Átfordítmány

Titus Popovici, aki Strainul-jában megírta a Maniu-gárdisták székelyföldi vérengzését, ezt mondta később: "Keserű szemrehányásokban volt részem. - Hogy írhattál ilyesmit, még ha megtörtént is? Nem gondoltál arra, hogy milyen színben tűnünk fel,mi, románok?"

Száraz György: Egy furcsa könyvről

A mottónak választott kötet az egyik legjobb példája annak, hogy az a siker, amelyet a román politika, diplomácia elért - és amelynek párja nincs az európai történelemben - csak azzal volt lehetséges, amit ők magukért a sacre egoismo nevében megtettek: minden eszközzel. A magyar politika, diplomácia mindmáig ennek a fordítottját műveli, húszfelé figyelve, elvont elvi politizálással minden lehetséges - a kudarc leginkább -, csak eredmény nem.

A minden eszközzel kifejezés szinte minden európai ország diplomáciai kelléktárában szó szerint értendő. A most következő példát alapmintául is állíthatjuk.

Említettük már Catherine Horel könyve kapcsán (amelyről majd szólnunk kell újra hamarosan): addig ne várjunk semmilyen változást a magyarkép bármilyen megjelenésében, amíg törtnészeink több európai nyelven, maguktól nem képesek olyan publikációkat kiadni, amelyek a valós képet mutatják. A román diplomácia ezt már legalább a XIX. század közepe óta tudja: akkor kezdett el például leveleket kapni Romániából egy vidéki orvostanonc, aki hatodrangú önjelölt újságíróként mindenféle radikális cikkeket írogatott. A Romániából érkező levelekben, amelyeket ez az orvos, bizonyos Georges Clemenceau kapott, volt szó mindenről: Erdélyről, magyarokról, keleti latinokról stb.

Ezt a nemes hagyományt követte a Revue de Transslyvanie 1941-45 között francia (!!) nyelven - ekkor Franciaország megszállt ország, nem tényező ! - foglalkozott erdélyi kérdésekkel, és majd mint látjuk többször is, sem a félrefordítás, sem a hazudozás nem jelentett különösebb akadályt. Az 1944-es folyamban Victor Jinga tollából jelent meg a Note espace et l'espace de autres című iromány, amit a korabeli divatos szóhasználattal valószínűleg a A mi életterünk és mások élettere címen lehetne jól fordítani. Szerzőnk a 39. oldalon ezeket írja:

Plus près de nous, le publiciste magyar Joseph Csetényi a écrit dans le « Pesti Hirlap » du 8 avril 1928: « La base économique faisait défaut à l’ancienne Hongrie. Dans le domaine économique, le Traité de Trianon n’a pas créé une situation nouvelle, mais a consacré des réalités déjà existantes»

Legutoljára Csetényi József magyar publicista írta a Pesti Hírlap 1928. április 8-i számában: "A gazdaság alapjai hiányoztak a régi Magyarországon. Gazdasági tekintetben a trianoni béke nem hozott új helyzetet, mindösszesen szentesítette az addigra előállt valós helyzetet."

Nos, a lapban valóban ott van a cikk, de természetesen nemhogy a mondat, de maga a gondolat is hiányzik az írásból, valószínűleg a lenti jobb kolumnás részlet ihlette a szerzőt erre az apró hamisításra.

A teljes cikk elolvasható a két fenti lapra kattintva, azonban mi nem gondoljuk, hogy anno szerzőnk végigolvasta volna. Cikkének szellemiségéből kiindulva ugyanis nem ajánlhataná Csetényi cikkét, amely a következő gondolatokkal zárul :

Alkalmazkodni, alkalmazkodni,a magyar életproblémát fel nem ismerni: ez az ami Trianont szülte és ami Trianont fenntartja. Mihelyt az önállóság gondolata. a magyarság hivatásának tudata utat tör. mihelyt a magyar problémák elemi erővel követelik megoldásukat, az alkalmazkodás szellemével együtt meghalt Trianon szelleme és elkövetkezik magyar nemzet gazdasági és politikai feltámadásának korszaka.

Megérteni Trianont

Trianonban csak írásba foglalták azt, amit a valóságban már végrehajtottak rajtunk. Ha nem engedtünk volna be ide senkit, akkor azt foglalták volna írásba.

