A Sevso-kincs

Azzal talán, hogy hazakerült a Sevso-kincs, nemcsak egy szomorú modern történet végére kerülhet pont, hanem úgy tűnik már most : nemcsak értékes, de valószinűleg páratlanul érdekes, a Római Birodalom legmagasabb méltóságaihoz vezető történet nyomaira bukkantunk.

Nagy Mihály régész, a kincs kutatója rendkivül érdekes cikket közöl a Magyar Szemle 2015 5-6, illetve 7-8 számában. Olvassuk el, és kiderül, miért is kell talán a jövőben a kincs nevét Sevso-nak irni.

A mezőgazdasági műveltség hiányai

Soproni Elek cikkéhez kevés bevezető szükséges : a cikk alapjaiban rengeti meg a magyar mezőgazdaság "professzionalitásába" vetett legendákat  és bizonyítja be hogy itt meglevő tudáshiánynak döntő szerepe volt a két világháború közötti mezőgazdaságból élő rétegek egyes területeken előforduló szegénységének. Az írás a Magyar Szemle 1936. novemberi, 111-es számában jelent meg.

A MEZÖGAZDASÁGI MŰVELTSÉG HIÁNYAI

MAGYAR AGRÁRPOLITIKA különleges, időszerű problémái közül egyesek a hitbizományi reformnak, a telepítésnek, mások a tagosításnak, a szakoktatás reformjának és ismét mások a mezőgazdasági hitelélet, vagy a szövetkezeti mozgalom fejlesztésének ítélik az elsőséget. Jóllehet nem lényeges és nemis tartozik ide annak a kérdésnek az eldöntése, hogy valaki milyen szemszögből nézve, melyik probléma megoldását tartja fontosabbnak, mégis úgy véljük, elsősorban azok a kérdések kelthetnek jogos érdeklődést, amelyeknél a megoldás a földművelő nép túlnyomó részének nyujt előnyöket, továbbá a keresztülvitel nem jelent elviselhetetlen terhet az államháztartás részére, de egyben a legnagyobb erkölcsi vagy anyagi hasznot biztosítja és a mezőgazdasági termelés legmé lyebben rejtőző kórokozóit teszi ártalmatlanná.

Ha pedig ezen az alapon mezőgazdasági problémáinkat a gyakor lati élet nézőpontjából vizsgáljuk és a gazdák fáradságos munkájával gyakran arányban nem álló eredménytelenségek okát kutatjuk, akkor önkéntelenül felvetődik a kérdés, hogy mi a gazdaságos, okszerű ter melésnek a legnagyobb rákfenéje?

A felelet röviden az : nálunk kétségkívül a széles rétegek mező gazdasági szaktudásának hiánya! Hiszen ezek csaknem egészen nélkülözik a rendszeres szakoktatást. A legtermészetesebb segitség nyujtása tehát a tanítás, nevelés, amely valóban járható utat mutat és a cél eléréséhez az eszközöket is rendelkezésre bocsátja anélkül, hogy újabb áldozatokat kívánna a falu népétől. Ez a segítség a leg szegényebb gazdát sem állítja megoldhatatlan feladatok elé.

A legelemibb szakismeretek általánossátétele az a biztos és egye düli, de egyszersmind nélkülözhetetlen alap, amire építhetünk. Egy szerü alapismeretek nélkül hiába kerül szóba a műtrágyázás, a traktor használat, a fajtakiválasztás, az üzemtani kalkuláció kérdése stb., mind csak azt jelenti, hogy - erős hasonlattal élve - például építeni aka runk, de a munkát nem az alapnál, hanem a födémszerkezetnél kezdjük.

Az ország 16,ooo.ooo kat. holdnyi területéből kereken 6,800.ooo holdon, vagyis az összterület 43%-án gazdálkodnak azok, akiket ez alkalommal, az iskolázásra való tekintettel ü. n. széles mezőgazdasági rétegeknek nevezünk. Ezek a gazdák egyenkint 5-roo kat. holdon gazdálkodva, mint fajunk legtisztább képviselői tehát az ország terü letének csaknem a felét tartják a kezükben. Amilyen egyszerűnek látszik azonban, ha azt mondjuk, hogy a segítségnek elsősorban a széles rétegek mezőgazdasági irányú neve lésében és a szakoktatás kiterjesztésében kell állnia, olyan nehéz, különleges és újszerű feladatokat vet felszínre a szétszórtan élő mező gazdasági népesség tömegoktatása. A szaktanárok elméleti és gyakor lati tudásával szemben felállított magas követelmény, az éghajlati, talaj, népesedési, értékesítési stb. viszonyoktól függő gazdálkodás sokfélesége, a tanyai és általában a vidéki élettel kapcsolatos közle kedési nehézségek, főképpen a szegényebb néprétegeknél az iskolá zással járó tan- és egyéb költségek előteremtése, a gazda sajátos gondolkodásához való alkahnazkodás készsége, a gazda bizal mának megnyerése stb. nehezítik meg a hivatást teljesítő szakem berek munkáját.

Mit érhetnénk el a neveléssel, szakoktatással az Alföldön, a magyar parlagon", ahol ma is még sok helyen a rablógazdálkodás legprimitívebb formájával találkozunk. Ahol az állati trágyát meg szárítják és ú. n. ,,tőzeget" vagy másnéven ,,kunkox"-ot készítve belőle télen-nyáron ezzel tüzelnek. Hasonló sorsra jut a szalma egy része is. Holott tudvalevő, hogy az állati trágya és a szalma a talajerő fenntartása szempontjából egyszerűen nélkülözhetetlen.

A trágyatüzelés meghonosodásával szoros összefüggésben áll az Alföld fátlansága. Télvíz idején, amikor sok fűtőanyag kell, fa hiányá ban a gazda mivel fűtsön? Még jobb belátás esetén sincsen választani valója. Ameddig fátlan marad az Alföld, a trágya- és szalmatüzelést nem lehet megszüntetni

Pedig a nagy gonddal és hozzáértéssel végzett állami, közületi fásításoktól és elszórtan egyes birtokosoknak kezdeményezésétől eltekintve, sajnos azt kell mondani, szomorú képet nyujt az Alföld fásítása. Csongrád vármegyében huzamos időn át egyelőre csak a közlegelők befásítását szorgalmaztuk, mert ott nem érhetett a vád, hogy a búzatermő területek beárnyékolásával ellenszenvet keltünk a fásítás iránt. Háromszor kellett beültetni ugyanazt a legelőt, míg maradandó nyoma maradt a fásításnak. Részben a pajkos gyerekek, suhancok csavarták ki a suhángokat ostornyélnek, részben a nyári szárazság, az ismert aszály tette tönkre azokat.

De vajjon csodálkozhatunk-e azon, hogy a tanyai paraszt nem akar fásítani? Hiszen senki sem nevelte őt a fa szeretetére, hiányzik a szakismerete az ültetéshez, a gondozáshoz! Más vidéket, mint a fátlan Alföldet talán nem is látott. Munkájánál a paraszti materializmus szabja meg a sorrendi fontosságot. Az állattenyésztés vagy növény termelés haszna természetesen kézzelfoghatóbb, mint a fásításé.

Lehet-e azonban ott mezőgazdasági kultúráról beszéhii, ahol a földet bíró parasztság - nem is számottevő kivételtől eltekintve mindössze hat elemi iskolát végzett és a fiatalabb korosztály nevelése, szakoktatása is kezdetleges arányokat ölt. A kívánatos mezőgazdasági műveltséget az egyszerű paraszt saját erejéből alig szerezheti meg. Elszórt egyesek kedvéért szaktanfolyamok nem rendezhetők, mező gazdasági iskola pedig a közelben ritkán található. Szerencsésebbek azok a vidékek, ahol a parasztok többen összeállva adnak hangot kéré süknek és a szakismereteket a tanfolyamokon legalább felnőtt korukban részben pótolják.

Kétségtelen, hogy a tanulás iránt is fel kell először kelteni az érdeklődést. Aki életében alig tanult és később majdnem teljesen elfelejtette a betűvetést, mert olvasással nem kapcsolódott bele az emberiség nagy szellemi közösségébe, az nem is vágyik utána. Itt jeget törve kell újra a tanulás hasznáról meggyőzni őket. E téren örvendetesen tapasztalható az iskolánkívüli népművelési előadások és más szaktanfolyamok áldásos hatása. Ma azt mondhatni, hogy ezen a legnehezebb munkán már körülbelül túlestünk. A tudásvágyat sikerült felkelteni a gazdákban. Jól emlékezem, hogy mikor 1930-31 telén Szentesen az első alkalommal rendeztünk a földművelésügyi miniszter megbízásából ü. n. háromhónapos téli gazdasági tanfolyamot, hosszú rábeszélés után sikerült csak 20-22 fiatalabb gazdát meg nyerni tanfolyamhallgatónak. Később pedig, miután meggyőződtek arról, hogy mit tanulhatnak a tanfolyamokon, azoknak a legjobb propagálói lettek. Akik előbb nem akartak tanfolyamról hallani, a következő évben küldöttségileg kérték a földművelésügyi minisztert, hogy rendeztessen ismételten Szentesen háromhónapos téli gazdasági tanfolyamot.

De beszélhetünk-e ott állattenyésztésről, ahol az igavonó- és tenyészállatok a téli takarmányhiány miatt csak sínylődnek az istálló ban és tavasszal alig tudnak a lábukra állani ! Az alföldi parasztgazda ságokban pedig az ilyen jelenségek nem tartoznak a ritkaságok közé Láttam olyan eseteket is, hogy a tanyásgazda tehenét kocsin kellett tavasszal kivinni a_legelőre, mert szegény pára, a takarmányhiány miatt előállott éhségtől leromolva, a saját lábán nem tudott volna kimenni a legelőre. Torzonborz, csontvázszerű testét ujjnyi vastagon borította a szinte páncélszerű piszokréteg, miután a gazdája egész télen nem vakarta, nem ápolta, nem gondozta!

Hasonló szomorú sors vár az időjárás viszontagságainak kitett állatokra a Hortobágyon, mikor a nyári szárazság következtében minden kisül és a szükségtakarmány elfogy. Az állatok a koplalásban legyengülnek, az éhséget kevésbé tűrő üatal csikók el is pusztulnak. Mindennek ellenére az Alföldön a szántóföldi szálastakarmánytermelés harmadrendű szerepet játszik. A vetésforgók egyoldalú, hagyományos összeállítása minden tapasztalati haladást félredob. A tarlókat sok helyen aratástól április közepéig legeltetik, tapostatják és csak a vetés előtt szántják fel sekélyen. A gyümölcsfák kártevői elleni védekezés nincsen elterjedve, a legelőkön a gyomirtás kivétel számba megy. A termelésben tudatos állati és növényi fajtakiválasztásról nem beszél hetünk. A szövetkezeti eszmét csak a gyakorlati élet részéről való meghazudtolásból ismerik

Csodálkozhatunk-e ilyen körülmények között, hogy a tejjel mézzel folyó Kanaánnak nevezett Alföldön a parasztgazdaság a mai formájában nem állja meg a versenyt sem a kollektivizált Kelettel, sem a mechanizált Nyugattal, sem az alacsonyabb igényű déli szom szédokkal? Itt mind a ,,műtrágyázás", mind a ,,belterjes gazdálko dás" hangsúlyozása hiábavaló addig, míg hathatósabb segítőkezet nem nyujtunk a parasztoknak. A szegénység és nyomor legfőbb oka a tudás hiánya, az elmaradottság. Gyakorlatilag és elméletileg kifo gástalanul felkészült, jó szakembereknek kellene sokat foglalkozni a néppel. Olyan szakembereknek, akiknek a nevelése sincsen még, sajnos, intézményesen biztosítva.

A nagybirtokosoknak módjukban áll, hogy szakképzett, okleveles gazdatisztet tartsanak. Szaktudás tekintetében itt sokkal kevesebb a kívánnivaló. Elvárható, hogy termelésüket a mai kor követelményei nek megfelelően folytassák. De mi történik a kisbirtokosokkal, a parasztokkal? Nem kívánja-e a közérdek, hogy többet foglalkozzunk velük és segítsük őket termelési tevékenységükben?

A népnek azok az egyszerű fiai, akik pl. a tanyavilágba születtek bele, alig tanulták meg a betűvetést, vagy később az elemi iskola elvégzése után azt is elfelejtették, semmiért sem hibáztathatók. Ök igénytelen életmód mellett folytatják az egyoldalú, kezdetleges ter melést mindaddig, míg jobbat, tökéletesebbet nem látnak vagy halla nak. Amennyiben arravaló szakemberek hivatásszerűen foglalkoznak velük, - saját tapasztalataimra hivatkozhatom - a haladás meglepő

Allitom, hogy könnyebb a gazdákkal felvenni a küzdelmet a hala dásért, mint azokkal a ,,Tamásokkal" vitatkozni, akik azt mondják, nem érdemes a néppel foglalkozni" vagy ,,nincsen foganatja", ,,nem hallgatnak a szép szóra" stb. Hivatkozom arra a számos tanfolyamra, amelyeket az utóbbi években a földművelésügyi kormányzat áldozat készsége révén tarthattunk, azok eredményeire, arra a meleg és önzet len barátságra, amely az eszmecserék közben a gazdák és előadók között kifejlődött, továbbá a gazdák hihetetlen fegyelmezettségére, természetes, józan eszére, tehetségére és hálájára, amely nekünk további erőt és lelkesedést ad a küzdelemre. Soha nem hittem volna, hogy milyen hálás munka a néppel való foglalkozás azok részére, akik minden mellékgondolat nélkül csak lelkiismeretük megnyugtatására és a gazdáktól kapott elégtételre törekednek.

