Ne gondoljuk azonban, hogy a falukutató mozgalom már említett visszásságai csak a bölcs utókor szemében tűnnek egyértelműnek. A kortársaknak is feltűnt mindez, természetesen bőven találjuk nyomát is.
A most következő cikk Boldizsár Iván tollából, amely a Magyar Szemle 1938. áprilisi, 128-as számában jelent meg, nem csak az előbb említett okok miatt érdekes hanem azért is : pontosan megmutatja azokat az okokat amelyek majd 14 hónappal később a 28 nyilas mandátum elnyeréséhez vezettek.
És ami sokkal ijesztőbb : ez a cikk akár az említett társadalmi réteg mai helyzetéről is szólhatna.
A MAGÁNTISZTVISELÖK
SZOCIÁLIS HELYZETE
Homályos és helytelen kép él róluk a köztudatban. A köztiszt
viselők irigylik pólitikai függetlenségüket és a helyváltoztatás lehető
ségét, a szabadfoglalkozásüak a biztos havi íix jövedelmet, a munká
sok csak az ,,urat" látják bennük, az otthon dolgozó lányok, feleségek,
a saját kereset előnyeit és a kiirthatatlan gépírókisasszony-főnök
romantika kivülről még mindig csábító eshetőségeit. Érdekes, hogy
sajátmaguk sincsenek tisztában helyzetükkel. Az előkelő nagyválla
latok, bankok tisztviselői nem is sejtik azt a nyomort és munkauzso
rát, ami a ,,mélyben", a kis cégekben, apró irodákban vagy nagylét
számú, de kis emberségü hivatalokban folyik. A közfelfogás, a nyelv
használat, sőt a statisztika és a politika is a középosztályhoz, a ,,jó
polgári réteghez" számítja őket. Ök azok, akik újságcikkekben,
érdemtelenül felkapott szerzők regényeiben, minden második magyar
filmben és a mindennapi beszédben csőbútoros, teakonyhás, gőz
fütéses lakásokban élnek a Szent István-körúttól északra, egymást
lépten-nyomon megpszichoanalizálják, Ausztriába mennek síelni, paj
tásházasságokat kötnek Vikend házban, koktélt isznak, ötórai teákra
járnak, erkölcstelen amerikai táncokban rángatóznak és rekamiénak
nevezett hencseren alszanak. Igaz, ilyenek is vannak, de úgy arányla
nak a többi magántisztviselőhöz, az ,,igaziakhoz", mint a Duna jég
kérge a folyó mélységéhez. Aki huzamosabb ideig foglalkozik élet
viszonyaikkal, nem restelli felkeresni azokat, akiknek csak befelé nyelt
panaszuk van, de hangjuk nincs, otthonukban lepi meg a nyomor
hősi takargatóit, a koplalás elszánt tagadóit, az óvatos ruhaviselés
akrobatáit, a fűtetlen szobák modern remetéit : elámul és megdöbben
a roppant nélkülözések és a mély emberi tragédiák láttára. Bátran ki
lehet mondani előre is : a magyar magántisztviselők ma cseppet sem
kevésbbé proletárok, mint azok, akik magukat proletárnak vallják.
SZAMUK MEGALLAPíTASA egyáltalán nem egyszerű. A statisz
tikai kiadványokban ,,magántisztviselő" cimü összefoglaló rovat nin
csen. Leggyakrabban a MABI taglétszámát szokás a magántisztviselők
számával azonosnak venni, ez azonban teljesen hibás. A MABI 1937
végén 67.934 tagot mutatott ki, holott a magántisztviselők tényleges
száma ennek csaknem háromszorosa, ha csak a keresőket vesszük
tekintetbe. Az eltérés onnan származik, hogy a magántisztviselők egy
igen tekintélyes része, körülbelül 48.000 fő OTI-tag, a többi pedig
különböző vállalati és magánpénztárakban van biztosítva.
A végleges és tényleges létszámhoz úgy juthatunk el, hogy a nép
számlálási statisztikákban őstermelés, bányászat, ipar, kereskedelem,
hitel és közlekedés címszavak alatt külön-külön kimutatott tisztviselői
adatokat összeadjuk. Külön nehézség a szabadfoglalkozásúaknál alkal
mazott tisztviselők számának megállapitása, mert a statisztikai kiadvá
nyok ezeket a közszolgálati alkalmazottakkal összegezve mutatják ki.