Csendőrségi Lapok, 1932. 10. szám

Mert tessék megtudni, — én ezt urbi et orbi hirdetem — tudja meg az egész világ, tudja meg Románia, hogy ameddig egy magyar ember él, ameddig egy magyar emberben csak egy csepp vér van, addig küzdeni fog Magyarország integritásáért, (Ugy van ! a szélsöbaloldalon.) addig küzdeni fog Erdélynek megvédéséért és tudja meg Románia, hogy ha megtámad minket, akkor az erdélyi havasokon nem embereket fog találni, hanem tigriseket, mert mi ugy fogjuk megvédeni Erdélyt, mint tig­risek, akiktől el akarják rabolni legdrágább kincsét, testének testét, vérének vérét. (Elénk helyeslés, éljen­zés és taps a szélsöbaloldalon.)

Károlyi Mihály napirend előtti felszólalása a képviselőházban, 1916. augusztus 10.

Szóltunk már Magyarország utolsó utáni utáni lehetőségéről - amit Kun Béla és valószínűleg Kunfi Zsigmond együttesen játszott el - és majd később írunk a tragédia előtti előtti figyelmeztetésről, 1916 augusztusáról, amikor kétszázezer (!) ember menekült el a betörő románok elől, semmilyen ellenállást nem tanúsítva. Azonban most arról a pontról írunk, amely a legélénkebben mutatja Károlyi tehetetlenségét és tehetségtelenségét. Ez a plakát a budapesti ferences levéltárból, megdöbbentő élességgel mutatja a passzivitásra való felszólítást, a "várjuk békén sorsunkat" tragédiáját, amelynek a végén Trianon áll. Fontos megjegyezni, hogy a szövegben szereplő fegyerszünet még a padovai, Diaz-Weber féle megállapodás.

A fegyverszüneti feltételek szerint az ellenséges hatalmak kikötötték azt, hogy országunk azon részeit, ahol zavargások mutatkoznak és a rend felbomlott, fegyveres csapatokkal megszállhassák.

Kikötötték maguknak, hogy a megszállás tartama alatt az illető vidéken seregük eltartása céljából rekvirálhassanak.

Polgártársak! Bizonyára nem kell nektek hosszasan magyarázni, hogy ez mit jelent! Marháitokat, élelmiszereiteket melyekből magatoknak is kevés van, meg kell osztanotok a megszálló seregekkel és azokért ez a kifosztott ország nem fog tudni semmiféle kárpótlást nyujtani.

Ne adjatok tehát okot a rend megbontásával arra, hogy ez a megszállás bekövetkezzék, térjetek vissza békés munkátokhoz és örizzétek meg nyugalmatokat. Ez esetre még lehet reményünk, hogy el tudjuk a katonai megszállást kerülni.

Mindenki lehet, a ki a rendet megzavarja, saját erdekei ellen s a varmegye egesz nepenek erdekel ellen cselekszik es sajat testvereivel szemben fogja vise1ni a felelősséget. Csíkszereda, 1918. év november 7-en.

Mint köztudott, ezt a fegyverszünetet aztán - teljesen feleslegesen - felváltotta a november 13-i belgrádi fegyverszünet, és az ország megindult a katasztrófába. Pedig aznap történt olyasmi, ami nem került az újságok címoldalára, pedig fontos esemény volt. Egy új főhadnagy kezdte meg munkáját a török hadügyminisztériumban, akit nagyon hamar megismert az egész világ.

A hivatalos mainstream történészi álláspont szerint - tipikus példaként az utólagos okoskodásra - nincs értelme összehasonlítani a török lehetőségeket a magyar helyzettel, Musztafa Kemál helyzetét Károlyival . Válaszként minden kommentár nélkül lapozzuk fel a Pesti Hírlap 1919. december 2-i számát.

Zárásként ebben a témában nagyon nem illő és nem kegyeletes viccet idézni, de nem tehetünk mást. Károlyi hősködő kijelentése már a kortársaknak is szemet szúrt, a bevezetőben idézett beszéd után a Borsszem Jankó című vicclapban ez jelent meg 1916. szeptember 17-én (tehát már az invázió után!):

Az ország területén tartózkodó tigrisek. Károlyi Mihály gróf lelkes iölhivására, a budapesti Állatkertben kongresszust tartottak. A nagygyűlés elnöki tanácsot. a tanács pedig kéttagú deputációt küldött ki azzal a megbízatással. hogy Károlyinak a tig- risek elszántságát bejelentse. A két tigris-küldött fölkereste Károlyit. aki oldalán dr. Halász Lajossal. minden politikai titkok, tudójával fogadta.
Mi tigrisek - szóltak a fenevadak - elhatároztuk. hogy tigris-mivoltunkhoz képest fogjuk védeni Erdélyt a betörő oláhok ellen.
Károlyi bólintott. Halász buzgón jegyzett.
Fölajáljuk tehát tigristestvéreink életét ési vérét. - folytatták - de mi ketten. fájdalom, nem mehetünk a harctérre. Tetszik tudni, méltóságos: uram, mink állatkerti, tehát fővárosi alkalmazottak. vagyunk s mint ilyenek nélkülözhetetlenség címén föl vagyunk mentve.