Csonka-Magyarországon a mezőgazdaságilag megművelt föld területek lényegesen nagyobb része a kisgazdaságokra esik és a keres kedelmi forgalomba kerülő agrártermékek értékének több mint 70%-a a kisgazdaságokból származik. Nem vétek-e és tudatlanság ilyen körülmények között elveket hangoztatni, amelyek még . akkor sem volnának helyénvalók, ha ebben az országban csak mezőgazdasági cselédek volnának, akiknek elsősorban engedelmeskedni és csak azután kell mesterségüket kitanulni! Ez az okoskodás minden bizonnyal a letűnt feudális idők maradványa, abból a korból származik, amikor a földművelő tömegekben csak jobbágyokat, uradalmi cselédeket láttak.

A háború után kiéleződött gazdasági versenyben csakhamar be kellett látni, hogy a földművelő tömegek gazdasági irányú nevelése a köz szempontjából - egyik legsürgősebben megoldásra váró feladat, mert a kiterjedt szakoktatást sürgető jogos igények a földművelő nép soraiból mind gyakrabban törtek fel. Korábban az volt a panasz, hOgy nehéz a szakiskolákat a tanulókkal benépesíteni. Ma élő tanui Vagyunk annak, hogy a kisgazdák mohón szívják magukba a nekik DYujtott ismereteket. Előfordul, hogy naponta 10-12. km-ről gyalo golnak be az előadásokra. Máskor pedig, mint pl. Békésgyulán hall hattuk, hogy az egyik értelmes, 50 holdas, hat elemit végzett kisgazda, a vármegye előkelőségei és a tanfolyamvizsgán jelen volt mintegy 150 gazdatársa előtt tolmácsolta a kívánságukat, mondván : ,,Ne adjanak a kisgazdáknak semmi mást, csak szaktudást?c

Az elmult télen, Nagylétán előfordult, hogy minden különösebb nagyarányú előkészítés nélkül 140 gazda jelentkezett a meghirdetett egyhetes legelőgazdasági tanfolyamra. Hasonlóképen Battonyán, Tisza füreden, Békésgyulán stb. mindenütt sokkal többen jelentkeztek a tanfolyamra, mint ahányan a megállapított létszám miatt résztvehettek volna. Ezeket a példákat csak annak megtámasztására említettem meg, hogy valóban a tanítás után az érdeklődés hatványozott formában nyilvánul meg.

Meg kell állapítani és nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a mezőgazdasági termelés gazdaságossá tétele érdekében a köz szem pontjából - bármennyire újszerűen hangzik is - nem az elszórt csúcsteljesítmények a fontosak, hanem a nagy mezőgazdasági tömegek alacsony átlagtermésének az emelése.

Miért ringatjuk hát magunkat abban a tévhitben, hogy a gazdák nem akarnak tanulni? E téren az utóbbi 10-15 év nagy változást hozott. Az érdeklődés valóban megtalálható, csak az a kérdés, ki és hogyan közeledik hozzájuk, miképen tudja megnyerni a bizalmukat.

A gazdák bizalmatlanságán nincs mit csodálkoznunk. Az idők folyamán szerzett tapasztalatok és többnyire rossz tapasztalatok szüleménye ez. Az ismételten átélt nehéz viszonyok, anyagi szükség, járatlanság stb. óvatosságra intik. Kevés iskolázottsága következtében ismeretei fogyatékosak és így természetes, hogy mikor a sötétben tapogatódzik, óvatos, kételkedő. Az emberi egoizmus által kihasznált gyengeségére féltékeny. Gondoljuk csak meg, hogy hova jutna, ha könnyen kötélnek állana a hiszékenységével visszaélő embereknek. Még gyorsabban kerülne anyagi romlásba, mint konzervatív, bizal matlan voltával. A bizalmatlanságot tehát nem szabad hibáztatni, hanem azt őszinteséggel és bizalommal kell legyőzni

Az elmaradottság mennyiségi és minőségi termésveszteséget jelent és befolyásolja a gazdasági üzem rentabilitását. Hol vagyunk a helyes istállótrágyakezeléstől, ami nem kerül pénzbe, de szaktudást igényel? Mennyi érték vész el csak e téren! Hasonlóan nem kerül pénzbe az istállózott állatok téli gondozása. Másszóval jobb istálló trágyakezeléssel, állatgondozással, célszerűbb takarmányozással, tökéletesebb növényi és állati fajtakiválasztással, helyénvaló értéke sítési módozatok kiépítésével a gazdasági üzemek nagyobb részénél, a termelési költségek jelentékeny emelése nélkül is számottevő telje sítménytöbblet érhető el!

A szakismeretek elterjesztése új eddig kihasználatlan energiák bekapcsolását jelenti a mezőgazdasági termelésbe, olyan energiákét, amelyek eddig parlagon hevertek. Sok mezőgazdasági termelési ágazatot ismerünk, amelynek folytatásánál a szaktudás a döntő tényező. Igy pl. a méhészet, selyemhernyótenyésztés, gyümölcstermelés, zöldségtermelés, kertészet, háziipar, stb. kisebb mértékben, minden számottevő befektetés nélkül megindítható. A szaktudás hiánya és a nép ilyenirányú törekvéseinek nem megfelelő támogatása adja a magyarázatát annak, hogy ezek az elsősorban kisgazdáknak való mező gazdasági ágazatok oly kevéssé terjednek el. Pedig mennyivel bizto sabb, sokoldalúbb és az időjárás szeszélyeitől függetlenebb volna a kisgazda termése, ha minden vidéken jó szakemberek útbaigazítása mellett meghonosítanák az említett, mondhatni másodrendű mező gazdasági termelési ágazatok közül azokat, melyek a helyi éghajlati, talaj- és értékesítési viszonyoknak a legjobban megfelelnek.

Az új célkitűzések érdekében új, hathatós eszközöket kell alkal mazni, ahol a gazdasági iskolák erőteljes kiépítése, rövid szaktan folyamok szervezése és az oktatásnak gazdasági tanácsadással és ü. n. példagazdaságok létesítésével történő kiegészítése legyen a vezető szempont.

Csonka-Magyarországon ma mindössze 22 alsófokú mezőgazda sági iskola működik. Ezek közül 13 téli gazdasági iskola és 9 mező gazdasági szakiskola. A téli gazdasági iskolák újabb keletíiek és bár szintén két évfolyamosak, tanítási idejük csak a november-februári téli hónapokra korlátozódik. Ezek az iskolák nagyon helyesen számol nak azzal a tapasztalattal, hogy a paraszt nyáron, munkaidőben a Hát nem szívesen nélkülözi. Ezen nem is csodálkozhatunk. A felnőtt fiúgyermek a kisgazdaság természetes és olcsó munkaereje, neki segítenie kell otthon a családnak.

A korábban földművesiskoláknak nevezett mezőgazdasági szak iskolák nem számolnak ezekkel a fontos körühnényekkel. Létesítésük idejében az uradahnak részére mint altisztképző iskolák jöttek számba. Ezekben két teljes éven át, tehát télen-nyáron folyik a tanítás, a beirat kozott gazdaifjakat a szülők nyáron is nélkülözni kénytelenek. Feles leges külföldi példákra hivatkoznunk. A dolog természete hozza magával, hogy a mezőgazdasági iskoláknak a gazdák életmód jához kell alkalmazkodni, ezért a téli gazdasági iskolák váltak be inkább.

Sokszor hallunk olyan általános kijelentéseket, hogy nálunk nagyon kevés az alsófokú mezőgazdasági iskola. Ritkán kapjuk azon ban meg a kritizálók részéről a választ, hogy hány és milyen mező gazdasági iskolára volna az országnak szüksége, továbbá mi volna az iskolahálózat kiépítésének a végső célja.

A végcél csak az lehet, hogy alaki képesítéshez kössük a mező gazdálkodás folytatását. Ebben az esetben - amitől nagyon távol állunk - bizonyos mezőgazdasági ingatlanminimumhoz kellene kötni a gazdasági iskola elvégzésének a kötelezettségét. Elsősorban tehát az ország birtokmegoszlásának ismerete szükséges ahhoz, hogy a kívánatos gazdasági iskolák számát megállapíthassuk.

A mezőgazdasági ismeretterjesztés szempontjából legnagyobb szerepre hivatott alsófokú gazdasági iskolákat - tapasztalat szerint leginkább a 10-100 kat. holdas birtoknagyságból származó gazdák Iiai látogatják. A Io-Ioo kat. hold nagyságú gazdaságok száma 240461, ezek összesen az ország területének 33-4%-át teszik. Nagy általánosságban elegendőnek látszik az a követelmény, hogy a jövőben lefelé egészen a IO katasztrális holdas kisgazdákig adjuk meg a szak iskolázási lehetőséget. Felfelé pedig a 100 kat. holdas gazdaságnál nagyobb, de 500 holdasnál kisebb birtok tulajdonosa - iskolalátoga tás szempontjából - a középfokú gazdasági iskolába való. Ezeknek a gazdaságoknak a száma csak 10.635 és az ország területének 14-I%-át alkotják. Ha már most azt kutatjuk, hogy a mai állapottal szemben mennyire kell majd emelni a téli gazdasági iskolák számát, hogy a IO-IOO kat. holdas kisgazdaságok üzemvezetői tanult gazdákkal pótolhatók legyenek és a parasztgazdaságokból származó ifjúságnak teljes mértékben meg legyen a kiképzési lehetősége, akkor a következő meggondolással élünk

Az 1930. évi gazdasági üzemstatisztika szerint a 10-100 kat. hold kiterjedésü gazdaságok számát 240.761-re felvéve és egy-egy gazda ságnak ugyanazon személy által történő vezetésére átlagosan egy emberöltőt (30 év) számítva - mert ennyi idő alatt a gazda rendszerint kiöregszik, vagy tovább adja a földjét, illetőleg a fiára, más hozzá tartozójára bízza a gazdálkodást - az ország gazdasági iskoláiba évenként beiratkozó tanulók száma (240761 osztva 30-cal) 8025-re tehető. Miután a téli gazdasági iskolák kétévesek, ezt a számot kettő vel kell megszorozni (8025 xz : 16.050), hogy a mindenkori átlagos tanulólétszámot megkapjuk. Iskolánkint és évfolyamonkint átlag 30-40 tanulót számítva, a 16.050 tanuló befogadásához mintegy 246 téli gazdasági iskolára volna az országnak szüksége.

A too-500 kat. holdig terjedő birtokkategóriák gazdaifjúságának a kiképzésére - ugyancsak a fenti számítás szerint - hozzávetőle gesen IO középfokú gazdasági iskola elegendő lenne.

Ezzel az elméleti értékű számítással csak arra kívántam rámutatni, hogy a gazdasági iskolák számának a felemelését nem az általánosan emlegetett lakosság, hanem a gazdaságok számarányához kell mérni. Szembetűnő továbbá, hogy milyen téves álláspont az, amikor ismé telten a gazdasági középiskolák nagyszámú létesítése mellett kardos kodnak, holott a téli gazdasági iskolák számának szaporítása sokkal fontosabb. Ez utóbbiak egyrészt elhanyagoltabb és tehetetlenebb nép réteget emelnek fel, másrészt pedig kiépítésük esetén, az ország mező gazdasági területének kereken egy harmadát (33%) kézbentartó parasztok részesülnének a kultúra és szakismeretek áldásaiban, a közép fokú iskolák tanulóifjúsága által képviselt, mindössze 14% mező gazdasági összterülettel szemben.

Addig is, míg a téli gazdasági iskolák száma idővel, fokozatosan felemelhető, nagyon jó szolgálatot tesznek az ú. n. háromhónapos téli gazdasági tanfolyamok, melyeket a m. kir. gazdasági felügyelők tartanak. Ezeknek a tanfolyamoknak a számát a két év előtti 20-sza1 szemben a mult télen 40-re emelték fel úgy, hogy kere ken 2000 gazdaifjú nyert azokon kiképzést. Az alsófokú gazdasági iskolákban, az előzően ismertetett számítás szerint, a számbajövő gazdaifjúságnak az 1935-36. év telén csak 75%-a, a háromhóna pos téli gazdasági tanfolyamokat is beleszámítva pedig 33%-a részesült kiképzésben. Az utóbbi arányszám azért látszik olyan ked vezőnek, mert a tanfolyamokat több tanuló látogatta, mint a téli gazdasági iskolákat. Nagy tévedés volna azonban azt gondolni, hogy a gazdasági iskolahálózat kiépítésével a terméseredmények emelkedésében már nehány év alatt javulás észlelhető. Azoknak a gazdaifjaknak ugyanis, akik az iskolát elvégezték, nincsen sok beleszólásuk otthon a szülők gazdálkodásába. Legtöbbször 10-15 évig kell várniok, míg átvehetik az apai gazdaságot. Fél emberöltő telik tehát el, míg csak szóhoz juthatnak.

