadseregre tagozott 49 lövészhadosztály (köztük számos motorizált), 7 lovashadosztály, 3 páncélos hadosztály és 12 páncélos dandár állt. Ebből következik, hogy ezen a területen vonult fel a vörös hadsereg kisebb része, míg a Polesietől a Fekete-tengerig terjedő vonalban gyülekezett az orosz haderő nagyobb fele. Ez az erőelosztás még akkor sem módosul, ha számí tásba vesszük a finn határra kikülönített hányadot. A tartalék mikénti bevetése már más erőelosztást idézhetett elő. Bizonyára a hadiesemények is módosítottak az erőelosztáson, amennyiben a Keleti-tenger és a Polesie között volt hadosztályok nagy része megsemmisült a volt litván területen és a Bjelosztoknál vívott csatákban. Közbevetjük itt, hogy a vörös hadsereg már eddig annyi ágyút vesztett, mint amennyivel 1914-ben a cári hadsereg a háborút megkezdte.
A vörös vezérkar a számszerűleg hatalmas és hadianyagánál fogva is korszerűnek jellemezhető haderőn felül még egy igen fontos tényezőre: a szinte korlátlannak tekinthető térre támaszkodhatott. Ez módot nyújtott neki, hogy kitérjen a német csapások elől és a területfeladás ellen minden más európai államban fennforgó aggály nélkül olyan vonalban vagy területen fogadja el a csatát, amely neki előnyt, ellenfelének hátrányt nyújt. Igy például a két szembenálló hadsereg harci értékének józan mérlegelése alapján hadászatilag az lett volna a helyénvaló, ha a vörös arcvonal kezdettől fogva olyan akadály mögött áll fel, mint amilyent északon a Dvina (Düna), délen a Dnyeszter, vagy e mögött a Dnyeper, esetleg a Sztalin-vonalnak nevezett erődítés jelent (nagyban Odessza, Kiev, Vitebszk, Pszkov, Narva vonala). A vörös vezérkar azonban támadást tervezett, mégpedig ugyanolyan célszerűtlen módon, mint a lengyelek, akik 1939-ben határuknak a német birodalom felé Poznannál (Posen) előreugró részébe tették főerejüket, hogy onnan hamar elérjék Berlint. El is érték azt, hogy a német hadak a lengyel főerőt északról és délről oldalba támadták, bekerítették és végül is elfogták. Egyenesen kísérteties hasonlósággal cselekedtek az oroszok. A német határ felé két előreugró helyen halmoztak fel sok erőt: Bjelosztok és Lemberg környékén. De még mielőtt teljesen felkészültek volna a támadásra Varsó és Krakkó felé, bekövetkezett a német támadás és ennek eredménye gyanánt a katasztrofális orosz vereség Bielosztoknál és a súlyos csatavesztés Lembergnél.
De nem is lehetett mást várni. Európában minden félig-meddig képzett katona tisztában volt azzal, hogy a győzelmek hosszú sorozatában meg acélozódott német seregek ellen az eddig megszokott formák között és hadi anyaggal nem lehet győzelmet aratni. Hogyan is tudtak volna az 1939 szeptember óta minden ellenállást legázoló német ütő és lökő erőnek éppen a Szovjetúnió hadai ellenállni, mikor a Finnország ellen viselt háborújokban elárulták, hogy még közepes harci értékkel sem rendelkeznek. Minden szakértő csak azt számolgatta, hogy hány hónapig tarthat a német-orosz háború, mert a két fél között mutatkozó óriási minőségbeli különbséget semmi módon sem lehetett kiegyenlíteni. Igaz, hogy az arcvonalnak a 2000 km felé járó kiterjedése, aztán a mindkét oldalon latbavetett tömegek példát lan mennyisége - együttesen kereken legalább 300 hadosztály - hosszadalmas háborúra engedett volna következtetni, mert az ilyen rettentő tömegeknél