A magyar Clemenceau

Olvashattuk már Herczeg Ferenc gondolatait a német Clemenceau-ról. Lengyel István a Ma emberei című kötetében nem sokkal később szintén érdekes és fontos gondolatokat vetett papírra a Tigrisről.

A keresztes vitézek lobogój áról a családi hagyomány s a belé- gyökerezett meggyőződés brutális merészségével tépte le az első szót az istentagadó Clemenceau. Az egyházat térdre kényszerítette az állam előtt; harcolt az igazságért a hipokrita hamisság ellen, szemébe nézett a nagy hadvezetőségnek a békében és minden marcona zsenialitásával állott melléje, feltétel nélkül, a háborúban, a vesztett csaták lesujtottságában. Barátait elítéltette, kivégeztette, míg végül borzongató ráeszméléssel találta meg a fenséges szavakat a parlamentben, ahol így kezdte beszédét a fegyverszünet pillanatában:

- Hogy minden francia halott hallja, béke van és győztünk!

Ezeket a szavakat csak az újságíróból, sőt költőből politikussá konzerválódott zseni találhatta meg, de csak, aki latin földön élt és tanult beszélni. A dialektika cselekvéserejű pátosza GZ, ugyanaz, amelyik a vérpad árnyékában is diadalmasan szárnyalt. A könnyen feledő utókor mindenkor emlékezni fog Danton válaszára a forradalmi törvényszék előtt, aki arra a kérdésre, hol van a lakása, másfélórával váratlan elfogatása után, ezt a kőbevésett mondatot improvizálta:

- Nemsokára a nagy semmiben.

És utána vádlottársa, Camile Desmoulin, ugyanezzel a halhatatlan dialektikával vágta bírái szemébe az örökkévalóságig vádoló választ arra az egyszerű kérdésre: hány éves.

- Harminchárom, mint egy másik jó sancoulette, Jézus Krisztus.

De a francia dialektika minden nemes hagyománya erőtlenné tette volna ezeket a mondatokat, ha nem szól belőlük a meggyőződés ereje, a legnemesebb hité, amely az akaratot kormányozza. Es ez a lángoló hit ott röpdösött az ateista Clemen ceau minden mondata és gesztusa fölött. Nem hitt egyetlen egyház Istenében sem, de kétkedés és fentartás nélkül hitt Franciaországban. Hozzá olyan mélységesen és türelmetlenül, hogy nemcsak meghalni, de gyilkolni is elszánt lett volna érette.

Egy az Isten, bármilyen néven dícsérjék és nem hiszem, hogy az Egyetlen előtt kevésbé volna kedves a vallásos keresztény, mohamedán vagy zsidó zsoltárainál annak a Dubedat nevű festőnek az imája, aki halálos ágyán Michelangelo, Rembrandt és Velasguez örökkön való művészete, a szépség diadala s a jóság és bölcseség eljövendő uralmának hitéről tett izzó vallomást. Es ugyanígy az Egyetlen tekintete előtt nem lehet ateista Clemenceau, akinek az Istene Franciaország volt, s aki úgy hitt ebben az istenségében, mint Savonarola Jézusban s úgy szerette Istenét, mint a szelíd Jézust a másik nagy francia: Ernest Renan.

A győzelem apja hitt Istenében: Franciaországban és imádta őt oly egyedülvaló rajongással, amelyik megmagyarázza, hogy nem csak papot, asszonyt sem engedett a halálos ágya mellé. Holott mindenesetre voltak egykor asszonyai, két felesége is, és mégis egyedül akart maradni az utolsó órákban fájdalmával, gondolataival, melyek bizonyára a francia földet röpülték körül utoljára.

Franciaország volt az Istene és a szerelme ennek a nagyon bölcs és nagyon kegyetlen franciának, akiről tudni kell, micsoda hatalmas fejet hordott kurta, csaknem törpe testén. Ez a törzs nem született arra, hogy meghajoljon földi oltár, vagy holmi selyemszoknyák előtt. A francia fajta jellemző tulajdonsága, az önérzet és a tehetség könyörtelensége merevítette meg derekát és diktálta végakaratát, mely szerint állva kellett eltemetni a Vendée kopár, riasztó magányában.