Vajjon várhatunk-e ilyen sokáig gazdálkodásunk színvonalának emelésével, nem szükséges-e olyan eszközökhöz nyúlnunk, amelyek korábban, lehetőleg azonnal éreztetik hatásukat? Könnyű kiszámí tani, hogy a legszebb iskolafejlesztési program is nem kevesebb, mint 20-30 év alatt adna csak eredményt ! A magyar mezőgazdaság nak tehát igen fontos érdeke, hogy az ifjúság mellett a korosabb gazdá kat is - akik a termőföldnek jelenleg tényleges művelői - bekapcsol juk az ismeretterjesztésbe.

Kint a gyakorlati életben mozgó korosabb gazdák évtizedekkel ezelőtt jártak - ha ugyan jártak - gazdasági iskolába. Ezeket nem lehet tanítás miatt újra az iskola padjaiba ültetni. Más utat kell válasz tani a célból, hogy szakképzésben részesíthessük őket. Természetes kicserélődésükre, kiöregedésükre esetleg egy emberöltőig nem vár hatunk, mert a nemzetek versenyében azé az elsőség, amelyik a kor szellemet előbb ismeri fel és termelésében előbb alkalmazkodik hozzá. A gazdáknak iskolai tanítását és nevelését ezért az ü. n. gazdasági tanácsadással kell kiegészíteni, ami nem más, mint közvetlen befolyás gyakorlása a termelő gazdára, a saját üzemében, arra hivatott szak értő által.1

A mezőgazdasági termelés átszervezésének időszerű kérdései között szereplő gazdasági tanácsadás nemcsak a kisgazdáknak szak tanácsokkal való ellátását, hanem mindazon eljárások alkalmazását jelenti, melyek a parasztgazdasági üzemvitelnek a mai idők követel ményei szerint és a tudományos kísérleti eredmények értelmében történő átalakítását célozzák. A tanácsadás tulajdonképpen a mező gazdasági ismeretterjesztésnek, a termelés befolyásolásának, szellemi irányításának új tényezője, melyet a különböző országok a saját viszo nyaikhoz alkalmazva a gazdasági iskolázással, a szövetkezetekkel, a kísérleti intézményekkel karöltve építettek ki.

Németországban a gazdasági tanácsadó legtöbbször azonos a téli gazdasági iskola tanárával, aki ezt a tevékenységet az iskolánkívüli, egyénenkínti oktatás formájában gyakorolja. Feladata elvégzésében segítenek az állattenyésztési és növénytermelési felügyelők, a gazda sági egyesületek, szövetkezetek tisztviselői stb. Nálunk a tanácsadói munkakörhöz legközelebb a gazdasági felügyelők állanak. Régebben, amikor még mezőgazdasági iskolák alig voltak, ezt a szerepkört a vándortanítók töltötték be.

A gazdasági. tanácsadás feladata tehát, hogy lehetőleg minden gyakorlati gazdának a kívánatos szakképzést pótlólag megadja. Minél rövidebb idő alatt sokat pótolni az e téren mulasztottakból! A leg sürgősebb feladatok közé tartozik a kisgazdák széles rétegeit meg mozgatni tudó és kézbentartó szervezet kiépítése, amely a mezőgazda sági sajtó, a szakiskolák, a mezőgazdasági egyesületek, a szövetkezetek, a m. kir. gazdasági felügyelőségek, a kísérleti intézmények stb. útján különösebb kényszer nélkül, de állandóan és sokoldalúan hatást gyako rol a gazdákra és befolyásolja őket termelési tevékenységükben.

Tulajdonképpen az a megfigyelés, hogy mindig és mindenütt találni néhány haladni vágyó gazdát, akiket a gazdasági tanácsadók nak támogatniok kell; ez adja a gazdasági tanácsadás alapgondolatát. A gazdasági tanácsadók erre a nehány gazdára építik fel úttörő mun kájukat, akik szívesen hallgatnak intő szavára és minden alkalmat megragadnak, hogy magukat képezzék, gazdálkodásuk színvonalát emeljék. Ezek természetszerűen támaszt keresnek, olyan egyéneket, szakembereket, akik törekvésükben segítik őket. Amennyiben segítő társakra nem találnak, nehezebben emelkednek ki a többiek közül s igyekezetük kevés kivétellel hajótörést szenved. Az általános haladás érdekében célszerű tehát tömöríteni és összefogni, alapos szakember vezetésére bízni azokat a gazdákat, akik szívesen vezettetik magukat. A hatás előbb-utóbb a többiekre is átterjed. Az a néhány gazda, aki a tanácsadó szavára hallgat, a kovász szerepét tölti be majd társai között. Tapasztalat szerint ha más nem, a haszon iránti vágy Viszi rá majd a szomszédokat az utánzásra.

A gazdasági ismeretterjesztésnél rendkívül nagy szerephez jut a pél daadás. Miután a téli gazdasági iskolák nem rendelkeznek számottevő gazdasággal, a gazdaif jak megfelelő gyakorlatának biztosítása céljából kívánatos volna ü. n. parasztmintagazdaságokról, vagy másszóval rövi den ,,példagazdaságokról" gondoskodni. Ezek a kisgazdák kezében levő példaképül szolgáló gazdaságok volnának, amelyek a mezőgazdasági kamarák ellenőrzése alatt állva biztosítanák a gazdaif jak helyes gyakor lati kiképzését. A példagazdaságok előnye, hogy a parasztoknak a saját birtokukon és saját eszközeikkel a helyszinen mutatják meg, hogy mit lehet a földbirtokból kihozni.

Tudjuk, hogy a gazda csak akkor hajlandó a megszokott terme lési technikáján valamit változtatni, ha annak előnyéről a saját szemei vel is meggyőződött. Helyes volna ezért, ha minden faluban létesíte nénk legalább egy-két példagazdaságot, amely a környék gazdáinak irányt mutatna. Meg kell még említeni, hogy bármennyire közcélt szolgálnak is a példagazdaságok, azoknak - a nálunk inkább ismert nagy mintagazdaságoktól eltérően - természetes úton, saját erejük ből kell kifejlődniök különösebb pénzsegély nélkül, amely fejlődési folyamatnál a kisgazdák viszonyainak megfelelően a szorgalmas munka és szaktudás Vigye a főszerepet.

A példagazdaság is egyik elengedhetetlen eszköze annak a meg szívlelésre váró, gyakorlati tapasztalat által kitermelt irányelvnek, hogy a legerősebb gazdavédelem a nép széles rétegeinek a megvál tozott termelési és értékesítési viszonyokhoz alkalmazkodó szaktudása és mezőgazdasági irányú nevelése.

SOPRONI ELEK

Magántisztviselők szociális helyzete

Ne gondoljuk azonban, hogy a falukutató mozgalom már említett visszásságai csak a bölcs utókor szemében tűnnek egyértelműnek. A kortársaknak is feltűnt mindez, természetesen bőven találjuk nyomát is. A most következő cikk Boldizsár Iván tollából, amely a Magyar Szemle 1938. áprilisi, 128-as számában jelent meg, nem csak az előbb említett okok miatt érdekes hanem azért is : pontosan megmutatja azokat az okokat amelyek majd 14 hónappal később a 28 nyilas mandátum elnyeréséhez vezettek. És ami sokkal ijesztőbb : ez a cikk akár az említett társadalmi réteg mai helyzetéről is szólhatna.

A MAGÁNTISZTVISELÖK SZOCIÁLIS HELYZETE

VALÓSÁGOS ÚJ HONFOGLALAS LAZABAN veti magát egy két év óta a magyar fiatalság az elhanyagolt, szegény nép rétegek tanuhnányozására. Igaz ugyan, hogy nagyon sokan és nagyon sokat beszélnek a szociográfiáról, de nagyon keve sen és nagyon keveset mennek ki valóban a külterületi nyomor-övbe és a falvak porfallal, sárárokkal védett középkoriságába. Falu és kül város: más eszébe sem jut az embernek. Ki gondol arra, hogy a magyar szegénység térképének megrajzolásakor az értelmiség, az úgy nevezett ,,úriosztály" igen vastag rétegeit is tüzetesen meg kellene vizsgálni? A munkaviszony szabályozásáról szóló törvény végre hajtási utasitása most felkeltette a közfigyelmet az egyik ilyen réteg, a magántisztviselők iránt.

Homályos és helytelen kép él róluk a köztudatban. A köztiszt viselők irigylik pólitikai függetlenségüket és a helyváltoztatás lehető ségét, a szabadfoglalkozásüak a biztos havi íix jövedelmet, a munká sok csak az ,,urat" látják bennük, az otthon dolgozó lányok, feleségek, a saját kereset előnyeit és a kiirthatatlan gépírókisasszony-főnök romantika kivülről még mindig csábító eshetőségeit. Érdekes, hogy sajátmaguk sincsenek tisztában helyzetükkel. Az előkelő nagyválla latok, bankok tisztviselői nem is sejtik azt a nyomort és munkauzso rát, ami a ,,mélyben", a kis cégekben, apró irodákban vagy nagylét számú, de kis emberségü hivatalokban folyik. A közfelfogás, a nyelv használat, sőt a statisztika és a politika is a középosztályhoz, a ,,jó polgári réteghez" számítja őket. Ök azok, akik újságcikkekben, érdemtelenül felkapott szerzők regényeiben, minden második magyar filmben és a mindennapi beszédben csőbútoros, teakonyhás, gőz fütéses lakásokban élnek a Szent István-körúttól északra, egymást lépten-nyomon megpszichoanalizálják, Ausztriába mennek síelni, paj tásházasságokat kötnek Vikend házban, koktélt isznak, ötórai teákra járnak, erkölcstelen amerikai táncokban rángatóznak és rekamiénak nevezett hencseren alszanak. Igaz, ilyenek is vannak, de úgy arányla nak a többi magántisztviselőhöz, az ,,igaziakhoz", mint a Duna jég kérge a folyó mélységéhez. Aki huzamosabb ideig foglalkozik élet viszonyaikkal, nem restelli felkeresni azokat, akiknek csak befelé nyelt panaszuk van, de hangjuk nincs, otthonukban lepi meg a nyomor hősi takargatóit, a koplalás elszánt tagadóit, az óvatos ruhaviselés akrobatáit, a fűtetlen szobák modern remetéit : elámul és megdöbben a roppant nélkülözések és a mély emberi tragédiák láttára. Bátran ki lehet mondani előre is : a magyar magántisztviselők ma cseppet sem kevésbbé proletárok, mint azok, akik magukat proletárnak vallják.

SZAMUK MEGALLAPíTASA egyáltalán nem egyszerű. A statisz tikai kiadványokban ,,magántisztviselő" cimü összefoglaló rovat nin csen. Leggyakrabban a MABI taglétszámát szokás a magántisztviselők számával azonosnak venni, ez azonban teljesen hibás. A MABI 1937 végén 67.934 tagot mutatott ki, holott a magántisztviselők tényleges száma ennek csaknem háromszorosa, ha csak a keresőket vesszük tekintetbe. Az eltérés onnan származik, hogy a magántisztviselők egy igen tekintélyes része, körülbelül 48.000 fő OTI-tag, a többi pedig különböző vállalati és magánpénztárakban van biztosítva.

A végleges és tényleges létszámhoz úgy juthatunk el, hogy a nép számlálási statisztikákban őstermelés, bányászat, ipar, kereskedelem, hitel és közlekedés címszavak alatt külön-külön kimutatott tisztviselői adatokat összeadjuk. Külön nehézség a szabadfoglalkozásúaknál alkal mazott tisztviselők számának megállapitása, mert a statisztikai kiadvá nyok ezeket a közszolgálati alkalmazottakkal összegezve mutatják ki. Itt a magántisztviselő-kérdés kiváló szakértőjének, Zentay Dezsőnek adataira támaszkodhatunk. A legtöbb magántisztviselőt az ipar fog lalkoztatja : 43.372, szorosan utána következik a kereskedelem: 40.398, harmadik mindjárt a szabadfoglalkozásúaknál (ügyvédeknél, közjegyzőknél, ujságkiadó vállalatoknál, gyógyszerészeknél, magánzók nál stb.) alkalmazott tisztviselők száma: 20.683. A hitel 17.467, az őstermelés 5611, a közlekedés 3155, a bányászat 1165, egyéb foglal kozási csoportok 295 tisztviselőt foglalkoztatnak. A kereső tisztviselők száma tehát 1930-ban 132.I46 volt, az eltartottakkal együtt 250885. Nyolc évvel ezelőtt csaknem megegyezett számuk a közalkalmazottaké val: ezeké 255911 volt.