az elmélet szerint sokáig tart, míg az egyik fél harci ereje felmorzsolódik és mert a szovjetseregeknek a kilométerek ezreire rúgó távolság állt a vissza vonulásra és átcsoportosításokra rendelkezésre. A gyors felmorzsolódás mégis bekövetkezett, de ez az 1939. évi lengyelországi hadjárat, az 1940. évi flandriai hadjárat, valamint az 1941. évi balkáni hadjárat után már nem jelenthetett meglepetést. Ezért egyenesen érthetetlennek tűnik fel - tisztán katonai alapon - a szovjetvezetők elhatározása, hogy Németország ellen támadással vagy akár a határon kifejtendő ellenállással kísérletezzenek. Talán politikai megfontolások játszottak itt szerepet. Kérdéses ugyanis, hogy elbírta volna-e a szovjetkormányzat tekintélye azt a súlyos megterhelést, amit jelentett volna esetleg néhány 100 km széles határsáv kiürítése komoly csata megvívása nélkül. 1812-ben az orosz cári uralom tekintélye megengedte, hogy az orosz seregek a hadjáratot csata nélkül, hátrálással kezdjék meg. Akkor a június 24-ére hajló éjjel kelt át a francia főerő Kovnónál a Njemen határfolyón, egy hónappal később Szmolenszk előtt zajlottak az első komolyabb ütközetek s augusztus 18-án, Szmolenszknél került sor az első nagyobb csatára, de az oroszok ezt még a döntés előtt félbeszakították. A döntő csata szeptember 7-én Moszkva előtt, Borodinónál vívatott meg, de még ebből is tűrhető állapotban került ki az orosz sereg, mert Napóleon nem merte bevetni - ily nagy távolságra az anyaországtól - utolsó tartalékát: a gárdát.
Ezekkel a tanulságokkal és tapasztalatokkal ellentétben a szovjet arvonal jelentékeny része : a Pripjet mocsár és a Keleti-tenger között levő arcvonal már a határ közelében valóban döntő jelentőségű csatába hagyta magát sodortatni. Az ott vívott harc számadataiból (323.000 fogoly, ezrekre rúgó harcikocsi és repülőgép pusztulása s ennek megfelelően százezrekre rúgó halott és sebesült) az olvasható ki, hogy a vörös hadsereg északi arcvonal szakasza belátható időn belül nem pótolható veszteséget szenvedett, illetve hogy a háború sorsa már eldőlt.
Az egész vonalon hátrahömpölygésre kényszerülő vörös arcvonal északi fele most már olyan állapotban van, hogy csak akkor tudna valamilyen vonal ban megkapaszkodni, ha a győzelmes német seregek megszüntetnék az üldözést. Erre azonban a vörös arcvonal vezetőinek a német haderó eddigi teljesítményei után nem lehet reményük. Ha azonban a vörös hadak mégis megállnának, hogy Szentpétervár és Moszkva védelmére csatát vívjanak, csak az eddigi vereséget növelnék meg. Már pedig a szovjethaderő még egy olyan csapást nem bírhat el, mint amilyent Bjelosztok és Minszk vidékén kapott.
Nagyon hasonló a hadihelyzet most, július közepén, ahhoz, mint amilyen mult év júniusában a franciaországi hadszíntéren bekövetkezett. Mint ismeretes, a francia hadsereg harmadrésze megsemmisült a flandriai csatában. A megmaradt rész magkapta a kegyelemdöfést a Párizs védelmére vívott csatában. Mikor az általános visszavonulás közben a francia kormány fegyverszünetet kért, már nem volt ereje számbavehető ellenállás kifejtésére. Az addig elszenvedett csapások felőrölték a francia seregek harci akaratát. Az 1940 május elején több mint 2 millió főnyi francia haderőból június köze pén már nem is egészen 100.000 főt számlált az a rész, amely még elszánt harcra lett volna bírható.