Itt a magántisztviselő-kérdés kiváló szakértőjének, Zentay Dezsőnek
adataira támaszkodhatunk. A legtöbb magántisztviselőt az ipar fog
lalkoztatja : 43.372, szorosan utána következik a kereskedelem:
40.398, harmadik mindjárt a szabadfoglalkozásúaknál (ügyvédeknél,
közjegyzőknél, ujságkiadó vállalatoknál, gyógyszerészeknél, magánzók
nál stb.) alkalmazott tisztviselők száma: 20.683. A hitel 17.467, az
őstermelés 5611, a közlekedés 3155, a bányászat 1165, egyéb foglal
kozási csoportok 295 tisztviselőt foglalkoztatnak. A kereső tisztviselők
száma tehát 1930-ban 132.I46 volt, az eltartottakkal együtt 250885.
Nyolc évvel ezelőtt csaknem megegyezett számuk a közalkalmazottaké
val: ezeké 255911 volt.
A pontos népszámlálási adatok azonban ma már hozzávetőlegesen
sem fedik a való helyzetet. A mai adatokhoz csak becsléssel lehet
hozzáférni. Becslési alapul a MABI kimutatását vehetjük. A Biztosító
Intézet tagjainak száma 1930 óta mintegy negyven százalékkal emel
kedett. Ha ezt a negyven százalékos növekedést alkalmazzuk az 1930-as
összlétszáma, I 32.000 helyett I 85.000 kereső magántisztviselőt kapunk.
Eltartott családtagjaikkal együtt 1937-38-ra 250.000 helyett 350000
rel számolhatunk. Fogadjuk el ezt alapnak. Érdekes ebben az össze
függésben megjegyezni, hogy Budapesten a magántisztviselők száma
1890-től - negyvennyolc év alatt - megtizszereződőtt.
A NEGYVEN SZÁZALÉKOS EMELKEDÉS, sajnos csak a tiszt
viselők számában tapasztalható, nem a üzetésükben. A MABI kimu
tatásai alapján rggz-től 1936-ig 163 százalékkal csökkent az átlagos
fizetés, holott ugyanekkor az elsőrendű közszükségleti cikkek ára 21
százalékkal emelkedett. A üzetések megállapítása egyébként még
körülményesebb. Átfogó statisztika egyáltalán nincs, a részletkimuta
tásokról pedig nem tud ni, mekkora anyagot ölelnek fel. A tisztviselők
sivár anyagi helyzetéről mégis jellemzően tájékoztat Budapest Székes
főváros Statisztikai Évkönyve. A kereskedelmi és ipari vállalatoknál
müködő magánalkalmazottak havi fizetése és lakáspénze e szerint egy
évi szolgálattal bíró férfi tisztviselőnél 55 pengő, nőnél 35 pengő,
két év után férfinál 70, nőnél 55, három év után férfinál 90, nőnél 70,
tíz év után férfinál és nőnél egyformán 140 pengő. Ez a növekedő
skála nem azt jelenti, hogy a tisztviselők íizetése évenkint arányosan
emelkedik. Legfeljebb az első három évben lehet nagyon alacsony
üzetésnél 5-20 pengős emelésről szó. A kimutatás növekvő tenden
ciája csak arra vall, hogy a régebben szolgáló tisztviselők még maga
sabb fizetésekkel helyezkedtek el. A Keresztényszocialista Magán
tisztviselők Országos Szövetsége a tisztviselőknek szétküldött kérdő
ívek alapján megállapította, hogy íizetésemelés a vállalatok 22 százalé
kánál egyáltalán nincs. Évenkénti fizetésemelés a cégek 15 százaléká
nál, különböző időközökben 22 százalékánál, bizonytalan időközök
ben 45 százalékánál van. Ezekből a kérdőívekből kiderül az is, hogy
van olyan cég, ahol a tisztviselők legkisebb fizetése 35 pengő, a leg
nagyobb 50. A tisztviselők egyharmad részének 50 pengőn alul, több
mint felének IOO pengőn alul van a fizetése. Hasonló megállapításokra
jut a másik, nagyobb magántisztviselő szervezet, a szociáldemokratáké
a Magyarországi Magántisztviselők Szövetsége. Adatai szerint no.0_oo
biztosított magánalkalmazott közül 50.ooo-nek IOO pengőnél cseké
lyebb a fizetése. A vidéki magántisztviselők 35 százaléka, a fővárosiak
nak 16 százaléka kap 50 pengőnél kisebb íizetést.