A pontos népszámlálási adatok azonban ma már hozzávetőlegesen sem fedik a való helyzetet. A mai adatokhoz csak becsléssel lehet hozzáférni. Becslési alapul a MABI kimutatását vehetjük. A Biztosító Intézet tagjainak száma 1930 óta mintegy negyven százalékkal emel kedett. Ha ezt a negyven százalékos növekedést alkalmazzuk az 1930-as összlétszáma, I 32.000 helyett I 85.000 kereső magántisztviselőt kapunk. Eltartott családtagjaikkal együtt 1937-38-ra 250.000 helyett 350000 rel számolhatunk. Fogadjuk el ezt alapnak. Érdekes ebben az össze függésben megjegyezni, hogy Budapesten a magántisztviselők száma 1890-től - negyvennyolc év alatt - megtizszereződőtt.

A NEGYVEN SZÁZALÉKOS EMELKEDÉS, sajnos csak a tiszt viselők számában tapasztalható, nem a üzetésükben. A MABI kimu tatásai alapján rggz-től 1936-ig 163 százalékkal csökkent az átlagos fizetés, holott ugyanekkor az elsőrendű közszükségleti cikkek ára 21 százalékkal emelkedett. A üzetések megállapítása egyébként még körülményesebb. Átfogó statisztika egyáltalán nincs, a részletkimuta tásokról pedig nem tud ni, mekkora anyagot ölelnek fel. A tisztviselők sivár anyagi helyzetéről mégis jellemzően tájékoztat Budapest Székes főváros Statisztikai Évkönyve. A kereskedelmi és ipari vállalatoknál müködő magánalkalmazottak havi fizetése és lakáspénze e szerint egy évi szolgálattal bíró férfi tisztviselőnél 55 pengő, nőnél 35 pengő, két év után férfinál 70, nőnél 55, három év után férfinál 90, nőnél 70, tíz év után férfinál és nőnél egyformán 140 pengő. Ez a növekedő skála nem azt jelenti, hogy a tisztviselők íizetése évenkint arányosan emelkedik. Legfeljebb az első három évben lehet nagyon alacsony üzetésnél 5-20 pengős emelésről szó. A kimutatás növekvő tenden ciája csak arra vall, hogy a régebben szolgáló tisztviselők még maga sabb fizetésekkel helyezkedtek el. A Keresztényszocialista Magán tisztviselők Országos Szövetsége a tisztviselőknek szétküldött kérdő ívek alapján megállapította, hogy íizetésemelés a vállalatok 22 százalé kánál egyáltalán nincs. Évenkénti fizetésemelés a cégek 15 százaléká nál, különböző időközökben 22 százalékánál, bizonytalan időközök ben 45 százalékánál van. Ezekből a kérdőívekből kiderül az is, hogy van olyan cég, ahol a tisztviselők legkisebb fizetése 35 pengő, a leg nagyobb 50. A tisztviselők egyharmad részének 50 pengőn alul, több mint felének IOO pengőn alul van a fizetése. Hasonló megállapításokra jut a másik, nagyobb magántisztviselő szervezet, a szociáldemokratáké a Magyarországi Magántisztviselők Szövetsége. Adatai szerint no.0_oo biztosított magánalkalmazott közül 50.ooo-nek IOO pengőnél cseké lyebb a fizetése. A vidéki magántisztviselők 35 százaléka, a fővárosiak nak 16 százaléka kap 50 pengőnél kisebb íizetést.

A legpontosabb és ha szabad mindjárt megjegyezni, legmeg döbbentőbb adatokat itt is a biztosító intézetek, kimutatásaiból olvas hatjuk ki. A MABI és az OTI nyolc napibérosztályba sorolja biztosí tottjait, a szerint, hogy mennyi az egy napra eső keresetük. A legala csonyabb napibérosztályba, az I pengő 50 flilért, vagy annál is keveseb bet keresők közé a biztosított tisztviselők 18- 5 százaléka, 32.772 fő tar tozik. A valamennyiünk előtt plasztikusabb és tulajdon íizetésünkhöz, tulajdon gondjainkhoz jobban mérhető havi fizetésre átszámítva, ez annyit jelent, hogy a tisztviselők 18-5 százalékának havi jövedelme 30 és 40 pengő között mozog, de százával vannak a 20 pengősök is. A követ kező, a napi 3 pengős osztályba jut a tisztviselők 272 százaléka, 48.139 fő. Ez a havi 50 és 100 pengő közé eső csoport, ilyen magas százalék száma egyetlen más csoportnak sincs. A következőbe azok tartoznak, akiknek havi jövedelme napibérre átszámítva 5 pengő. Számuk 41.290, százalékarányuk 23-4 százalék. Ezek még nem érik el a 150 pengőt. A 150 és a 210 pengő közé eső alkalmazottak aránya 14-4 százalék, számuk 25.531. Havi 280 pengőt keres 8-7 százalék (15.250), havi 300-330 pengőt 5-5 százalék (9774), 400-420 pengőt 1-1 százalék (1938), ezen felül : 1 százalék (1806). (A nyolc csoport tagjai összesen 176500 főt tesznek ki, tehát előbbi becslésünk helyessége mellett szólnak.)

Mi derül ki ebből a hosszú felsorolásból? Ugyanaz, amit a tiszt viselő szervezetek kevésbbé teljes, de helytálló adatgyüjtése is bizonyít a magyar magántisztviselők felének IOO pengőn alul van a fizetése és kétharmadrészének 150 pengőn alul. Vagyis nem kapják meg a mun kájuk értékének megfelelő és megélhetésükhöz szükséges fizetést. Ha ezek mellé az összegek mellé ide iktatnók a vállalatok, cégek tulajdono sainak, a részvénytársaságok elnökeinek, vezérigazgatóinak, igazgatói nak bevallott havi jövedelmét, a számok egymás mellett már önmaguk ban is szinte .. demagógiának hatnának. Sajnos, a magántisztviselők mindennapos kenyérgondjait mindenféleképpen megkeseríti az a tudat, hogy ugyanannál a vállalatnál egyeseknek tízszeres, sőt ötven szeres jövedelmük van. Ez az aránytalanság ideges, sokszor gyűlöl ködő légkört teremt az irodákban és nagyon is tudatosítja az osztály különbséget munkaadó és munkavállaló között. Talán mondani sem kell: a hiba nem ott van, hogy egyesek sokat keresnek, hanem ott, hogy az óriási többség nem keresi meg még azt a legkevesebbet sem, amit létminimumnak neveznek. Baj továbbá az, hogy a fizetésjavítást kérő kistisztviselőket elutasítják, vagy legjobb esetben 10-20 pengős emeléssel elégítik ki, viszont a magas jövedelmeket nem arányosítják. Baj, hogy a munkaadóknak, sajnos tekintélyes részéből hiányzik a szociális szellem és az emberi, keresztényi szolidaritás érzése. A társa dalmi béke érdekében változtatni kellene ezen az állapoton.

MEGÉLNI: az A ,,KATEGÓRIKUS INFINITIVUS" uralkodik a mai kor emberein és adatain. A magyar nyelv a ,,meg-" igekötővel kifejezi azt, amit más nyelven esetleg hosszasan fejtegetni kellene. Kétségtelen, hogy a magántisztviselők a rossz üzetési viszonyok közt is élnek, de kérdés, hogy hogyan élnek meg? A társadalomkutatónak e téren úgyszólván csak szomorú tapasztalatai vannak. Nyilvánvaló, hogy az a 10-15 százalék, amely a MABI osztályozásában a felső napibércsoportokba tartozik, meg tud élni, de miből táplálkozik, lakik, ruházkodik az a tisztviselő vagy tisztviselőnő, akinek 50, 80, 100 vagy jobb esetben 150 pengős havi fizetése van?

Ötven pengőből még egy ember sem tud megélni, de két ötven pengős felnőtt leány, vagy egy too-200 pengős íiú üzetéséből ezer számra élnek 4-5 tagú középosztálybeli családok. A sokat megénekelt és idézett ,,havi 200 fix", amiből magányos fiatalember, kultúrigényei nek meglehetős lefokozásával, éppen meg tud élni: vágyva vágyott jövedelem ötven-hatvanezer magántisztviselőcsalád számára. A 100 150 pengőkből vegetáló családokat étkezésnél meglepni legalább olyan megrendítő szociális alapéhnény, mint egy hétig élni a mezőgazdasági munkás kosztján. Az ember csakhamar rájön, hogy nem kellenek táblá zatok, aprólékos pontossággal jegyzett élelmezési statisztikák. Az étrend házról-házra, lakásról-lakásra szinte kísértetiesen egyforma. Legfeljebb a sorrend váltakozik a hét egyes napjain. A lényeget így lehetne össze foglalni: táplálkozásukat leszorítják a biológiai létminimum alá.

Reggelire a babkávé szinte ismeretlen. Árpakávét isznak, vagy híg teát. Hozzá legtöbbször semmit, vagy egy karéj száraz kenyeret. Az irodában tízóraizás nélkül kibírni nem lehet. A jobbflzetésűek fel vágottat, sajtot tesznek a kenyérre, a nagy átlag megelégszik a szokvá nyos vajaskenyérrel, amely tápláló ugyan, de idővel végtelenül egy hangúvá, szinte íztelenné válik. Délben igen sokan - hogy az ő kifeje zésükkel éljünk - ,,elbliccelik az ebédet". Második tízórait hoznak magukkal, ötven százalékban nem jobbat az elsőnél, s azt eszik. Mire késő délután hazaérnek, az ebédidő rég elmúlt, felmelegített levest, teát vagy árpakáve't isznak megint, hogy valami meleg kerüljön a gyomrukba. Vacsorára paprikás krumpli járja. Akik délben otthon ebédemek,'szintén nem jutnak túl a krumpli különböző elkészítési módjain, a gyúrt tésztán és ha már nagyon olcsó, a zöldfőzeléken. Meg tagadják maguktól a húst, a gyümölcsöt, az édességet, krumplin, kenyé ren és gyúrt tésztán élnek. Magános, családtalan nők és férfiak apró étkezdékbe, kifőzésekbe ,,jobb mint otthon"-konyhákba járnak és hús talan menüket rendelnek. Egyedülállók és családosok egyaránt meg vonják maguktól azt, ami az evést a biológiai folyamaton túlra emeli. Ez a koszt az éhség brutális elfojtására való, nem az étvágy csillapítá sára. Az egyoldalú és hiányos táplálkozás rányomja sötét bélyegét ennek a rétegnek szürkés arcszínére és gyermekeik vézna alakjára. Természetes, hogy a magasabb íizetésűek egyre jobban e's köny nyebben megközelíthetik a kívánatos táplálkozási szinvonalat. A lak bérrel és a ruházkodással már nekik is több bajuk van, az igazi gond azonban akkor kezdődik, ha házasodásra gondolnak. Ama bizonyos ötven százalék, melynek száz pengőn alul van a fizetése, sőt az a két harmadrész, melynek 150-en alul, a ruházkodás kérdését nagy nehéz ségek árán, sok agyafúrtsággal oldja meg. Lányok, asszonyok évekig ugyanabban a ruhában járnak hivatalba, otthon is legföljebb még csak egy van. A férfiak 70-80 százaléka csak egy rend sötét ruhát hord. A házbért, a villanyt és a gázszámlát csak hosszú haladékokkal, sok kéréssel, szaladgálással tudják előteremteni. Nem egyszer lezárják a gázt, le a villanyt, a háziúr évenkint kétszer-háromszor felmondással fenyegetőzik. Pedig már igy is alaposan összehúzódtak. Budapesten 24 magántisztviselő család csak konyhában lakott, 7491 egyszobás lakásban, 11.502 kétszobásban, s ennek nem is egészen a fele: 5634 háromszobásban. A jó polgárinak mondott háromszobás lakás ma már nem a tisztes jómód jele, hanem mellékkereseti forrás azok számára, akik merik vállalni az üzleti kockázatot, hogy a kiadó szoba egy-két hónapon keresztül üresen is állhat. A házbe'r nemcsak az alacsonyabb üzetésűeknek, hanem 2-3 százalékos törpe kisebbségtől eltekintve, az egész magántisztviselő osztálynak súlyos gondot jelent. Eddig legnagyobbrészt azokról volt szó, akiknek fizetése valóság gal az emberi méltóságot sérti. Nemcsak ezek vannak legtöbben, hanem szociális helyzetük is legkevésbbé ismert. Hiba lenne azonban azt gondolni, hogy azoknak, akiknek fizetése 150 pengő felett mozog, könnyebb az élete. Összehasonlításra kitünően alkalmas a négytagú munkáscsalád heti létminimuma, amelyet 65 pengőben szoktak meg állapítani. Ez havi 280 pengőnek felel meg. A magyar magántiszt viselőknek körülbelül húsz százaléka, 180.000 közül 36.000, az eltar tottakat is számítva 350.000-ből 70.000, nem éri el ezt a minimumnak nevezett, a valóságban szinte optimális állapotot. Hangsúlyozni kell azonban még azt is, hogy e havi 280 pengős létminimumban az ujság előiizetésen kivül semminemű kulturális szükséglet nincsen benn, se könyv, se színház, se rádió, se mozi, kirándulásról, utazásról nem is szólva. Még a villamosköltség is hiányzik, pedig két hetijegy ára egy Ha ez a milliméterpapíron kiszámított, csak-vegetatív élet a mun kásság létminimuma, akkor kétszeresen kell, hogy az értelmiségé, a magántisztviselőké is legyen. Sajnos, a számok éppenúgy, mint a személyes érintkezés, kérdezés tapasztalatai azt mutatják, hogy a magánhivatalnokok nyomasztóan nagy többsége nem éri el még a mun kásságnak kitűzött létminimumot sem. Családalapításra csak akkor gondolhatnak, ha a férfi vezetőállásban van, vagy az asszony is keres. Bobula Ida kitünő életstandard-számítása szerint havi 500 pengő volna az a jövedelem, amiből gyermektelen tisztviselő-házaspár gond talanul meg tudna élni, s mintegy 50 pengőt kulturális szükségletekre is fordithatna. E sorok írója által megvizsgált 84 magántisztviselő házasság közül csak 6 érte el ezt a standardot, I felülmúlta, 32 még a havi 200 pengőt sem érte el, 40 házaspár 200 és 300 pengő közt mozgott. Nem lehet egyszerűen az erkölcsök meglazulásául felróni, ha ilyen körülmények között a üatal tisztviselő-házasok rettegnek a gyermek áldástól! A gyermek születése teljesen felborítja azt a háztartási egyensúlyt, amelyet a mindig hosszúra nyúló mátkaság alatt verejté kezve, üllérről üllérre állítottak össze. A MABI ad ugyan szülési segélyt, de a családi pótlék a vállalatoknál ismeretlen fogalom. Igy egyetlen más foglalkozási ágban sem olyan magas a férjhez nem ment leányok és a nőtlen fériiak arányszáma, mint a magántisztviselőknél. A nők 77 százaléka hajadon, a férfiak 36 százaléka agglegény marad.

A gyermekszületési arány sem sokkal kedvezőbb. Budapesten a férjes magántisztviselőnők 64 százaléka gyermektelen, az anyák 67 százalékának és a tisztviselő-apák 52 százalékának pedig csak egy gyer meke van. Tíz magántisztviselői házasságban mindössze II gyerek születik. Ez már egyke, ha kevesebbet is emlegetik, mint a sárközi, baranyai egykét, pedig éppen olyan veszedelmes, sőt jóval több magyar családot érint.

Az egykének, a gyermektelenségnek s a kevés házasságkötésnek az alacsony fizetésen és a városlakók közismert nagyobb meddőségi arányán kívül még egy fontos oka van: a tisztviselőnők nagyrészének a szülői házban van eltartásra szoruló hozzátartozója. Tisztán meg világítja ezt három statisztikai adat : a tisztviselőknek csak 23 százaléka asszony és csupán 8 százalékának van gyermeke, mégis több mint ötven százaléka családfenntartóként szerepel. Itt elsősorban öreg szülők, kiskorú testvérek jönnek számításba, másodsorban az állástalan férj. A felesége tartja el" : egy generációval ezelőtt még gúnyos, végérvé nyesen dehonesztáló megállapítás volt; ma már nem tisztességtelen es egyáltalán nem ritka kényszerűség.

A MUNKAVISZONYT KITÚNÖEN JELLEMZI egy magyartalan képzésű, de találó szó : a túlóra. A legújabb rendelet kiadásáig teljesen szabályozatlan volt a munkaidő. Arra, hogy az új törvény s rendelet változtat-e majd rajta, később fogunk rátérni. Jelenleg még az a hely zet, hogy a vállalatok jó háromnegyedrésze heti 44 órán túl foglalkoz tatja alkalmazottait. A keresztényszocialista tisztviselők már említett kérdőíve szerint a legnagyobb munkahét 81 óra, vagyis napi 13 és fél óra. Legtöbb helyen a hivatalos idő reggel nyolc órától délután háromig tart, azonban a tisztviselőket este ötig, hatig, sőt mérlegkészítés idején nyolc meg tízóráig is benntartják. Általános szabályként lehet kimon dani, hogy minél kisebb a cég, annál nagyobb a munkauzsora. A napi munkaidő körülbelül felerészben osztott, felerészben osztatlan. Az osztott munkaidejü irodákban a délelőtti idő nyolctól, félkilenctől kettőig tart, délután pedig négytől vagy öttől hétig, nyolcig, sőt kilencig. Ha a munkaadó alkalmazottját a megállapodásban, szerződésben lelevelezett munkaidőn túl hivatalban tartja, ,,túlóráztatja", a mai viszonyok között csak az esetek 12 százalékában díjazza külön. Aki vonakodik a munkaidőn túl dolgozni vagy külön fizetést kér érte, azt vagy azonnal, vagy a legközelebbi kínálkozó alkalommal elbocsátják. A legtöbb helyen a tisztviselők némán továbbdolgoznak s eszükbe sem jut különdíjat kérni, mert nagyon jól tudják a választ és a következmé nyeket. Ez a kérdés már beletorkollik egy másik nagy, általános tiszt viselő-problémába, a kiszolgáltatottságba, amelyről alább lesz szó.

A íizetéses szabadság kérdése kedvezőbb, mint a munkaidőé. A cégeknek csak mintegy 8 százaléka nem ad egyáltalán szabadságot, 3-5 százaléka fizetéstelent engedélyez, a nagy többségnél üzetéses szabadság van, nem törvény, hanem jogszokás alapján. A szabadság egy hét és három hét között mozog.

FÁJÓ PONTJA A MAGÁNTISZTVISELÖ-KÉRDÉSNEK az adózás. Zentay Dezső érdekes és kimerítő számításai szerint a 150 pengő haviüzetésü magántisztviselőt évi 118'20 pengő egyenesadó terheli, a közvetett adókból fejkvóta szerint négy családtag 'íután 534-08 pengő esik rá és az igen alacsonyan 600 pengővel számított lakbérből 258 pengő a kincstáré. Tehát évi 1800 pengős keresetének több mint fele 910-28 pengő az államé ! Havi 350 pengőt kereső tisztviselő évi 4200 pengős összjövedelméből 411 százalék, 1978-28 pengő jut az államnak adó formájában. Kétségtelen, hogy ez az adóarány joggal nevezhető túladóztatásnak. A pénzügyminiszter 1937 júliusában csökkentette ugyan a magánalkalmazotti különadót, az önmagában szociális elgon dolású adóelengedés azonban csak igen kis arányban enyhítette a tiszt viselők adóterheit. A közvetett adókon ugyanis nem változtatott, pedig a magánhivatalnokokat s velük együtt a középosztály egész vagyontalan, földtelen fogyasztórétegét ezek sujtják legérzékenyebben.

TÚL AZ ANYAGIAKON, a jóllakás, a tiszta ruha és a fűtött szoba mindennapi kérdésén túl nagy gondja és állandó fájdalma a magán tisztviselőknek a kiszolgáltatottság. Nehéz ezt a szót körülírni és meg határozni. Szinte novellisztikusan kellene ehhez megérzékeltetni azt a hangot és szellemet, amely az irodákban uralkodik. Köztisztviselők nél magasabb- és alacsonyabbrangúak között van bizonyos baráti, sőt atyaüságos hang, az együvétartozásnak részleteiben tisztázatlan, de a személyes érintkezésben kellemesen ható tudata. A feljebbvaló, ha a hivatali ranglétrán nem is, de emberi és társadalmi vonatkozásban egyenrangúnak érzi alantasát. Ezt az egész bonyolult érzés-, szokás- és érdek-szövevényt legjobban a tegezés fejezi ki. A magántisztviselőket főnökeiktől, sőt egymástól is az önözés és a magázás szakadékai választ ják el. A főnökben él az a tudat, ami teljesen hiányzik a magasrangú köztisztviselőkből: ő tartja el alkalmazottját, az ő pénzéből él. Tehát megköveteli nemcsak azt, hogy szabadon rendelkezhessék vele, hanem azt is, hogy a tisztviselő állandó hálát is érezzen iránta. ,,Örüljön, hogy dolgozhatik", ez a nagyon gyakran ki is mondott gondolat jellemzi a legtöbb főnöknek tisztviselőjéhez való viszonyát. A tisztviselő kény telen túlórázni, kénytelen tűrni egyes főnökök, igazgatók, cégvezetők nem éppen emelkedetthangú bánásmódját, ha nő, félreérthetetlen közeledéseit és alternatíváit, mert fél az elbocsátástól. Éppen ez kelti benne a kiszolgáltatottság érzését. Természetes, hogy vannak jó, igaz ságos, szociális szellemű főnökök is, sőt talán ezek vannak többségben, de a kiszolgáltatottság érzését ezek sem képesek megszüntetni.

A bánásmódra vonatkozó körkérdésre adott válaszok a magán tisztviselők kiszolgáltatottságára mutatnak, jelenti a Keresztény szocialista Magántisztviselők Szövetsége. Sok válaszból kicsendül az elkeseredés hangja. A magántisztviselők a munkaadóknak csak 61 százalékát mondhatják olyannak, aki jó bánásmódban részesíti az alkalmazottakat. A vállalatok 19 százalékánál mérsékelten hideg bánás módban van részük, 18 százalékánál pedig a cégtulajdonosok udva riatlan és sokszor durva bánásmódot tanúsítanak az alkalmazottakkal szemben.

Természetes, hogy a kiszolgáltatottság érzetét kelti a tisztviselők ben, hogy a vállalat legszemélyesebb ügyeikbe is beleszól. A cégek ötödrészénél engedély kell a családalapításhoz, több mint egyharmadá nál csak havi 300 pengőn felül házasodhatnak. A vállalatok két százalé kánál, és éppen a legnagyobb létszámúaknál, a házasság felmondási ok

VAIJON VÁLTOZTAT-E AZ ÚJ TÖRVÉNY, illetve a kereteit kitöltő miniszteri rendelet a magántisztviselők szociális helyzetén? A rendelet lényegében heti 44 órában maximálja a munkaidőt és szabá lyozza s kötelezővé teszi a íizetéses szabadságot. Kétségtelen, hogy helyes szociális szellem hatja át. Nem enged például a rendeletben. biztosított jogoknál hátrányosabb szerződést kötni, bírságot és bűn tetést helyez kilátásba azoknak a munkaadóknak, akik elbocsátják, vagy elbocsátással fenyegetik a jogait érvényesíteni kívánó tisztviselőt, meg tiltja a szabadságidő megosztását és elrendeli, hogy az alkalmazottnak szabadsága alatt nem szabad ellenszolgáltatásért munkát vállalnia. Hibája és hiánya a rendeletnek, hogy nagyon sok tisztviselő-csoportot. kivesz a rendelet hatálya alól, és pedig érthetetlen módon éppen a. kisebb cégeknél és magánosoknál dolgozókat részesíti hátrányban..

Nem vonatkozik a rendelet a nyílt árusítású üzletekben dolgozó tiszt viselőkre, kirekeszti az ügyvédek, közjegyzői irodák, szabadalmi ügy vivők, érdekképviseletek, egyházak és színházak tisztviselőit. Szociális szempontból nagyon kifogásolható, hogy a rendelet nem vonatkozik azokra a tisztviselőkre, akiknek munkaadója csak két alkalmazottat foglalkoztat. Köztudomású, hogy a nagyvállalatoknál eddig is volt íizetéses szabadság és a munka természeténél fogva könnyebben betart hatták a munkaidőt. A kis irodák alkalmazottai voltak a legelhanyagol tabbak s most éppen őket vonták ki a rendelet szociális előnyei alól. Nagy hiánya természetesen a rendeletnek, hogy nem állapítja meg a legkisebb munkabéreket. E nélkül a többi szociális lépés nem sokat ér. Múlhatatlanul szükséges volna a fizetések minimálása, óvakodni kellene azonban attól, hogy az egykori ÁDOB-akció által fölvetett és munkaadói körökben nagyon felkapott nyolcvanpengős fizetést törvé nyesen is létminimummá léptessék elő. Gondoskodni kellene a magán tisztviselők szolgálati pragmatikájáról és a fizetésemelés szabályos rendezéséről. A fizetésminimálásnál feltétlenül az eltartottak számát is tekintetbe kellene venni, vagyis a családi bér egy kibővített fajtáját kellene bevezetni. Ezeket a hiányokat könnyűszerrel és hamarosan pótolhatná egy új miniszteri rendelet.

Ennek intézkednie kellene az ellenőrzés hatékonyabb formájáról is. E sorok írójának kutatásai alapján meggyőződése, hogy a mostani rendelet a tényleges helyzeten alig fog változtatni. Az ok egyszerű: a munkaadók nem fogják bevezetni a minimális munkaidőt s a túlórát nem üzetik meg, a tisztviselők pedig nem merik majd kérni. Aki a törvényre hivatkozik, azt nem bocsátják el azonnal, nem is fenyegetik meg elbocsátással, mert ez a rendelet szerint kihágás, azonban egy-két hónap mulva valami ürüggyel felmondanak neki. Néhány ilyen eset elegendő lesz, hogy a tisztviselőtársadalmat megfélemlitse és a rendelet minden szociális szándékát illuzóriussá tegye. A tisztviselőosztály mai szervezetlensége mellett az ellenőrzés és a megtorlás szinte lehetetlen. Ez a szervezetlenség, az érdekképviseleti szervek csaknem teljes hiánya, illetve elhanyagolása nemcsak a magántisztviselőkre, hanem az egész ma gyar középosztályra jellemző. Gyökereit a közösségérzés elsorvadásában kell keresni. A magántisztviselők nem lépnek be a két fennálló szövetség be, mert tudják, hogy a szervezett tisztviselőket a munkaadók nem szere tik. Előléptetés, fizetésemelés reményében a főnök kedvében akarnak jár ni és így lehetetlenné teszik a munkavállalók esetleges együttes fellépését.

FÉLÖ TEHÁT, HOGY AZ ÚJ RENDELET, minden iószándéka mel lett, nem váltja be a hozzáfűzött reményeket s ennek - ki kell mon dani - maguk a tisztviselők lesznek az okai. Együttes fellépéssel való színűleg a jelenleg csak elvben leszögezett legkisebb munkabérek gya korlati megvalósulását is hamarosan ki tudnák küzdeni. Az atomjaira bomló, korhadt középosztálynak azonban nincs meg az ereje, a vállal kozókedve, a bizalma és a bátorsága, hogy komoly szervezetbe tömö rüljön és megpróbálja kivívni legelemibb jogát : a létminimumot. A furcsa és fonák az, hogy e mellett igényeiben és szokásaiban jóval túlnyúlik a létminimumon. Bensejükben, mint vegyi anyagok fojtó, száraz tüze, ég az a tudat, hogy ők voltaképpen ,,urak". Sokan a passzív kitartás hősiességével ragaszkodnak bizonyos komoly kultu rális fokhoz, könyvhöz, külföldi olvasmányhoz, színházhoz ; sokan jobb ügyhöz méltó buzgalommal és lapos zsebbel allürjeiben igyekez nek utánozni a helytelenül felfogott ,,úriasságot". A középosztály, az értelmiség közszellemének megváltoztatása nélkül - úgylátszik a magántisztviselők szociális helyzetének megváltozása sem remélhető.

BOLDIZSÁR IvAN

Menekültek Magyarországon

A lengyel, francia, belga, holland és ki tudja honnan idekerült második világháborús menekültek története - maga a változó múlt, az elhallgatott múlt, és valószínűleg egy teljes külön blogot is meg lehetne tölteni mindezzel. A közeljövőben - természetesen a kiadás reményével - elkezdem fordítani a Refuge en Hongrie 1941-1945 c. 1946-ban megjelent dokumentumkötetet. Azonban a lényeget pontosan meg fogjuk tudni az illusztrációkból - régi igazság, hogy egy kép rengeteg mindent el tud mondani. Sajnos a birtokomban levő példány állaga már nem teszi lehetővé a digitalizálást, így befotózott illusztrációkat látunk.

Menekültként Magyarországon 1941-1945

Úton Magyarország felé. A belépés bonyolult ...

Igen, igen, lenni német munkás !

- Ismered ezt, akire mutatok?
- Nem én, de már láttam valahol ezt a pofát.


A legelső formalitások

Miként a kötetből kiderül, a tokaji bor és a palacsinta volt a franciák egyik nagy kedvence.

Vidéki idill

Francia-magyar /nyelvkönyv/

A szökevényekkel foglalkozó iroda

"Várlak én... átsírt éjszakák könnyre virradó éjjelén ..."


J' Attendrai - Rina Ketty



J'attendrai - Stéphane Grappelli, Django Reinhardt



Várlak én - Nagykovácsy Ilona

A korzón:
(Franciául) - Ön francia?
(Németül) - Francia.

A háttérben : Hungária Hotel - beszélünk franciául

Francia-magyar szótár

Mit ettem a héten?

A Horthy-korszak megítélésében mindmáig bőven szerepet játszik az a tudatos (ál)szociográfiai propaganda, amelyre példát többek között Müller Miklós fotói kitűnően adnak, általánosításra és nem-kutatásra, nem-gondolkodásra buzdítva. Etalon még az elítélés forrásául használni Illyés Gyula: Puszták népe (amely legfeljebb szépirodalmi műnek értelmezhető), illetve Szabó Zoltán: A tardi helyzet című köteteit is.
Szabó Zoltán azonban kiváló szociográfusként többször megjelentetett olyan cikkeket is, amelyek sokkal árnyaltabb és elgondolkodtatóbb forrásul szolgálnak Az itt következő íráshoz semmilyen kommentár nem szükséges : az, hogy a szocializmus erőletett modernizációja és területileg homogenizáló kísérlete ellenére 1990 után egészen pontosan a cikkben szereplő földrajzi területek mentén újra ugyanazok a problémák alakultak ki, nem lehet véletlen. És ha újra kialakultak, akkor nem függnek a társadalmi rendszertől.
A cikk a Magyar Szemle 1935, októberi, 98-as számában jelent meg.

HÉT FALU TÁPLÁLKOZÁSI VISZONYAI

Egy szociográfia munka egészének keretében végzett részletkutatás eredményeit kívánjuk ez összefoglalásban bemutatni. Hangsúlyoznunk kell, hogy egy teljességre törekvő gyüitő- és kutatómunka egyik részletének összefoglalásáról van szó, a felhozott adatok nem általános, inkább helyi érvényűek A hét vizsgálat alá vett falu nem jelenti az ország egészét és ha táplálkozási viszonyokról szólunk, az kizárólag e falvakra vonatkozóan történik.A tények és ismeretlenségek irdatlan tömegével szembeni alázat kötelez bennünket arra, hogy e falvak vizsgálatai alapján ne kisértsünk meg általánosnak vélt következtetéseket levonni. Előre kell bocsátanunk azt is, hogy a felsorolt adatok okaira és következéseire e részlet kutatás egy kérdéscsoportra vonatkozó eredményein túl csak a teljes szociográfiai feldolgozás vethet világot. Éppen ezért ez összefoglalás keretében inkább a tények bemutatására, a falusi életrend táplálkozási részének megrajzolására szorítkozunk, semmint az okok és kapcsolatok vázolására.

Az adatok gyűjtése a következő módszer szerint történt: a Fiatal Magyarság Szociográfiai Munkaközösségének tanító-tagjai felszólittattak arra, hogy egy-egy osztályuk tanulóival irassanak dolgozatokat. E dolgozatokban a gyerekek beszámolnak arról, hogy mit reggeliznek, ebédelnek és vacsoráznak. A tanítók egy része tökéletesen átértve a felszólitás céljait, az iskolásgyerekek egészheti étlapjáról iratott dolgozatot, más része szintén értékes, de kevésbbé részletes keresztmetszetet adott egy-két nap táplálkozási listájának összefoglaltatásával. A felvétel április hónap folyamán történt. A munkát hét gyűjtő végezte, illetve végeztette el.Gyüjtésük anyaga összesen háromszázkilenc gyerek, illetve család étlapjáról számol be. Ez anyag összesen körülbelül két ezernégyszáz reggelit, ebédet és vacsorát sorol fel.

A kutatás egészében az alant bemutatott adatgyüjtés egy előzetes tájékozódás szerepét kapja. Ez előzetes tájékozódást elvégeztük eddig a vizsgált falvakbana táplálkozási viszonyokra, a könyv- és újságolvasási viszonyokra vonatkozóan. Ugyancsak az előzetes tájékozódás szem pontjai szerint folyt és befejeződött egy-egy adatgyüjtés, mely goromba kézzel, sok iráshibával írt eredeti dolgozatok és vélemény adások tükrében mutatja népünk könyvről, íróról, újságról és politikáról alkotott véleményeit. Ilyen jellegű részletkutatások eredményei után kerül sor a falu teljes és részletes szociográfiai felvételére, melyhez ez előzetes kutatások egyrészt kész adatokat, másrészt szempontokat adnak. Az egészben természetesen a részleteredmények, így a táplálkozási viszonyok adatai is, új színt és végleges értelmezést kapnak. A gyüjtött tények, adatok, a belőlük meglátható hibák és bajok nem egy-egy nagyjában-egészében egységes mezőgazdasági munkás vagy törpebrrtokos- vagy kisbirtokosréteg életrendjére világítanak rá hanem körülbelül adják a falu különböző anyagi állapotú lakosságának keresztmetszetét. Az iskolában csakúgy padot foglal a kubikos gyereke, mint a csendőrtrszthelyettesé, a törpebirtokos fia, mint a kereskedőé.

E miatt a gyűjtés nem egy homogén rétegről szóló, viszont bemutatja a falu társadalmi tagozódását. A dolgozatok mellé írt vázlatokban a tanító megadja a dolgozatíró gyerek családjának anyagi állapotát, az apa vagyonát. Azt, hogy hány hold földet művel, vagy mi a foglalkozása, de azt is, hogy mennyi állata, aprójószága van a családnak. Maguk a dolgozatok pedig megadják az egyes különféle anyagi állapotú rétegek életszintjének különbségeit, a falu szociális rétegeződését a terített asztal bőségében vagy szegényességében.

A begyűlt adatok hitelességéhez nemigen fér kétség. Hacsak a gyerek igazmondásával szemben nincsenek aggályaink. A gyere kével szemben, aki még elég fiatal ahhoz, hogy a szociális helyzet szégyenérzése vagy a szegénységének osztálytudata ne legyen fejlett ahhoz, hogy ennek befolyása alatt helyzetének adatain javítson vagy rontson. Természetesen a dolgozatok elsősorban azt bizonyítják, hogy a paraszti főzésről és ebédről alkotott ítéletek teljesen alaptalanok és hamisak. E közkeletű, minden tárgyi tudás nélkül való és talán éppen ezért meggyökeresedett elképzelések arról, hogy "jól él a paraszt", vagy "csak falun tudnak főzni", egyetlen támogató adatra nem találnak. E téren körülbelül ugyanaz a misztifikáció történt, mint a zenében és másutt is, hogy a közhit számára a vidéki-úri jelenítette meg a népit. Az olcsó étel, olcsó hús, olcsó tojás természetesen csak a városban olcsó, nem egy adat beszél arról, hogy a paraszti ember, ha van is tehene, hónapokig nem iszik tejet, hanem beviszi a szomszéd városba eladni. Mert kell a pénz adóra, sóra, gyufára. A Szalóczy Ilonok és Bódi Borbálák, Gomány Andrisok és Hegedüs Józsik támolygó betűi azon túl, hogy hiteles képet adnak a maguk többnyire lesujtó helyzetéről, együttesen falujuk keresztmetszetét adják. E keresztmetszetek egy-egy részletét mutatjuk be a következőkben. Álljanak itt sorjában Tard, Szín, Alag, Decs Budaörs, Tolcsva és Kőtelek községek étlap-adatai közül a legjel lemzőbbek és legszomorúbbak. 

TARD, FALU Mezőkövesd mellett. "Itt a táplálkozás dolgában nincs elütő különbség szegény és gazdag között. "Gazdag ember nincs is a faluban, mely mintegy 2317 lelket számlál s ennek ellenére is mindössze három embernek van 30-32 hold földje, de ezek is éppen olyan szegénynek és eladósodottnak érzik magukat, mint azok, akik DFB-földeken keserves munkával még az évi kenyérre valót sem tudják biztosítani" - írja a tanító. A falu magatermesztette gazdasági növényekből, napszámos, summás munkából él. Búzát, árpát, lencsét, tejet, vajat és állatokat szállítanak be Mezökövesdre. Jellemző, hogy a tanító beszél egy falubeliről, aki adóhátráléka miatt háromszor is bement Mezőkövesdre hizóját eladni. Mikor harmad- szorra sem sikerült túladnia rajta - "keserűségében maga fogyasz totta el". Álljon itt példaképpen szószerinti idézetben a tardi gye rekek néhány dolgozata heti étlapjukról: Gaál Sándor dolgozata: "Mit ettem a héten? Hétfőn reggel ettem kocsonyát, délbe káposztát, este káposztát. Keden reggel kenyeret, dére kenyeret estére sóskamártást. Szerdán reggel kenyeret, dére kenyeret estére tésztát. Csütörtökön reggel kenyeret dére kenyeret estére tésztalevest. Pénteken dére kenyeret estére kenyeret. Szombaton reggel kenyeret dére kenyeret estére vöröshagymát kenyérrel. Tejet nem ettem egész hónapba, mert nincs tehenünk osztan drága és nincs rá pénz. Húst azért nem ettem a héten mert drága és nincs rá pénz. Tojást nem ettem ebe a hónapba, mert édesanyám eladja Mezőkövesden." ("Apja G. Sándor földműves. Egyetlen gyerek. Egy hold OFB földjük van. Apja az évi kenyérrevalót aratással biztositja. Négymázsa búzát keres az aratással ; a konyhakerti veteményekről maguk gondos kodnak, babot, krumplit, zöldségfélét is termelnek, de csak annyit, amennyi egy évre elegendö. Hízót öltek. Tizennyolc kiló zsírja és 30 kiló szalonnája lett. Húst és zsírnakvalót nem vesznek. Apja és anyja a nap hat-hét órájában dolgozik. Most nem végeznek nehéz munkát, csak nyáron, aratás idején. A koszt természetesen ilyen kor sem javul: reggelre több kenyér, mint máskor, délre több leves, mint télen, estére pedig egy kis aludttej, ha van." - A tanító jegyzete.)

Gál Sándor dolgozata, A Magyar Retró című filmből

Tóth Piros dolgozata: "Mit ettem a héten? Hétfőn reggel egy kis darab sódart ettem, ebédre kocsonyát, estére kalácsot. Kedden reggel kenyeret, ebédre tejet és kenyeret estére kocsonyát ettem. Szerdán reggel lekváros kenyeret, ebédre kenyeret, estére sóskalevest. Csütörtökön reggel egy kisdarab szalonát és kenyeret, ebédre laskát, estére rántottlevest. Pénteken reggel tejet, kenyeret, ebédre kumpristésztát, estére bablevest. Szombaton reggel kenyeret, ebédre kenyeret, estére lebbencslevest. Húst azért nem ettem, mert nincs pénzünk, nincsen, hogy vegyünk. Tojást azért nem eszek, mert elvittük a bódban és sót vettünk rajta. Tejet azért nem eszek mert elaggya édesanyám és nekünk nem jut." (A tanító jegyzete: "Apja földműves, négy hold földjük van. Táplálkozáshoz egy évben Is kg zsirt, 32 kg babot és 78 kg krumpüt használnak. Apja és anyja a nap hét órájában dolgozik.")
Pálinkás József dolgozata, ö a harmadik "legvagy nosabb" gyerek a tardi dolgozatírók közül : "Mit ettem a hét napjain? Kedden reggel sódart reggeliztem és kalácsot ebédeltem, vacsorára pedig tejet és kenyeret ettem. Szerdán kocsonyát reggeliztem, ebédeltem kenyeret és szalonát, vacsoráztam babot. Csütörtökön reggeliztem kenyeret és szalonát, ebédeltem kenyeret, vacsoráztam sóskamártást. Pénteken kávét reggeliztem, kenyeret ebédeltem, vacsoráztam tejet és kenyeret. Szombaton reggeliztem kalácsot, ebédeltem főttojást. Estére pedig helyzet nem is ilyen sivár, a nagyobb változatosság csak látszat. Gyakori a "reggeli: kenyér, ebéd: tésztaleves, vacsora: száraz tészta" jellegű napi étlap, azaz ugyanannak a tápszernek variálása. Ha ehhez hozzátesszük a tanító jelentését arról, hogy a "leggazdagabb" kereskedő évente 60 kg cukrot árul ki a 2317-es lélekszámú faluban, hogy szövetkezet nem lévén, a falubeliek maguk mennek í be a hétkilométeres, térdig sáros úton Mezőkövesdre, kicsi három liter tejüket eladni, a szegénység mellé még a szervezetlenség, sőt talán szervezhetetlenség képét is megkapjuk. SZIN FALU (Abaúj megye) adatai is hasonló viszonyokat mutatnak. A megvizsgált 37 család közül nyolcnak van fizetéses jövedelme, ahol az apa csendőrtiszthelyettes, körkerülő, útkaparó állami fize téssel vagy egy helybeli fakereskedő cég alkalmazottja. Hat családnak l van 16-26 holdnyi nagyobb földje, tizenegy család fenntartója űz kis földjének művelése mellett valami ipart, nyolc családfő napszá mos, földtelen csordás, pásztor és négy dolgozatíró gyerek apja Amerikában él, illetve törvénytelen a gyerek.

Reggelire előfordult kávé 15 esetben, szalonna 10 esetben, tea 8 alkalommal, tej 7-szer, pirítóskenyér 4-szer, szárazkenyér, papri kás krumpli, tojás két-két családnál, káposzta egy alkalommal. Nem reggeliztek a vizsgált napon egy csordás családjánál.

Ebédre és vacsorára legtöbbet fogyasztott étel a krumpli (összesen 21-szer). Sorrendben a következő a bab és a húsleves (15-15 előfordulással). Tejet ittak vacsorára 1 1 családnál, szalonnát ettek 9 családnál. Nagyobb számban szerepel még a gombaleves (hat-ízben), a tea (ötízben), túróstészta (négyizben). Húst öt alkalommal evett két csendőrtiszthelyettes, egy asztalos és egy harangozó gye reke. Tészta (főtt tészta) összesen 13 alkalommal fordult elő és nyolc féle tésztát evett a falu.

Néhány étlap: Szalóczy Piros hatholdas gazda lánya irja: Mit reggeliztem? Regeliztem kávét. Délben ettem levest. Még pedig mijen levest? Bablevest etem. Este vacsoráztam. Még pedig mit? Tejet."

- Szász Ilon (apja földműves, családtagok száma nyolc, adósság 600 pengő) reggelizett piritóskenyeret, ebédelt szalonnát kenyérrel, vacsorált egy bögre teát. Madácsi István (apja cseléd) reggelizett teát, ebédelt kávét, vacsorált rántott levest.

Azontúl, hogy ezek az ebédek és vacsorák alig nevezhetők kielégítőnek és elegendő tápértékűeknek, bőségesnek pedig csak abban az esetben, ha a családfenntartó nem paraszti sorban él, hanem állami szolgálatban vagy valami ipara van - a kávé és tea előnyomulása feltűnő. A városi elképzelés, mely a falusi nyólc-tízfilléres tejárak eldorádójára gondol, döbbenve állhat meg e jelenség előtt. Különösen, ha figyelembe veszi, hogy tea alatt véletlenül sem szabad városi értelemben vett teát értenünk és - a tea és kávé falun ételszámba megy, egyedül jelentvén a reggelit vagy vacsorát, néha az ebédet is. Csak néha társul mellé kenyér vagy éppen a kávé mellé szalonna. A tápláló tejtermékek, így a nagy kalóriaértékű vaj is, teljesen hiányoznak a falusi étrendből. A túró is ritkán fordul elő túróstészta formájában, négyízben, ami négy százalékát teszi az összes ételek előfordulási számának.

ALAG ADATAI a többiektől eltérő eredményeket hoznak. Magyar József tanító jóvoltából 32 gyerek számol be egyheti étlapjáról. A dol gozatok összesen 289 reggeli, ebéd és vacsora listáját adják meg. A családok itt már nem a saját kis földjükön gazdálkodó vagy arató részre elszegődő földművesek, hanem a lovaregylet gazdasági alkal mazottai. De van közöttük éjjeliőr, borbély, asztalos, gyárimunkás, temetőőr, piaci árus, sőt kisüzetésű magántisztviselő is. Nagy részük átmenetet jelent a falutól a város perifériái felé. ]övedelmük pénzértékben megállapítható, van család, amelyiknek havi jöve delme 580 pengő, igaz ugyan, hogy tíz családtagra. Van, amelyik nek havi jövedelme hatvan pengő és van, amelyikről nem lehet megállapítani, honnan keresi a pénzt ételre, ruhára. Az egy sze mélyre eső havi jövedelemösszeg 60 pengőtől hat pengőig változik, akad olyan gyerek, akire a család teljes jövedelméből napi 15-20 fillér esik. Van olyan család, amelynek nyolc tagja 16. 5 négyzet méternyi területű lakásban lakik és van, amelyik tehenet, disznót tart. A tehéntartás lehetőségéből és a város hatásából magyarázható, hogy például a tejfogyasztás Alagon lényegesen nagyobb, mint a Pesttől távoleső néhány vizsgált faluban. (Alagon 10%, Tolcsván 7%, Tardon 6%.) Viszont a káros városi hatás Alagon abban nyi latkozik, hogy belép a reggelik sorába a feketekávé (6%), mégpedig üresen. Végeredményben az adatok e bonyolult szövevényéből az állapítható meg, hogy általános következtetések itt sem állhatnak helyt. A százalékszámok furcsa eloszlásának magyarázata nyilván ott van, hogy az alagi embernek a tehéntartás nem egyedül hozza a pénzt. A pénzt más úton is sikerül megkeresnie. Viszont a falusi embernek sokszor erre egyetlen módja a tej eladása. Aminek köz vetlen következménye, hogy ha bora is van és azt nem tudja eladni, a tej helyébe belép a bor a falusi reggeliken.

Ugyancsak a város közellétével magyarázható talán, hogy a jövedelem növekedésével nem áll egyenes arányban az ebédek és vacsorák szintjének növekedése. Amíg a szó igazi értelmében vett falun ez az arány a legtöbb helyütt pontosan megvan, Alagon a legjobb ebédeket a közepes jövedelmű családoknál találjuk és a leg jobb jövedelmű családok étlapja nívóban közelebb áll a legrosszabb jövedelmű családokéhoz, mint a közepes anyagi körülmények között élőkéhez. Egy példa: a tíz legjobb jövedelmű család hétköznapon 55-ízben evett egy tál ételből álló ebédet és 12-izben kétfogásosat. A tíz legrosszabb jövedelmű család ebédje 57-izben volt egyfogásos, 19-izben kétfogásos. A tíz közepes jövedelmű család 32-ízben evett ebédre egy tál ételt, 34-ízben két tál ételt. Bizonyitékul álljon itt néhány pestkörnyéki étlap

A gyerek apja asztalos, nyolc testvére van, ezek közül négy keres, anyja is jár dolgozni házakhoz. Egy személyre átlag havi 58 pengő esik.

Heti étlapja

	Reggeli:	Ebéd :	Vacsora:
vasárnap	feketekávé, kenyér	húsleves, galuska	u. a.
hétfő (ünnep)	kávé, kenyér	bableves	bableves
kedd	rántott leves	zsíros kenyér	paprikás krumpli
szerda	kenyér, kávé	bableves	tejberizs
csütörtök	rántott leves	zsíros kenyér	paprikás krumpli
pentek	feketekávé, kenyér	mákostészta	mákostészta
szombat	feketekávé, kenyér	babfőzelék	babfőzelék
vasárnap	feketekávé, kenyér	grízes tészta	krumplifőzelék

Egy közepes állapotú család, egy személyre körülbelül havi tizennyolc pengő esik. Apa külön el, anya mosónő. Étlap:

	Reggeli:	Ebéd :	Vacsora
vasárnap	kávé, kenyér	zöldségleves, sonka	sonka, kenyér
hétfő (ünnep)	kávé, kenyér	zöldségleves	savanyú káposzta
kedd	kávé, kenyér	káposztafőzelék	rántottleves
szerda	kávé, kenyér	rántott leves, lekváros gombóc	gombóc
csutörtök	kavé, kenyér	paradicsomleves, kel- krumplileves, főzelék	sárgaborsó
péntek	kávé, kenyér	krumplileves, sárga- tésztaleves, borsó	tejberizs
szombat	kave, kenyér	tejberizs	rántottleves
vasárnap	kavé, kenyér	húsleves, töltött paprika	töltött paprika

 DECS KÖZSÉG (Tolna megye, Sárköz) lakossága két egymástól élesen különböző csoportra különíthető.2 Az egyik réteget teszi a protestáns őslakosság, mely könnyü pénzért jutott földhöz pár év tizeddel ezelőtt a Duna ármentesítésekor felszabadult területeken. E gazdag, egykéző réteg, melyben egyes családok napokig tartó lakodalmakat ülnek s ahol nem ritka az olyan gazda, akinek 40-50 inge van, éles elkülönültségben él a bevándorlott katolikusok mellett. Ezeknek természetesen nincs nagyobb birtokuk, az egyke se ritkítja soraikat, életnívójuk pedig messze elmarad a protestáns őslakosság paraszti fényűzéseí és sokszor már dekadens passziói mellett. E réteg soraiból került ki az az 53 család, melynek étlapiáról a katolikus iskola tanulói beszámolnak. A beszámoló nem túlságosan vigasztaló, de aránylag még mindig elég jó viszonyokra mutat. Az 53 családnál 36-ízben ettek húst, ötizben ez a húsétel csirke, tíz alkalommal sonka, nyolc alkalommal szalonna, hét esetben kolbász, illetve "kalbász", ahogy a gyerekek írják szájukíze szerint. Huszonhétízben fordul elő főzelékféle, fel tünően kedvező számmal (hétízben) szerepel a salátafogyasztas. Levesek terén itt is, mint mindenütt a kruxnpli a "legnépszerübb", 46 leves közül 26 krumplileves. Százalékosan az összes fogyasztott ételek 15 százaléka hús, 19 százaléka leves, Iz százaléka fozelekfele, 7 százaléka tészta, 45 százaléka kenyér. Jelentős szegenysegre mütat, hogy a fogyasztott kenyér 75 százaléka és két gyereknél fordul elő naponta kétszer az üres kenyér minden nélkül reggelire és ebédre, illetve reggelire és vacsorára. Az 53 gyerek közül kettő semmit sem reggelizett a felvétel napján. Ezek egyikének beszámolója így fest: "Mit etem tegnap? Reggel semit. Délben borsoskalácsot. Vacsorára pedig káposztát."

BUDAÖRS az egyetlen a hét vizsgált falu között, melyből a gye rekek kielégítő étlapról számolnak be. A dolgozatok locsognak, mellé beszélnek az ebédeknek és a vacsoráknak. Megemlítik, hogy ezt vagy amazt az ételt szeretik vagy éppen nem szeretik, arról beszél nek, hogy azért nem uzsonnáztak, vagy tízóraiztak, mert nem voltak éhesek, pletykálkodnak az ízlésükről. Egyetlen egyszer sem fordul elő, hogy arról emlékeznének, mint a tardi gyerekek mind egyike, hogy valami "drága, osztán nincs rá pénz". Viszont annál többször az ilyen kitételek: "mamám tízórait tett a táskámba egy darab zsíroskenyeret. Ezt nem szeretem, de azért megettem" vagy tíz órakor ettem egy jó nagy darab zsíroskenyeret és egy tányér befőtt ringlót". Ha maguk az adatok nem beszélnének egy szinte polgári jómódról, már ez a locsogás, pletykálkodás is, a szeretem nem szeretem kérdésének a pedzése is elárulná, hogy e helyütt nincs baj a gyerekek ebédjével, vacsorájával, de tízóraijával és uzsonná jával se. Van olyan gyerek, aki málnaszörpöt ivott a vizsgált napon, kettő is van, aki narancsot evett, akad, aki nem találta elég édesnek a kávéját és több cukrot tett bele. Sőt olyan is, aki tíz üllért kapott a "mamától", hogy valami nyalánkságot vegyen rajta magának.

Róth Róza "Mit ettem tegnap egész nap" címmel így ír: Reggel egy bögre kávét és kiflit, tíz órakor két darab zsíros kenyeret ettem. Ebédre paradicsomfőzeléket, amit nagyon szeretek és lekvárat nyaltam. Uzsonára nem etem semit mert nem voltam éhes. Vacsorára egy tányér rántott levest ettem."

(A gyűjtő megjegyzése szerint "jómódú" család.)

Drixler T e r é z IV. osztályos elemísta kislány írja: "Reggel jó kávét ettem még akartam, de a testvérem is akart és neki hagytam. Istkolába szódavizet, kiflit és kolbászt vittem. Tíz órakor ezt mind megettem. Ebédre volt tejberizs. Ebből nem sokat ettem, mert nem volt jó édes. Akkor még zsíroskenyeret ettem. Uzsonnára is zsíros kenyeret. Vacsorára a gulyásból nem sokat ettem, mert nem szeretem." (A gyűjtő jegyzete szerint a család közepes anyagi viszonyok között él.)

Bokor Mária dolgozata, akit a gyűjtő a "szegények" csoportjába sorol: "Reggel kis bögrébe teát ittam és egy kis kenyeret hozzá. Tíz órakor egy nagy darab zsíroskenyeret ettem, mert nagyon szeretem. Ebédre sonkahúst ettem kenyérrel. Uzsonnára vajaskenyeret ettem. Vacsorára savanyútojást ettem és tésztát. A savanyútojást és tésztát nagyon szeretem."

Az első sajátság, ami e néhány szemelvényből is szemünkbe ötlik, hogy Budaörsön napi öt étkezés az általános, szemben a többi vizsgált falu leginkább napi háromszori étkezésével, mely télen sok helyütt csak kétszeri étkezésre csökken. Zsíroskenyér 65-ször fordul elő 57 gyerek étlapján, tehát átlag minden gyerek evett legalább napjában egyszer zsíroskenyeret. Jellemző a nagy nívókülönbségre, hogy például Decsen 53 család egynapi étlapja 243 fogást ("fogásnak" szamít a kenyér IS mas étel mellé) tüntet fel, Budaörsön Viszont 57 család egynapos étlapja 386 "fogásról" beszél. Ami annyit jelent, hogy Budaörsön a decsi gyerekeknél csak néggyel több gyerek 143 étellel fogyasztott többet. Szóval Budaörsön egy gyerek naponta átlag három tál vagy háromfajta étellel eszik többet, mint Decsen egy gyerek.

TOLCSVA az egyetlen község, melynek táplálkozási viszonyai úgy, ahogy megközelítik a budaörsi németek étlapjának szinvonalát. Össze hasonlitásképpen álljon itt egy táblázat, hogy egyes ételfajtákból mennyit fogyasztottak el Decsen, Tolcsván és Budaörsön körülbelül ugyanannyi (53-57) családnál.

	Leves	Főzelékféle	Hús- és húsféle	Tészta	Ital (tej, tea,kávé stb.
Decs	9-féle	12-féle	8-féle	10-féle	2..féle
	46-ízben	27-ízben	36-ízben	15-ízben	28-ízben
Tolcsva	13-féle	12-féle	8-féle	10-féle	4-féle
	46-ízben	22-ízben	14-ízben	14-ízben	53-ízben
Budaörs	5-féle	9-féle	10-féle	13-féle	4-féle
	34-ízben	24-ízben	45-ízben	27-ízben	64-ízben

De legjellemzőbbek e három falura a száraz- és a zsíros-, vajas-, lekváros- stb. kenyér fogyasztásának adatai

Decsen száraz kenyér előfordul 66-ízben, zsíros stb. kenyér 20-szor

Tolcsván száraz kenyér 74-ízben, zsíros stb. kenyér 14-szer

Budaörsön száraz kenyér 63-ízben, zsíros stb. kenyér 116-szor.

KÖTELEK KÖZSÉG Szolnokról harminc kilométernyire mu tatja még a legkedvezőbb viszonyokat a különleges helyzetű és falu számba alig vehető Budaörs mellett. A jász-kún-besenyő keverék nép a mult esztendőben aránylag egészen jól talált kereseti lehetőséget, kubikot a Tisza-átvágásnál, gátemelési munkáknál, egyebütt. A vi

szonyok, ha nem is rózsásak, de viszonylagosan, a többi falu állapotá hoz mérten kielégítőek. Ennek ellenére a tanító így ír: "teljesen kifogástalanul csupán egy gyermek, illetve annak a családja táplálko zik: egy zsidó kereskedő családja. Bár szegények, de változatos, tápláló, vitamindús étrendjük van." Viszont: "Abszolut nyomort is csupán alig néhány családnál állapíthatok meg: két napszámos földműves, egy iparos földműves és egy cigány családjánál (8%). A többség (90%) ha nem is helyesen, ha nem is kielégítően, de tűr hetően táplálkozik" írja Kádár Ágoston róm. kat. kántortanító, az adatgyüjtés mellé adott összefoglalásában. Az adatgyüjtés az anyagi állapot kategóriái szerint került csoportosítás alá. A vizsgált családok e szempont szerint négy, nagyjából egységes életnívójú csoportban mutathatók be. Ezek a csoportok: a tisztán a maguk földjéből élő gazdák; földműves-napszámosok kis földdel; OFB birtokkal, harmados kukorica földekkel; azok, akiknek egyáltalában nincs földjük, egyéb keresetük van; és azok, akik kis földjük mellett iparral vagy egyébbel foglalkoznak. E csoportok közül a két első, a maguk földjéből élő gazdáké és a kis földjük mellett minden munkát vállaló fóldműves-napszámosoké mutat sajátos jegyeket. Táplálkozási viszonyaikról álljon itt mindenekelőtt a tanító jegyzete

A csak a földjükből élő gazdák családjában a legnagyobb hiba, hogy főzésük egyhangú. Túlteng a húsétel, főzelék csak kevés, krumpli, káposzta, szárazbab, borsó nagyon ritkán akad. Gyakori a tészta leves-száraztészta összetétel. Nem _mindig főznek két tál ételt s ha főznek, az is egyfajta, mint a fenti példa mutatja. Módjukban állna jobban, változatosabban táplálkozni. Itt csakugyan elkelne a főzési tanfolyam, főzőkonyha lányoknak, fiatal asszonyoknak. A gyermekek táplálkozása az egyoldalúság ellenére kielégítőnek mondható, úgyszintén a gyermekek fejlődése is. Tejet rendszerint isznak mindennap.

Annál több kívánnivalót hagy hátra a földműves napszámosok csoportjának táplálkozása. A többség rendszerint csak egyszer főz naponta. Amelyiknek tehene van, ott még nincs nagy baj, de a többinél annál inkább. Ez kiüt aztán a gyerekeken is! Fejlődésük gyenge. A családok nagy része kukoricás vagy tiszta kukoricakenyeret eszik. Mulaszthatatlanul fontos lenne a gyerekek számára az iskolai tejellátás. Itt nem főzőtanfolyam kellene, hanem munkaalkalom, jó napszám! És főként gyors segítség a gyerekeknek!

Van azonban valami, ami közös mindenkinél : a cukor rettenetes hiánya! Feltűnő a zöldfőzelékek teljes hiánya! Egy családnál ettek sóskát, néhánynál zöldhagymát. Itt felvilágosítás, szoktatás kellene." Vizsgáljuk meg, hogyan csökken az ételek értéke az anyagi hely

zettel. Avizsgálatot az áttekinthetőség kedvéért végezzük a reggeliken. Eredmény: a rosszabb anyagi helyzetű családoknál a jövedelem csökkenésével egyenes arányban csökken a tej- és kávéfogyasztás, viszont a jövedelem csökkenésével növekszik a leves és a magában álló száraz kenyér fogyasztása. Míg a csak saját földjükből élő gaz dáknál a reggelik 33 százaléka tej, addig a földműves napszámosoknál tej csak a reggelik 12, százalékát teszi. A kávé a gazdák csoportjában 17 százalékos, a napszámosok csoportjában csak 5 százalékos szerepet kap. Ezzel szemben száraz kenyeret evett a napszámosok 33 száza léka, viszont a gazdáknál a száraz kenyér csak 10 százalékát teszi a reggelire fogyasztott ételeknek. A szegényebbeknél természetesen gyakoribb az olyan reggeli, mely az előző estéről maradt, így például (húsvét táján történt a felvétel) többször fordult elő a kocsonya mint reggeli. Mind a hét falu vizsgálatában nyert tapasztalatok arra adnak bizonyságot, hogy a tejfogyasztás bősége vagy soványsága jó mértéket ad a falu anyagi helyzetének és a táplálkozás szintjének becslésére.

CSUPÁN A TÉNYEK bemutatására, a kiszínezetlen, magukért szóló száraz adatok felsorolására szorítkozhattunk ez összefoglalás adott keretein belül. Az adatok felsorolásával és a kapcsolatok bemu tatásával, melyre ez alkalommal kevéssé térhettünk ki, a szociográüa feladata körülbelül véget is ért, hogy helyet adjon a szociálhigiéniá nak, mely a következtetéseket egészségügyi szempontból hivatott levonni és a gazdasági és egészségügyi politikának, mely az orvoslás módjait részleteiben is hivatott megállapítani. A kalóriabecslések közlésére felelőtlennek tartottuk volna kitérni, részint azért, mert a bevitt kalóriák megállapítása és értékelése a munkában fogyasztott kalóriamennyiség megállapítása nélkül kétes eredményeket adna; részint pedig azért, mert a dolgozat-étlapokban foglalt ételek elkészí téséhez használt anyagok kalóriabecslése, az anyagok megállapítatlan mennyisége miatt, jelentős hibák elkövetésére adott volna alkal mat. Nagyjában, Gortvay György megállapítása szerint "Az ételek nyilvánvalóan nem fedezik a kalóriaszükségletet. Egy 12-13 éves gyerek napi kalóriaszükséglete átlag 1800 kalóriára rúg, az adatok szerint elfogyasztott ételek pedig nagyrészt nem jelentenek többet napi 7-800 kalóriánál." ("Magyarország", 1935 május 16.)

Hogy egy-egy ilyen adatgyüjtés a jövőben jobb és vigasztalóbb eredményeket hozhasson, ahhoz az egész falusi életrend reformjára lenne szükség. Amig a termelés annyira egysíkú marad, mint ameny nyire egysíkú ma, addig az önellátásra berendezkedett, élelmiszer vásárlására sem anyagi sem lelki alkatánál fogva nem képes és nem hajlandó parasztságunk megmarad és meg kell hogy maradjon mai táplálkozási körülményei között. Egy-egy földreformszándék, mely földet esetleg juttat ugyan, de ezzel kezdeményezését már befejezett nek is véli, semmit sem segít. Mutatja, hogy éppen az OF B-földek terheivel birkózó parasztok sorsa a legnehezebb és asztala a legsze gényebb. A minőségtermelés ideája, mely időnként föl-fölmerül a javítani akarók gondolkodásában, talán egyetlen segítséget jelentene. De a reform, illetve átalakítás annyi jóakaratot és főként annyi mun kát és szakértést igényelne, amennyit ma még alig találhatunk hatá raink között. Eddig minden ilyen irányú munkának csupán a tudat lanság falán sikerült kis rést törnie és nem a tényekkel és lehetőségek kel számoló tudást megalapoznia. A kérdés gazdasági természetű alapjai csaknem olyan ismeretlenek, mint azok a módok, melyek a népi lélek ismeretében sikerrel találnák meg a hatás és nevelés útjait, és hiányzik a példa is, mely egy-egy kísérletben hazai éghajlatunk alatt bemutatná egy gyökeres és minden részletében átgondolt teljes reform lehetőségeit és eredményeit, akár egyetlen magyar falu kere teiben. Félő, hogy a lelkesedés a szándékban egyre tovább odázza a munkát a megvalósításban. Addig, ameddig akkorára nő majd a jobbágyi apáthia és minden szándékot lenéző közöny, hogy hiába fordul hozzá szándék és reform, legyen javító vagy rontó, gyökeresen segítő, vagy kényszerből kiegyező.

SZABÓ ZOLTÁN