Most, 1941-ben az orosz vörös arcvonal egyharmadrésze a Keleti-tenger és a Pripjet-rnocsár között levő területen szenvedett el hasonló vere séget, amit nemcsak az előbbi számadatok bizonyítanak, hanem az is, hogy az üldöző német seregek túljutottak a Sztalin-vonalon, a Pejpusz-tótól keletre törnek előre, elfoglalták Vitebszket és ettől délre áthaladtak a Dnye peren. Talán már akét fél számbeli erőviszonyában is bekövetkezett az eltoló dás, ami erkölcsi téren megvolt kezdettől fogva. Egyáltalában ennek az 1939/41. evi háborúnak egyik jellegzetessége az egyetlen nagy csatában kivívott döntés. A lengyel hadsereg sorsát eldöntötte az első nagy csata Kutnónál. A holland és a belga hadsereg egyetlen nagy összecsapás hatása alatt összeomlott. A francia hadsereg sorsát is megpecsételte az első csata Flandriában. A jugoszláv hadsereg még csatát sem vívott; egész simán legázolták a német páncélosok.
Rendes körülmények között az olyan hadihelyzet, mint amilyen most Európa keleti térségein beállt, már megérlelte volna az alul maradó félnél az ellenségeskedések megszüntetésére irányuló kérelmet, hasonlóan ahhoz, mint ahogyan június közepe felé Szíriában történt. A szovjet azonban nem hagyhatja abba a dolgot, mert vezetői nem számíthatnak kegyelemre. Számítanak ellenben arra, hogy a vörös hadsereg részeiből még tudnak ellenállóképes arcvonalat az Ural és a Volga mögött szervezni, ha Amerikától és Angliától támogatásban részesülnek.
Ilyen arcvonal kialakítása lehetséges, ha sikerül a vörös hadsereget a megsemmisítő német üldözés hatása alól kivonni. Ez azonban kérdéses. A vörös arcvonal részei már július 12-én a felbomlás tüneteit mutatták. A földi haderő képtelen az üldöző légi erők elől elmenekülni. De lehetséges, hogy a szibériai csapatok (a vörös hadsereg legértékesebb része) új arcvonal alakítására még felhasználhatók. Ugyan ez sem változtatna a háború sorsán, de meghosszabbítaná a szovjetvezetők életét. Nehezebb az angol és amerikai segítségnek orosz földre való juttatása. Úgy véljük, hogy mind Anglia, mind Amerika tisztán látja a vörös ellenállás céltalanságát és ha a Szovjetúniót mégis támogatásban részesítik, azt csak a német katonai erő kettéosztása vagy erős megterhelése céljából teszik. Anglia nézőszögéből ez nagyon, de nagyon fontos.
A Szovjetiúnió területére irányuló angol kivitelnek ma egyetlen kapu áll nyitva. Ez Murmanszk jégmentes kikötője. Az idevezető tengeri utat azonban legnagyobb mértékben veszélyeztetik a közeli északíinn és norvég kikötőkre támaszkodó német búvárnaszádok. Hasonlóan nagyon bizony talan a Murmanszktól délnek vezető vasút, amelyen a bevitt hadianyag elérhetné Szentpétervárt, illetve onnan a vörös arcvonalt. Ez a vasút már céltárgya volt az eredményes német légi támadásnak. Különben is a íinn területről előnyomulóban levő német-finn hadak talán már reátették kezüket erre a vasútra. Ez az irány tehát egyáltalában nem alkalmas számottevő hadianyag bevitelére.
Amerikai hadianyag Vladivosztokon át volna a Szovjetúnió területére juttatható. A Csendes-óceánon ide vezető út azonban japán vizeket érint. Nem valószínű, hogy Japán tétlenül tűrné ennek a tengeri vonalnak hasz nálatát, ha azon a forgalom túlhaladná a megszokott kereteket. De ettől eltekintve, az amerikai hadiipar teljesítőképességét már éppen eléggé igénybe veszi Anglia és Kína támogatása, valamint magának Amerikának fegyver kezése. Nem hihető tehát, hogy ebből az irányból a Szovjetúnió értékesebb támogatást kaphatna.