A legpontosabb és ha szabad mindjárt megjegyezni, legmeg
döbbentőbb adatokat itt is a biztosító intézetek, kimutatásaiból olvas
hatjuk ki. A MABI és az OTI nyolc napibérosztályba sorolja biztosí
tottjait, a szerint, hogy mennyi az egy napra eső keresetük. A legala
csonyabb napibérosztályba, az I pengő 50 flilért, vagy annál is keveseb
bet keresők közé a biztosított tisztviselők 18- 5 százaléka, 32.772 fő tar
tozik. A valamennyiünk előtt plasztikusabb és tulajdon íizetésünkhöz,
tulajdon gondjainkhoz jobban mérhető havi fizetésre átszámítva, ez
annyit jelent, hogy a tisztviselők 18-5 százalékának havi jövedelme 30
és 40 pengő között mozog, de százával vannak a 20 pengősök is. A követ
kező, a napi 3 pengős osztályba jut a tisztviselők 272 százaléka, 48.139
fő. Ez a havi 50 és 100 pengő közé eső csoport, ilyen magas százalék
száma egyetlen más csoportnak sincs. A következőbe azok tartoznak,
akiknek havi jövedelme napibérre átszámítva 5 pengő. Számuk 41.290,
százalékarányuk 23-4 százalék. Ezek még nem érik el a 150 pengőt.
A 150 és a 210 pengő közé eső alkalmazottak aránya 14-4 százalék,
számuk 25.531. Havi 280 pengőt keres 8-7 százalék (15.250), havi
300-330 pengőt 5-5 százalék (9774), 400-420 pengőt 1-1 százalék
(1938), ezen felül : 1 százalék (1806). (A nyolc csoport tagjai összesen
176500 főt tesznek ki, tehát előbbi becslésünk helyessége mellett
szólnak.)
Mi derül ki ebből a hosszú felsorolásból? Ugyanaz, amit a tiszt
viselő szervezetek kevésbbé teljes, de helytálló adatgyüjtése is bizonyít
a magyar magántisztviselők felének IOO pengőn alul van a fizetése és
kétharmadrészének 150 pengőn alul. Vagyis nem kapják meg a mun
kájuk értékének megfelelő és megélhetésükhöz szükséges fizetést. Ha
ezek mellé az összegek mellé ide iktatnók a vállalatok, cégek tulajdono
sainak, a részvénytársaságok elnökeinek, vezérigazgatóinak, igazgatói
nak bevallott havi jövedelmét, a számok egymás mellett már önmaguk
ban is szinte .. demagógiának hatnának. Sajnos, a magántisztviselők
mindennapos kenyérgondjait mindenféleképpen megkeseríti az a
tudat, hogy ugyanannál a vállalatnál egyeseknek tízszeres, sőt ötven
szeres jövedelmük van. Ez az aránytalanság ideges, sokszor gyűlöl
ködő légkört teremt az irodákban és nagyon is tudatosítja az osztály
különbséget munkaadó és munkavállaló között. Talán mondani sem
kell: a hiba nem ott van, hogy egyesek sokat keresnek, hanem ott,
hogy az óriási többség nem keresi meg még azt a legkevesebbet sem,
amit létminimumnak neveznek. Baj továbbá az, hogy a fizetésjavítást
kérő kistisztviselőket elutasítják, vagy legjobb esetben 10-20 pengős
emeléssel elégítik ki, viszont a magas jövedelmeket nem arányosítják.
Baj, hogy a munkaadóknak, sajnos tekintélyes részéből hiányzik a
szociális szellem és az emberi, keresztényi szolidaritás érzése. A társa
dalmi béke érdekében változtatni kellene ezen az állapoton.
MEGÉLNI: az A ,,KATEGÓRIKUS INFINITIVUS" uralkodik a
mai kor emberein és adatain. A magyar nyelv a ,,meg-" igekötővel
kifejezi azt, amit más nyelven esetleg hosszasan fejtegetni kellene.
Kétségtelen, hogy a magántisztviselők a rossz üzetési viszonyok közt
is élnek, de kérdés, hogy hogyan élnek meg? A társadalomkutatónak
e téren úgyszólván csak szomorú tapasztalatai vannak. Nyilvánvaló,
hogy az a 10-15 százalék, amely a MABI osztályozásában a felső
napibércsoportokba tartozik, meg tud élni, de miből táplálkozik,
lakik, ruházkodik az a tisztviselő vagy tisztviselőnő, akinek 50, 80,
100 vagy jobb esetben 150 pengős havi fizetése van?