Egy életen át harcolt a maga igazáért és a sír közelében is hitte még, hogy mindenkor és mindenben csak az ő igazsága volt az egyetlen. Ekkora hitet, ilyen türelmetlen fanatizmust, ilyen szédítő magasra felfokozott hazaszeretetet csak a kurta horizontú dogmatikusok bélyegezhetnek ateizmusnak. De aki az áhítat mélységét, a meggyőződés szilárdságát és az áldozatkészség nagyságát vizsgálja, nem pedig az Egyetlen nevét, mely előtt leborul, tiszta szívvel követheti a nagy francia el- szálló lelkét, amelyik számára ott fent a rejtelmes régiókban is megnyílik a nagy Pantheon, ahová egyszer majd itt a földön is átszállítják azt, ami megmaradt a törpe testből, hatalmas akaratból, rajongó hitből és a végtelen odaadásból Istene és szerelme: Franciaország iránt.

Bennünket nem ismert, de gyűlölt és eltiport. A magyar átkok förgetege mégis visszatorpan a vendéei sír előtt és önkéntelen sóhaj csapdossa a magasságokat: vajjon mikor születik meg a mi hazánknak akkora hívője, imádója és szerelmese, mint Franciaország nagy törpéje volt. Mikor küld a magyar Isten egy ilyen istentelen hívőt, aki olyan hittel harcol értünk, mint az ateista Clemenceau az ő egyetlen istenségéért: hazájáért.

Jan Kollár memoranduma

Sőt, szívem indulatát követve, nem vonakodom azt is kijelenteni, hogy ha méltányolva a fentebb mondottakat, minden haladék nélkül sietendnek visszatérni a haza iránti hűséghez s kormány iránti engedelmességhez, s ennek, jövendőbeni békés magukviseletöknek biztosítékait nyújtják, attól sem leszek idegen, hogy a múltak politikai vétségeire a béke és szeretet nevében fátyolt vessünk, azon embernek mindazáltal kivételével, ki magas egyházi állásával s a nép bizalmával istentelenül visszaélt, Isten és haza iránt tartozó kötelességeit gyalázatosan megszegve, nemcsak a román ajkú népet lázadásra elcsábította, s ezáltal annyi tömérdek pusztításnak s vérontásnak pusztítója lett, hanem még azon soha meg nem bocsájtható honárulásra is vetemedett, hogy saját hazája népének legyilkolására idegen fegyveres erőnek az országba betörését felhívni, ösztönözni és eszközölni nem iszonyodott; és ezt mind tevé úgy, hogy egyszersmind honáruló vétkeinek közepette, előttem, s az ország kormányával társaim előtt figyelmünk s vigyázatunknak mézes szavakkali elaltatására hazug képmutató szerepet játszani elég alávaló volt. Ezen embernek neve Saguna András, kinek fejére a tömérdek kiontott vér igazságos bosszút kiált, s ki, amint honárulónak van nyilatkoztatva, úgy bocsánatban e földön nem részesülhet.

Kossuth Lajos levele Drágos Jánoshoz, 1849. április 26

Deák Imre 1942. karácsonyán jelentette meg 1848 - ahogy a kortársak látták, a szabadságharc története levelekben című munkáját. A mű hiánypótló mind a mai napig - mindkét oldalról ismertet elképesztő fontosságú dokumentumokat, rengeteg meglepetéssel, elég legyen elöljáróban például annyi, hogy Metternich szerepe sokkal árnyaltabban, Kolowrat gróf szerepe pedig sokkal árnyasabban tűnik fel a korabeli dokumentumkból.Fogunk még e kötetből idézni bőségesen.

Itt van azonban egy elég egyértelmű irat, három héttel a magyar függetlenségi nyilatkozat előtt egy másik, "függőségi nyilatkozat". A dokumentum maga egyértelmű, nem igényel sok szószaporítást: ahogy a mottóból egyértelmű, hogy Saguna püspöknek nem lehet semmilyen szobra - mint volt kezdeményezve - hazánkban, Kollárnak még annyira sem. Az 1942-es jelzet szerint Kollár "németnyelvű memoranduma a budapesti Országos Levéltárban van. Geringer-iratok.1849. ev, 2108/g. szám."

Előterjesztés! 

Hogyan lehetne a tótok jelenlegi legsürgősebb szükségeit orvosolni, hogy az által vissza állítsuk a rendet és nyugalmat? 