A mesék világába kell utalnunk azt az elképzelést, hogy Anglia egész hadsereget tudna áthajózni Európa szárazföldjére, tehát a dán, holland, belga és francia tengerpartra, hogy megtámadja a német megszálló seregeket, ekként a Szovjetúnió területén működő német haderők bizonyos részét nyugati irányban való eltolásra bírja és ilyen módon tehermentesítse a szovjet arcvonalt. Egész bizonyos, hogy a német hadvezetőség elegendő erőt hagyott nyugaton vissza minden ilyen angol kísérlet meghiúsítására. Az angol vezérkar bizonyára jól tudja, hogy az ilyen vállalkozás katasztrófával végződnek. Kár is az ilyen terv képtelenségére több szót vesztegetni. Csak még annyit emlí tünk meg, hogy két évvel ezelőtt az angol-francia szövetség mellőzte Lengyel ország hasonló megsegítését, mert tudta, hogy nem érhet célt vele. Már inkább elképzelhető a vörös arcvonal megerősítése angol (indiai és ausztráliai) és amerikai csapatokkal Ázsia déli területein keresztül. Ennek azonban sok előfeltétele volna. Elsősorban az, hogy közben a szovjeturalom Össze ne omüliék, ami pedig nagyon is a valószínűségek körébe tartozik. Ázsia földjén keresztül két út jöhetne fenti célra tekintetbe. Az egyik út a Perzsa-öbölből Irakon és Irán északnyugati csücskén át akár a Kaukázusba, akár a Kaspi-tenger partjára vezet, ahonnan persze még nagy a távolság a vörös arcvonalig. A csapatszállitásra a Perzsa-öbölből rendelkezésre áll a Tigris folyó vagy a bagdadi vasút Moszulig, innen gyalogmenet, vagy autószállítás a Szovjetúnió vasúti hálózatáig, vagy pedig használható volna az Iránt átszelő vasút a Perzsa-öböltől a Kaspi-tengerig. A másik út Indiai ból visz a vasút nélküli Afganisztánon keresztül Turkesztánba,a Szovjetúnió egyik államába. Bármelyik irány használata hosszadalmas, nehézkes és ezen felül a semleges Irán, vagy a semleges Afganisztán hozzájárulásától függ. Az utóbbit az angolszász hatalmak fegyveres erőkkel való fenyegetés útján ugyan kierőszakolhatják, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy a szóbanforgó útvonalat mai állapotukban valóban jelentős haderők szállítására és anyagi szükségleteiknek pótlására nem alkalmasak s igen hosszú időt igényelne, míg úgy berendezhetők lennének, mint például a Hátsó-Indián keresztül Kínába vezető utánpótlási vonal (Rangoon kikötő, a Rangooanandalay-Lashio vasút, a Lashio-Csunkingi autóút). Ezért nem is lehet számításba venni, hogy Ázsián keresztül valóban számottevő, több százezerfőnyi, legkorszerűb ben felszerelt angol-amerikai hadsereg vonulhatna a vörös arcvonalra. Megemlítendő még, hogy India egy helyen : a Pamír-fensíkon határos a Szovjetúnió területével. De ez a 4000 méter magas zord vidék csapatátvonu lásra sokkal kisebb mértékben jöhetne tekintetbe, mint az előbb vázolt irányok.
Az elmondottakból következik, hogy a Szovjetúnió megsegítésének emlegetése inkább csak a propaganda céljait szolgálja. A vörös arcvonal kiterjedésének és egyben a német támadó erő hatásosságának megfelelő segítségnyujtás lehetetlen.
A hadihelyzet további alakulását az eddigi német eredmények alapján nem volna nehéz megjósolni. Szentpétervár (Leningrád) eleste nem késhetik soká. Lehet, hogy mire ezek a sorok napvilágot látnak, Moszkvát már össze bombázták a német légi erők és a legfontosabb orosz iparterületek: az ukrajnai Dnyeper mente és a Donec vidék erő- és gyártelepei már a légi támadások hatása alatt romokban hevernek. De ha mindez még nem történt volna meg, bizonyos az, hogy a bolsevizmus felszámolását emberi erő már nem akadályoz hatja meg.
(Lezártuk 1941 július 14-én.)
JULIER FERENC

No comments:

Post a Comment