Ötven pengőből még egy ember sem tud megélni, de két ötven
pengős felnőtt leány, vagy egy too-200 pengős íiú üzetéséből ezer
számra élnek 4-5 tagú középosztálybeli családok. A sokat megénekelt
és idézett ,,havi 200 fix", amiből magányos fiatalember, kultúrigényei
nek meglehetős lefokozásával, éppen meg tud élni: vágyva vágyott
jövedelem ötven-hatvanezer magántisztviselőcsalád számára. A 100
150 pengőkből vegetáló családokat étkezésnél meglepni legalább olyan
megrendítő szociális alapéhnény, mint egy hétig élni a mezőgazdasági
munkás kosztján. Az ember csakhamar rájön, hogy nem kellenek táblá
zatok, aprólékos pontossággal jegyzett élelmezési statisztikák. Az étrend
házról-házra, lakásról-lakásra szinte kísértetiesen egyforma. Legfeljebb
a sorrend váltakozik a hét egyes napjain. A lényeget így lehetne össze
foglalni: táplálkozásukat leszorítják a biológiai létminimum alá.
Reggelire a babkávé szinte ismeretlen. Árpakávét isznak, vagy híg
teát. Hozzá legtöbbször semmit, vagy egy karéj száraz kenyeret. Az
irodában tízóraizás nélkül kibírni nem lehet. A jobbflzetésűek fel
vágottat, sajtot tesznek a kenyérre, a nagy átlag megelégszik a szokvá
nyos vajaskenyérrel, amely tápláló ugyan, de idővel végtelenül egy
hangúvá, szinte íztelenné válik. Délben igen sokan - hogy az ő kifeje
zésükkel éljünk - ,,elbliccelik az ebédet". Második tízórait hoznak
magukkal, ötven százalékban nem jobbat az elsőnél, s azt eszik. Mire
késő délután hazaérnek, az ebédidő rég elmúlt, felmelegített levest,
teát vagy árpakáve't isznak megint, hogy valami meleg kerüljön a
gyomrukba. Vacsorára paprikás krumpli járja. Akik délben otthon
ebédemek,'szintén nem jutnak túl a krumpli különböző elkészítési
módjain, a gyúrt tésztán és ha már nagyon olcsó, a zöldfőzeléken. Meg
tagadják maguktól a húst, a gyümölcsöt, az édességet, krumplin, kenyé
ren és gyúrt tésztán élnek. Magános, családtalan nők és férfiak apró
étkezdékbe, kifőzésekbe ,,jobb mint otthon"-konyhákba járnak és hús
talan menüket rendelnek. Egyedülállók és családosok egyaránt meg
vonják maguktól azt, ami az evést a biológiai folyamaton túlra emeli.
Ez a koszt az éhség brutális elfojtására való, nem az étvágy csillapítá
sára. Az egyoldalú és hiányos táplálkozás rányomja sötét bélyegét
ennek a rétegnek szürkés arcszínére és gyermekeik vézna alakjára.
Természetes, hogy a magasabb íizetésűek egyre jobban e's köny
nyebben megközelíthetik a kívánatos táplálkozási szinvonalat. A lak
bérrel és a ruházkodással már nekik is több bajuk van, az igazi gond
azonban akkor kezdődik, ha házasodásra gondolnak. Ama bizonyos
ötven százalék, melynek száz pengőn alul van a fizetése, sőt az a két
harmadrész, melynek 150-en alul, a ruházkodás kérdését nagy nehéz
ségek árán, sok agyafúrtsággal oldja meg. Lányok, asszonyok évekig
ugyanabban a ruhában járnak hivatalba, otthon is legföljebb még csak
egy van. A férfiak 70-80 százaléka csak egy rend sötét ruhát hord.