A Kárpátoktól délre évezredek óta lakik egy erős, 2 milliónál nagyobb számú, a szláv néptörzshöz tartozó embertömeg, amely feltűnik természetes szépségével, - eredeti erkölcse meg szokásai, istenfélő, vallásos nép, - szorgalmuk nem ismer határt, - életvidámság költészetének az alaphangja, - gyönyörű népdalai van- nak, - törhetetlen hűséggel ragaszkodik uralkodójához, - kellő tisztelettel viseltetik felebbvalói iránt, de ezer éve szenved az elnyomástól. Ezt a népet hivják felsőmagyarországi szlávoknak vagy tótoknak, a vidéket pedig Szlovákiának. Ez az eddig elhagyott nép s az ő népi sajátosságai nemcsak különleges figyelmet és ápolást igényelnek, de azt meg is érdemlik. A mi dicsőségesen uralkodó császárnénk, Mária Terézia adott egyszer nekik elisme- rést,, mikor a nép egyik ellensége megrágalmazta azt a trón előtt, e szavakkal: ,,Szeretem a tótokat, vallásos keresztények, dolgos emberek, vitéz katonák és jó alattvalók." 

Egy ilyen nagy uralkodó itélet-e még ma is büszkévé teszi a tótokat, szívébe zárja, gyermekei és utódaiba beleoltja, mint drága örökséget, - az nyujt neki keserü óráiban gyakran vígaszt, arra alapozza a jobb, a mondásnak megfelelő jövőt. Ebben a várakozás- ban nem tévedett. Anyai jóságú uralkodójának nagylelkűsége s igazságérzete adta az egyenjogúságot ajándékul az osztrák jogar alatt levő minden nemzetiség számára. Érthető és megbocsátható, ha a nemzeti önérzet ébredésekor itt-ott kilengések történnek, mert :vannak, akik tévútra vezetik embertársaikat, amiből egyrészt súrlódások és zavarok támadnak a közéletben, másrészt meg zavarba hozzák a kormányt. Jelenleg ilyen helyzetben él a nép. Kifelé nincs pontosan határolva és biztosítva, régóta idegen elemek- kel keveredett össze, most meg állandóan békeb-ontó, lázító fon- dorlatok befolyásolják. Belsőleg elválasztja őket egymástól a nyelv- és valláskülönbség. Új eszmék és érzelmek terjesztése forrongást idézett elő. Jelen pillanatban a nép helyzete gyors segítséget igényel, amely egyúttal a jobb jővő megalapozása is volna, De miután az igen fontos munka, amely magábafoglalja a külső és belső, politikai és egyházi életet, itt tehát időre, nyugalomra és igen nagy megfontolásra van szükség. Alulírott most röviden csak arra szorítkozik, ami azonnali) az ami a jelen helyzetben szüksé- gesnek és hasznosnak mutatkozik. Hogy a zavarok ki ne terjedhessenek s a még nagyobb bajok meggátlására a következő rendszabályokat ajánlja: 

1. Egy cs. királyi biztos kinevezését és kiküldését Szlovákiába. Ennek olyan férfinak kell lennie, akiben úgy a kormányzat, mint a szlovákok megbíznak, pártok felett állónak, jellemesnek, józan felfogásúnak s a nép nyelvét annyira értőnek kell lennie, hogy mindenki felkereshesse őt és mindenkit megértsen. Kötelességei lennének:
a) ellenőrizze a már meglevő tisztviselői kart;
b) újat alkalmazzon, ahol szükséges;
0) küszöbölje ki az egyes megyék és községek különböző szabályrendeleteiben levő ellenmondásokat, - egyenlítse ki azokat;
d) vezesse a szlovákok felszabadítása munkáját s rendezze az előálló új helyzetet;
e) szüntesse meg 'a magyar nyelv használatát a hivatalos élet- ben s hozza be helyébe az anyanyelvet;
f) tegyen eleget az újabban felmerülő sürgős kívánságoknak, fojtsa el csírájában a lázadást és vérontást;
g) tiltson meg s akadályozzon meg a felkelőkkel minden megegyezést, levelezést és érintkezést, - általában mozdítsa elő a lehetőség szerint a rend és nyugalom helyreállítását.
2. Ö Felsége egy, lehetőleg csupán a szlovákokhoz intézett nyílt parancsban érthetően és határozottan fejezze ki, hogy az egyenjogúsítás alapelve a szlovákokra is kiterjed, - ez a nép is az osztrák birodalom testvérnépei sorába tartozik és azok közé formailag is felvétetik; nemzetiségét nemcsak elismerik és tisztelik, hanem azt minden megengedett eszköz segítségével fel is karolják. Ez annal inkább szükséges, mert az osztrák császárság új birodalmi alkotmánya egy szóval sem említi ezt a népet, ellenben más, sokkal kisebbeket kifejezetten felsorol.
3. Haladéktalan meg kell indítani egy politikai - nemzeti ujságot, melyet nyugodt, körültekintő és párthoz nem tartozó férfi szerkesszen olyan nyelven, ami nem egészen irodalmi cseh. de nem is népies szlovák, hanem az aranyközépúton volna a nyelvviták lecsendesítésére. Ez az ujság közölné a néppel a kormányrendeleteket. Nyomatnának kisebb munkákat, amelyek a népet politikai éretlenségük idején érdekeik felől kioktatnak, a kilengésektöl óvnak, előmozdítanák a reális népnevelést és műveltséget, megkönnyítenék az ipar és kereskedelem menetét stb.
4. Az egyházi anyakönyvek és jegyzőkönyvek eddig magyar nyelven történt, felette kényelmetlen vezetését a szláv vidékeken és községekben azonnal be kell szüntetni. Szlovák templomokban magyar szentbeszédeket és imákat nem lehet mondani. A szlovák anyakönyvi kivonatokhoz kereszt-, házassági- és halottlevelekhez, ha azokat külföldről kérilk, latin, német és magyar hűséges fordítást kell csatolni. Az elemi és polgári iskolákban a magyar nyelvű tanítás kényszerét meg kell szüntetni és a sok nyelvtan, meg szótár, nyelvgyakorlat és magolás helyett inkább a lelket és értelmet művelő reális tárgyakat kell bevezetni, hogy a szlovákot ezentúl ne nyelvautomatává neveljék, hanem igazán Isten adta nyelvén nevelt emberré és hasznos állampolgárrá.

Wien, 1849 márc. 22-én.

Kollár János

A Tiszazug és a tömegmérgezés

A szépirodalom történelemhamisító példái közül az egyik legjobb a tiszazugi tömegmérgezés interpretációja. A történetet nagyrészt csak az ekkor még szélsőséges kommunista Háy Gyula regényéből, Móricz interjúiból ismerjük, közel sem olyan formában ahogy a valóságban az események történtek.Az értékeléseket pedig mindmáig ezek határozzák meg.

De amíg egyértelműnek látszik, hogy például művészeti kérdéseket a művészettörténész tud, jelen esetben is eléggé egyszerű jó forrást találni: a korabeli bűnügyi forrásokat, szaklapokat.

A Csendőrségi Lapok 1930. augusztus 1-től október 20-ig külön cikksorozatban, Szladek Barna tollából foglalkozott az üggyel. A kiváló éles szemű csendőrtiszt sok olyat megfigyelt és közreadott, amiből az eltelt idő ellenére is tanulni lehet A cikksorozatot teljes terjedelmében is érdemes elolvasni, a lentebbi idézetek a cikksorozat első és utolsó darabjaiból származnak. Különösen érdemes megfigyelni a falusiakkal együtt élő - és legénységi állományát tekintve döntő részben paraszti származású  - csendőrség szemléletmódját, sokkal érzékenyebb, részletesebb mint a falukutatóké.

Hol keressük a bűn rugóit? Mi okozta ezt a tömeges elvetemültséget?
Mi, akik egy vészesen, véresen vajúdó kornak - úgy is nevezhetnők: a bizonytalanságok és kétkedések s egyszersmind a gondolkodás és felelősségnélküli merész állítások -korszának - gyermekei vagyunk, rögtön rávágjuk erre.a kérdésre:
A háború! A forradalmak! A kommunizmus!
Igen! Hiszen, persze, van benne sok igaz; a háború és az azt követő évek alatt elvesztették az emberek az erkölcsi féket, a forradalmak alatt pedig megszűnt a szigorú megkülönböztetés az enyém-tiéd 'között.. Igen,de mikor erre a megállapításra jutunk és bizonyos megnyugvással konstatáljuk, hogy megáUapításunk helyes, az öngyilkossá lett nagyrévi bábaasszonynak, Fazekas Gyulánénak minden jogcíme megvolna arra, hogy a föld alól gúnyosan felnevessen és odakiáltsa nekünk:
"Ti, okos Ostobák! Hol volt még a háború, hol voltak a forradalmak, amikor én már arzént áztatgattam a légypapírról ? Hol éreztette még, akkar magát a sabáci szabad rablás, a galiciai akasztások, a doberdói hullahegyek erkölcsbénító ereje, amikor én már több, mint egy tucat embert küldtem át a másvilágra!? Hol volt akkor még a forradalom, hol a kommunizmus!?"

Tolnai Világlapja, 1931. május 6.

 A földéhség !
A Tiszazug lakosai szegényes sorsban tengődnek, földhöz nem tudnak jutni, mert köröskörül olyan földek terpeszkednek, melyekből akkor is igen nehéz, sőt lehetetlen egy-két holdat megvásárolni, ha van rá pénz. Ezt még megértenők valahogyan. De hát csupa olyanok-e ezek a vádlott asszonyok, akik a legszomorúbb nincstelenségnek legmarkánsabb külső jelenségeivel, szakadozott, foltozott cundrákban, mezítlábosan, mocskos ingben, zsíros fejkendővel jelentek  meg a törvény előtt ? Nem. Vannak néhányan közöttük, akiknek öltözéke ennek a feltételezhető nagy szegénységnek ellenkezőjét mutatja. Igaz, hogy ez lehet látszat is, de viszont a valóságos nyomor az igazi nyomorúság nem bírja a jólétnek látszatát sem megőrizni. Az egyiken finom flórharisnya, a másikon lakkcipő, a harmadikon bokáig érő, finoman bélelt plüsskabát.
Ezeket hová tegyük ?
A pap ! A tanító ! A jegyző !
Rosszak voltak ! Nem vigyáztak az erkölcsökre ! Nem szoríották rá a népet, hogy templomba járjon, hogy az iskolában tanuljon, nem igyekeztek kultúrát belevinni a népbe, nem törődtek a lelkekkel ! .
Helyes ! De valahogyan nagyon szomorú az a tudat, hogy egy vagy több község erkölcsi nívója a legnagyobb elvtemültségig süllyedhet, pusztán azért, mart egyikmásik közfunkcionárus a posztján nem felel meg. Szomorú nagyon az a tudat, hogy egyes személyektől függ, azaz csupán egyes személyektől függhet az, hogy emberek ne nyúljanak a hitvest, szülőt és gyermeket ölő méreghez.
A megokolás itt sem elégít ki teljesen, itt is sántít. Hol keressük hát az okokat és hol találjuk meg azokat?
Nem tudom. Mindenütt és sehol, az okok mélyebben gyökereznek, mint amilyen mélységekre a kutató elme vagy képzelő erő le tudna szállni. Vagy talán helyesebben : le merne szállni.
[...]
A kérdés talán kissé kényes ; meggondolandó, feszegessük-e vagy sem, a magam részéről azonban meg vagyok győződve, hogy a bennünket ért bajok értek ezalatt egyéni, nemzeti és szociális természetű bájokat - 50 százalékát elkerülhettük volna, ha bizonyos kényes kérdéseket idejében és szabadabban megtárgyalhattunk vilna . A falusi emberek szerelmi élete legtöbb helyen mint valami egyhangú megszokottság folyik le és sok asszony megöregszik, meghal anélkül, hogy a szerelem különösebb módon, esetleg követelően, parancsolóan szólna bele megszokott, emóciónélküli életébe. Nem igen ismerik az érzékiségnek azt a gyakran szédítő örvényét, amely igába fogja az észt. Ezek .az asszonyok csendben, türelmesen végzik munkájukat és ,ugyanolyan, mondhatni egykedvű érzelemmel, szinte kötelességtudóan tesznek eleget férjeik fizikai kívánságának, mint valamilyen házi vagy mezéi munkának. Ha azután az ilyen - a Szerelemről mitsem tudó - asszony a véletlen, az alkalom avagy valamilyen más tényező követketében kizökken a rendes kerékvágásból és megismerkedik a szerelemmel, az ilyen asszonynok azután teljesen megváltoznak, az érzékiség sokkal tombolóbb, követelőbb bennük, mert nem szellemi, hanem ösztönéletet élnek, mer a bennük élő erkölcsi gátlás sokkal kisebb, mint egy másik - kultúréletet élő - nőnél, akit a nevelés és társadalmi konvenciók, ha nem is lemondásra, de arra ösztönöznek, hogy érzelmeit bizonyos határok közé szorítsa.
[...]
Különös nyelvezetük van a tiszazugi asszonyoknak. Ha olyan kerül a törvényszék elé, aki beismerő vallomást teft a csendőrök és a vizsgálóbíró előtt, de közben meggondolta és vallomását visszavonja, akkor így beszél :
" . . . magánkívüliségben voltam, ' . . zavargásomban tettem . . ."
A halálraítélt Lipkánétól mikor megkérdezik, hogy beleegyezik-e az ítéletbe, így válaszol :
"Ártatlan vagyok, hogy halálra ítéljenek, bűnösnek érzem magam, de nem ennyire."
A sem írni, sem olvasni nem tudó Takács Sándorné az egyik hozzáintézett kérdésre azt mondja, hogy az apósa "szeretett viszonyságban" akart vele élni.
Földvári Károlyné ügyének tárgyalásán a vádlott édesapját megkérdik, hogy egészséges vagy beteg embernek ismerte-e Tóth Lászlót ? A 73 éves öreg kun így felel :
"A görcs járta a gyomrát, sűrűn volt rajta a görcs, olyan óra forma hosszat."
Egy másik tanu, Kormos Mihályné, ezeket mondja :
"Vékony, beteges gyerek volt a Sándor (Kovács Sándor, akit az anyja, Kardos Mihályné mérgezett meg), olyan sovány, hogy a lába is majd összeakadt."
- Hát Kardos Mihályt milyen embernek ismerte ?
- Az rendes ember volt - mondja Kormosné komoly meggyőződéssel -, csak ippen szerette az italt, azt igen szerette, - különösen a potyát.
[...]
Züllött, romlott város !
Tiszta, ártatlan falu !

A háború utáni időkben minden rossz, ami jött, megalázás, felfordulás , . . mind-mind a városból jött. Meggyűlöltük és szídtuk a várost és . . . anélkül, hogy ezt különösképen indokoini tudtuk volna - megszerettük és . felmagasztaltuk a falut.
Minél züllöttebbnek, romlottabbnak látszott ,előttünk a, város, annál tisztábbnak, jobbnak a falu.
Most ez a tiszazugi bűnügy arra int bennünket, hogy érzelemmegnyilvánulásainkban, megállapításainkban, ítéleteinkben kissé óvatosabbak, tartózkodóbbak legyünk.
Nem minden városi hatemeletes bérház bűntanya és nem minden vöröscserepes vagy zsupfedelű falusi házacska a szeretetnek, boldog családi életnek melegágya. Hogy világosabb legyek : annak megállapítása, hogy a város rossz, nem hozza szükség- és törvényszerűen magával, hogy a falu jó.
Az általánosítás s az azzal egyértelmű disztingválninem- tudás szintén azon hibáink közé tartozik, amelyeket egészen bátran nemzeti hibáknak lehet nevezni. A városi bérház lehet szorgalmas, békés és rendszerető emberek közös lakóhelye, persze lehet zsebmetszők és más bűnözők gyülekezőhelye is. Mint ahogy a falusi porta - amint azt éppen Nagyrév mutatta - sokszor oly embereket rejthet magában, kiket aljas ösztönök fűtenek s kiknek agyában, lesütve tartott szemeik mögött, a legsötétebb gondolatok tanyáznak.
[...]
Az apjának és anyjának meggyilkolásával vádolt egyik asszony áll a bírák előtt.
Néhány kérdés és felelet a vádlott kikérdezése közben :
- Írni, olvasni tud-e ?
- Csak egy picit - válaszolja a vádlott -, mert csak két hétig jártam iskolába.
- Templomba járt-e?
- Néha elmentem.
- Hallgatott-e prédikációt ?
- Hallgattam néha.
(Azt nem kérdezték a vádlottól, hogy írni-olvasni nemtudása mellett, értett-e valamit a prédikációból.)
- Tudja-e a tíz parancsolatot ?
- Nem tudom.
- Soha nem hallotta, hogy van olyan isteni meg egyházi parancs, hogy tiszteld apádat és anyádat ?
- Csak hallottam, de tudni nem tudtam.

Olimpiai protektorátus

Nagy kár, minden szempontból, hogy elmaradt az 1940-es helsinki olimpia. Ennek a kis színes hírnek az ismeretében nagyobb zavarban lennének most a cseh ellenállásmítosz gyártói.

Pesti Hírlap, 1939. június 7, főcím: megkezdődött Londonban az olimpiai kongresszus

A csehek és morvák mint önálló állam vesznek részt a Olimpián
Az ülés folyamán gróf Baillet Latour elnök bejelentette hogy a cseh-morva protektorátus a német kormány döntése alapján mint független állam teljeseb önállón vesz részt az olimpiai játékokon. A bizottságban képviselt államok kiküldöttei egyhangú megelégedéssel vették tudomásul ezt a döntést. Csehország olimpiai megjelenése már másodizben foglalkoztatja a nemzetközi olimpiai bizottságot. Először 1912-ben Stockholmban volt nagy nemzetközi vita Csehország miatt. Ekkor úgy döntöttek, hogy a csehek osztrák zászló alatt, de cseh elnevezéssel vonulhatnak fel Mostani helyzetük ennél lényegesen kedvezőbb, mert semmi megkülönböztetés nincs köztük és a teljesen független államok között.


Elképzelhetjük a felemelt karral felvonuló csehek látványát, kb. olyan lehetne mint Heydrich prágai temetésén, 1942. június 5-én.

  Deutsche Wochenschau 615.