A házbért, a villanyt és a gázszámlát csak hosszú haladékokkal, sok
kéréssel, szaladgálással tudják előteremteni. Nem egyszer lezárják a
gázt, le a villanyt, a háziúr évenkint kétszer-háromszor felmondással
fenyegetőzik. Pedig már igy is alaposan összehúzódtak. Budapesten
24 magántisztviselő család csak konyhában lakott, 7491 egyszobás
lakásban, 11.502 kétszobásban, s ennek nem is egészen a fele: 5634
háromszobásban. A jó polgárinak mondott háromszobás lakás ma már
nem a tisztes jómód jele, hanem mellékkereseti forrás azok számára,
akik merik vállalni az üzleti kockázatot, hogy a kiadó szoba egy-két
hónapon keresztül üresen is állhat. A házbe'r nemcsak az alacsonyabb
üzetésűeknek, hanem 2-3 százalékos törpe kisebbségtől eltekintve, az
egész magántisztviselő osztálynak súlyos gondot jelent.
Eddig legnagyobbrészt azokról volt szó, akiknek fizetése valóság
gal az emberi méltóságot sérti. Nemcsak ezek vannak legtöbben,
hanem szociális helyzetük is legkevésbbé ismert. Hiba lenne azonban
azt gondolni, hogy azoknak, akiknek fizetése 150 pengő felett mozog,
könnyebb az élete. Összehasonlításra kitünően alkalmas a négytagú
munkáscsalád heti létminimuma, amelyet 65 pengőben szoktak meg
állapítani. Ez havi 280 pengőnek felel meg. A magyar magántiszt
viselőknek körülbelül húsz százaléka, 180.000 közül 36.000, az eltar
tottakat is számítva 350.000-ből 70.000, nem éri el ezt a minimumnak
nevezett, a valóságban szinte optimális állapotot. Hangsúlyozni kell
azonban még azt is, hogy e havi 280 pengős létminimumban az ujság
előiizetésen kivül semminemű kulturális szükséglet nincsen benn, se
könyv, se színház, se rádió, se mozi, kirándulásról, utazásról nem is
szólva. Még a villamosköltség is hiányzik, pedig két hetijegy ára egy
Ha ez a milliméterpapíron kiszámított, csak-vegetatív élet a mun
kásság létminimuma, akkor kétszeresen kell, hogy az értelmiségé, a
magántisztviselőké is legyen. Sajnos, a számok éppenúgy, mint a
személyes érintkezés, kérdezés tapasztalatai azt mutatják, hogy a
magánhivatalnokok nyomasztóan nagy többsége nem éri el még a mun
kásságnak kitűzött létminimumot sem. Családalapításra csak akkor
gondolhatnak, ha a férfi vezetőállásban van, vagy az asszony is keres.
Bobula Ida kitünő életstandard-számítása szerint havi 500 pengő
volna az a jövedelem, amiből gyermektelen tisztviselő-házaspár gond
talanul meg tudna élni, s mintegy 50 pengőt kulturális szükségletekre
is fordithatna. E sorok írója által megvizsgált 84 magántisztviselő
házasság közül csak 6 érte el ezt a standardot, I felülmúlta, 32 még a
havi 200 pengőt sem érte el, 40 házaspár 200 és 300 pengő közt mozgott.
Nem lehet egyszerűen az erkölcsök meglazulásául felróni, ha ilyen
körülmények között a üatal tisztviselő-házasok rettegnek a gyermek
áldástól! A gyermek születése teljesen felborítja azt a háztartási
egyensúlyt, amelyet a mindig hosszúra nyúló mátkaság alatt verejté
kezve, üllérről üllérre állítottak össze. A MABI ad ugyan szülési
segélyt, de a családi pótlék a vállalatoknál ismeretlen fogalom. Igy
egyetlen más foglalkozási ágban sem olyan magas a férjhez nem ment
leányok és a nőtlen fériiak arányszáma, mint a magántisztviselőknél.
A nők 77 százaléka hajadon, a férfiak 36 százaléka agglegény marad.
A gyermekszületési arány sem sokkal kedvezőbb. Budapesten a
férjes magántisztviselőnők 64 százaléka gyermektelen, az anyák 67
százalékának és a tisztviselő-apák 52 százalékának pedig csak egy gyer
meke van. Tíz magántisztviselői házasságban mindössze II gyerek
születik. Ez már egyke, ha kevesebbet is emlegetik, mint a sárközi,
baranyai egykét, pedig éppen olyan veszedelmes, sőt jóval több magyar
családot érint.
Az egykének, a gyermektelenségnek s a kevés házasságkötésnek
az alacsony fizetésen és a városlakók közismert nagyobb meddőségi
arányán kívül még egy fontos oka van: a tisztviselőnők nagyrészének
a szülői házban van eltartásra szoruló hozzátartozója. Tisztán meg
világítja ezt három statisztikai adat : a tisztviselőknek csak 23 százaléka
asszony és csupán 8 százalékának van gyermeke, mégis több mint ötven
százaléka családfenntartóként szerepel. Itt elsősorban öreg szülők,
kiskorú testvérek jönnek számításba, másodsorban az állástalan férj.
A felesége tartja el" : egy generációval ezelőtt még gúnyos, végérvé
nyesen dehonesztáló megállapítás volt; ma már nem tisztességtelen
es egyáltalán nem ritka kényszerűség.
A MUNKAVISZONYT KITÚNÖEN JELLEMZI egy magyartalan
képzésű, de találó szó : a túlóra. A legújabb rendelet kiadásáig teljesen
szabályozatlan volt a munkaidő. Arra, hogy az új törvény s rendelet
változtat-e majd rajta, később fogunk rátérni. Jelenleg még az a hely
zet, hogy a vállalatok jó háromnegyedrésze heti 44 órán túl foglalkoz
tatja alkalmazottait. A keresztényszocialista tisztviselők már említett
kérdőíve szerint a legnagyobb munkahét 81 óra, vagyis napi 13 és fél
óra. Legtöbb helyen a hivatalos idő reggel nyolc órától délután háromig
tart, azonban a tisztviselőket este ötig, hatig, sőt mérlegkészítés idején
nyolc meg tízóráig is benntartják. Általános szabályként lehet kimon
dani, hogy minél kisebb a cég, annál nagyobb a munkauzsora. A napi
munkaidő körülbelül felerészben osztott, felerészben osztatlan. Az
osztott munkaidejü irodákban a délelőtti idő nyolctól, félkilenctől
kettőig tart, délután pedig négytől vagy öttől hétig, nyolcig, sőt kilencig.
Ha a munkaadó alkalmazottját a megállapodásban, szerződésben
lelevelezett munkaidőn túl hivatalban tartja, ,,túlóráztatja", a mai
viszonyok között csak az esetek 12 százalékában díjazza külön. Aki
vonakodik a munkaidőn túl dolgozni vagy külön fizetést kér érte, azt
vagy azonnal, vagy a legközelebbi kínálkozó alkalommal elbocsátják.
A legtöbb helyen a tisztviselők némán továbbdolgoznak s eszükbe sem
jut különdíjat kérni, mert nagyon jól tudják a választ és a következmé
nyeket. Ez a kérdés már beletorkollik egy másik nagy, általános tiszt
viselő-problémába, a kiszolgáltatottságba, amelyről alább lesz szó.
A íizetéses szabadság kérdése kedvezőbb, mint a munkaidőé.
A cégeknek csak mintegy 8 százaléka nem ad egyáltalán szabadságot,
3-5 százaléka fizetéstelent engedélyez, a nagy többségnél üzetéses
szabadság van, nem törvény, hanem jogszokás alapján. A szabadság
egy hét és három hét között mozog.
FÁJÓ PONTJA A MAGÁNTISZTVISELÖ-KÉRDÉSNEK az adózás.
Zentay Dezső érdekes és kimerítő számításai szerint a 150 pengő
haviüzetésü magántisztviselőt évi 118'20 pengő egyenesadó terheli, a
közvetett adókból fejkvóta szerint négy családtag 'íután 534-08 pengő
esik rá és az igen alacsonyan 600 pengővel számított lakbérből 258
pengő a kincstáré. Tehát évi 1800 pengős keresetének több mint fele
910-28 pengő az államé ! Havi 350 pengőt kereső tisztviselő évi 4200
pengős összjövedelméből 411 százalék, 1978-28 pengő jut az államnak
adó formájában. Kétségtelen, hogy ez az adóarány joggal nevezhető
túladóztatásnak. A pénzügyminiszter 1937 júliusában csökkentette
ugyan a magánalkalmazotti különadót, az önmagában szociális elgon
dolású adóelengedés azonban csak igen kis arányban enyhítette a tiszt
viselők adóterheit. A közvetett adókon ugyanis nem változtatott,
pedig a magánhivatalnokokat s velük együtt a középosztály egész
vagyontalan, földtelen fogyasztórétegét ezek sujtják legérzékenyebben.
TÚL AZ ANYAGIAKON, a jóllakás, a tiszta ruha és a fűtött szoba
mindennapi kérdésén túl nagy gondja és állandó fájdalma a magán
tisztviselőknek a kiszolgáltatottság. Nehéz ezt a szót körülírni és meg
határozni. Szinte novellisztikusan kellene ehhez megérzékeltetni azt
a hangot és szellemet, amely az irodákban uralkodik. Köztisztviselők
nél magasabb- és alacsonyabbrangúak között van bizonyos baráti, sőt
atyaüságos hang, az együvétartozásnak részleteiben tisztázatlan, de a
személyes érintkezésben kellemesen ható tudata. A feljebbvaló, ha a
hivatali ranglétrán nem is, de emberi és társadalmi vonatkozásban
egyenrangúnak érzi alantasát. Ezt az egész bonyolult érzés-, szokás- és
érdek-szövevényt legjobban a tegezés fejezi ki. A magántisztviselőket
főnökeiktől, sőt egymástól is az önözés és a magázás szakadékai választ
ják el. A főnökben él az a tudat, ami teljesen hiányzik a magasrangú
köztisztviselőkből: ő tartja el alkalmazottját, az ő pénzéből él. Tehát
megköveteli nemcsak azt, hogy szabadon rendelkezhessék vele, hanem
azt is, hogy a tisztviselő állandó hálát is érezzen iránta. ,,Örüljön, hogy
dolgozhatik", ez a nagyon gyakran ki is mondott gondolat jellemzi a
legtöbb főnöknek tisztviselőjéhez való viszonyát. A tisztviselő kény
telen túlórázni, kénytelen tűrni egyes főnökök, igazgatók, cégvezetők
nem éppen emelkedetthangú bánásmódját, ha nő, félreérthetetlen
közeledéseit és alternatíváit, mert fél az elbocsátástól. Éppen ez kelti
benne a kiszolgáltatottság érzését. Természetes, hogy vannak jó, igaz
ságos, szociális szellemű főnökök is, sőt talán ezek vannak többségben,
de a kiszolgáltatottság érzését ezek sem képesek megszüntetni.
A bánásmódra vonatkozó körkérdésre adott válaszok a magán
tisztviselők kiszolgáltatottságára mutatnak, jelenti a Keresztény
szocialista Magántisztviselők Szövetsége. Sok válaszból kicsendül az
elkeseredés hangja. A magántisztviselők a munkaadóknak csak 61
százalékát mondhatják olyannak, aki jó bánásmódban részesíti az
alkalmazottakat. A vállalatok 19 százalékánál mérsékelten hideg bánás
módban van részük, 18 százalékánál pedig a cégtulajdonosok udva
riatlan és sokszor durva bánásmódot tanúsítanak az alkalmazottakkal
szemben.
Természetes, hogy a kiszolgáltatottság érzetét kelti a tisztviselők
ben, hogy a vállalat legszemélyesebb ügyeikbe is beleszól. A cégek
ötödrészénél engedély kell a családalapításhoz, több mint egyharmadá
nál csak havi 300 pengőn felül házasodhatnak. A vállalatok két százalé
kánál, és éppen a legnagyobb létszámúaknál, a házasság felmondási ok
VAIJON VÁLTOZTAT-E AZ ÚJ TÖRVÉNY, illetve a kereteit
kitöltő miniszteri rendelet a magántisztviselők szociális helyzetén?
A rendelet lényegében heti 44 órában maximálja a munkaidőt és szabá
lyozza s kötelezővé teszi a íizetéses szabadságot. Kétségtelen, hogy
helyes szociális szellem hatja át. Nem enged például a rendeletben.
biztosított jogoknál hátrányosabb szerződést kötni, bírságot és bűn
tetést helyez kilátásba azoknak a munkaadóknak, akik elbocsátják, vagy
elbocsátással fenyegetik a jogait érvényesíteni kívánó tisztviselőt, meg
tiltja a szabadságidő megosztását és elrendeli, hogy az alkalmazottnak
szabadsága alatt nem szabad ellenszolgáltatásért munkát vállalnia.
Hibája és hiánya a rendeletnek, hogy nagyon sok tisztviselő-csoportot.
kivesz a rendelet hatálya alól, és pedig érthetetlen módon éppen a.
kisebb cégeknél és magánosoknál dolgozókat részesíti hátrányban..
Nem vonatkozik a rendelet a nyílt árusítású üzletekben dolgozó tiszt
viselőkre, kirekeszti az ügyvédek, közjegyzői irodák, szabadalmi ügy
vivők, érdekképviseletek, egyházak és színházak tisztviselőit. Szociális
szempontból nagyon kifogásolható, hogy a rendelet nem vonatkozik
azokra a tisztviselőkre, akiknek munkaadója csak két alkalmazottat
foglalkoztat. Köztudomású, hogy a nagyvállalatoknál eddig is volt
íizetéses szabadság és a munka természeténél fogva könnyebben betart
hatták a munkaidőt. A kis irodák alkalmazottai voltak a legelhanyagol
tabbak s most éppen őket vonták ki a rendelet szociális előnyei alól.
Nagy hiánya természetesen a rendeletnek, hogy nem állapítja meg
a legkisebb munkabéreket. E nélkül a többi szociális lépés nem sokat
ér. Múlhatatlanul szükséges volna a fizetések minimálása, óvakodni
kellene azonban attól, hogy az egykori ÁDOB-akció által fölvetett és
munkaadói körökben nagyon felkapott nyolcvanpengős fizetést törvé
nyesen is létminimummá léptessék elő. Gondoskodni kellene a magán
tisztviselők szolgálati pragmatikájáról és a fizetésemelés szabályos
rendezéséről. A fizetésminimálásnál feltétlenül az eltartottak számát
is tekintetbe kellene venni, vagyis a családi bér egy kibővített fajtáját
kellene bevezetni. Ezeket a hiányokat könnyűszerrel és hamarosan
pótolhatná egy új miniszteri rendelet.
Ennek intézkednie kellene az ellenőrzés hatékonyabb formájáról
is. E sorok írójának kutatásai alapján meggyőződése, hogy a mostani
rendelet a tényleges helyzeten alig fog változtatni. Az ok egyszerű:
a munkaadók nem fogják bevezetni a minimális munkaidőt s a túlórát
nem üzetik meg, a tisztviselők pedig nem merik majd kérni. Aki a
törvényre hivatkozik, azt nem bocsátják el azonnal, nem is fenyegetik
meg elbocsátással, mert ez a rendelet szerint kihágás, azonban egy-két
hónap mulva valami ürüggyel felmondanak neki. Néhány ilyen eset
elegendő lesz, hogy a tisztviselőtársadalmat megfélemlitse és a rendelet
minden szociális szándékát illuzóriussá tegye. A tisztviselőosztály mai
szervezetlensége mellett az ellenőrzés és a megtorlás szinte lehetetlen.
Ez a szervezetlenség, az érdekképviseleti szervek csaknem teljes hiánya,
illetve elhanyagolása nemcsak a magántisztviselőkre, hanem az egész ma
gyar középosztályra jellemző. Gyökereit a közösségérzés elsorvadásában
kell keresni. A magántisztviselők nem lépnek be a két fennálló szövetség
be, mert tudják, hogy a szervezett tisztviselőket a munkaadók nem szere
tik. Előléptetés, fizetésemelés reményében a főnök kedvében akarnak jár
ni és így lehetetlenné teszik a munkavállalók esetleges együttes fellépését.
FÉLÖ TEHÁT, HOGY AZ ÚJ RENDELET, minden iószándéka mel
lett, nem váltja be a hozzáfűzött reményeket s ennek - ki kell mon
dani - maguk a tisztviselők lesznek az okai. Együttes fellépéssel való
színűleg a jelenleg csak elvben leszögezett legkisebb munkabérek gya
korlati megvalósulását is hamarosan ki tudnák küzdeni. Az atomjaira
bomló, korhadt középosztálynak azonban nincs meg az ereje, a vállal
kozókedve, a bizalma és a bátorsága, hogy komoly szervezetbe tömö
rüljön és megpróbálja kivívni legelemibb jogát : a létminimumot.
A furcsa és fonák az, hogy e mellett igényeiben és szokásaiban jóval
túlnyúlik a létminimumon. Bensejükben, mint vegyi anyagok fojtó,
száraz tüze, ég az a tudat, hogy ők voltaképpen ,,urak". Sokan a
passzív kitartás hősiességével ragaszkodnak bizonyos komoly kultu
rális fokhoz, könyvhöz, külföldi olvasmányhoz, színházhoz ; sokan
jobb ügyhöz méltó buzgalommal és lapos zsebbel allürjeiben igyekez
nek utánozni a helytelenül felfogott ,,úriasságot". A középosztály,
az értelmiség közszellemének megváltoztatása nélkül - úgylátszik
a magántisztviselők szociális helyzetének megváltozása sem remélhető.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése