J.F. Montgomery ír egy gondolatmenetet a Hungary, The Unwilling Satellite című könyvében, amelynek lényege, hogy a magyarok a két tűz között mindig tisztábban látnak és rendszerint igazuk is van. Ezt a tételt hidegrázósan bizonyítja Herczeg Ferenc most következő írása, amely először valószínűleg a Budapesti Hírlap 1929 december 8-i számában jelent meg, de megtalálható a Herczeg-sorozat Tanulmányok című kötetében is.
Ez az írás vádirat, jövőbelátás, segélykiáltás egyben. Nem is az utolsó négy bekezdés lesz az amitől nem fogunk aludni (pedig ezt is fogja okozni) hanem az, hogy rá kell jöjjünk: az itt szereplő országok mentalitása, vaksága, tragédiákat előidéző magatartásformája egyáltalán nem változott azóta sem.
A TIGRIS, AHOGY MI LÁTJUK
Tigrisnek nevezték a hatalmas öreget, nem is ellenségei, akiket földre tiport, inkább tisztelői, akik hízelegni akartak neki. Ő maga szívesen hallotta ezt a gúnynevét és valószínű, hogy az formáló hatással is volt rá, amennyiben arra hajtotta, hogy kegyetlenség és erőszakosság dolgában túl tegyen minden emberi mértéken. Egyébként bizonyos, hogy a metafora nem találó. Semmi sem volt benne az arisztokratikus ragadozó puha acélosságából és titokzatos ravaszságából. Ha már állathasonlat kell, ő inkább vadkan volt. Mondjuk: a kalidóni vadkan. Tüskés, vaksi, kőkemény, csökönyös a végletig. Félelmet és habozást nem ismerő kitartással ment előre és amíg lélekzet volt benne, semmi erő nem tudta volna leverni nyílegyenes útjáról. Vadkan.
A csökönyössége egyébként a rosszmájú filiszteré volt; őt ugyanabból az anyagból gyúrták, mint a kisvárosi házizsarnokot, akihez azonban csak annyira hasonlított, mint az Eiffel-torony a vasúti szemaforhoz. Kissé komikus alak lehetett volna, ha nem olyan rettenetesen önző. Semmiben sem hitt, csak önmagában. A francia politikai világ nagyszerű ösztönei mellett bizonyít, hogy a háború válságos időszakában őt állították a nemzet élére. De még inkább dicséri Párizs politikai érzékét, hogy a győzelem apját nem ültette be a Palais de l‘Elyséebe, hanem hazaküldte a Vendéeba, ahol a háládatlanság nyilvasával a szívében hált megi.
Semmi kétség: a franciákat ő vezette győzelemre és nem terem a Provenceban annyi babér, amennyit ezért meg nem érdemelne nemzetétől. Győzni tudott, igen, de békét kötni nem. Leterítette az ellenséget és mikor az már tehetetlenül fetren- gett a földön, oithatatlan bosszúvággyal újból és újból visszatért hozzá, hogy végiggázoljon rajta.
Azonban az ilyen szertelen, a hullagya- lázással határos gyűlölet összeférhetetlen az igazi nagysággal, amelynek elengedhetetlen föltétele az emberi megértés. Aki nem tudja az életet oly magasról nézni, hogy ellenfelei rohamában meglássa az emberi hajtó erőket, az távol van a nagyságtól. Clémenceau sohasem értette meg a német lelket. Nem is akarta megérteni. Az ő szemében az ellenség nem volt ember, csak boche. El tudta hinni, hogy a Rajnán túl hatvanmillió lélek él, aki már a születésénél fogva erkölcsileg terhelt.
Ahogyan ő viselkedett, midőn a világtörténelem egyik legtragikusabb órájában szorongó szívvel megjelentek előtte a legyőzött nemzetek békeküldöttei, az egy népvándorláskorabeli barbár vezér gyerekes felfuvalkodottságát juttatta eszünkbe.
Képzeljük el, hol tartana ma Európa, ha az a hatalom, amely a fegyverszünet megkötése után Clémenceau kezében volt, egy igazán nagy filozófus-államférfinak jutott volna, amilyenekben Franciaország sohasem szenved hiányt? Mert hiszen kétségtelen, a középhatalmak bukása után volt egy történelmi pillanat, mikor tárva-nyitva állottak az emberiség sorsának kapui. Egy igazi államférfi akkor mindent el tudott volna érni Európa és Franciaország érdekében. Meg tudta volna találni azt az elvi formulát is, amely a francia győzelmet még a legyőzöttek szemében is az emberiség diadalává avatja. Olyan békét tudott volna szerezni, amely összetöri a militárizmust és szédítően magas talapzatra állítja Franciaország dicsőségét.
A tigris vaksi vadkanszeme azonban nem látott mindebből semmit. Ö nem törődött az emberiség sorsával, ő csak Elszász-Lotaringiát látta. Mit neki a civilizáció? A boche fizessen! És elpusztította a német militarizmust, de helyébe állította a franciát, amely semmivel sem emberségesebb cs rokonszenvesebb amannál. Ő a nemzetének jövőjét betonfedezékekkel és drótsövényerdőkkel akarta biztosítani, így újból lefokozta és megmérgezte Európa lelkét és új versenyfegyverkezést indított, amely semmivel sem biztatóbb, mint a háborúelőtti "fegyverkezési hóbort."
A zöldasztalnál úgy viselkedett, mintha csakugyan elképzelhetőnek tartaná, hogy egy hatvanmilliós nagytehetségű és férfias-nemzetet állandóan a rettegés pórázán lehessen tartani.
És a keleteurópai koncepciója? Mi már tudjuk, hogy kontármunka, de előbb- utóbb meg fogják tudni Clémenceau hivatali utódai is, hogy a kisantant olyan kölyke az apatigrisnek, amely mindig fog valamit kérni Franciaországtól és amelytől Franciaország sohasem várhat semmit.
A világháború és a világbéke azért folyt le olyan katasztrofális módon, mert a nemzetek sorsa óriás energiájú és törpe látókörű férfiak kezében volt. Fölvetem a kérdést: mi lenne, ha a legyőzött Berlinben felbukkanna egy német Clémenceau? Egy államférfi, aki épp olyan csökönyös, vakmerő, gyűlölettel és bosszúvággyal telített, mint francia eredetije? Akiben azonfelül van annyi fanatizáló és szervező lángész, hogy egyesíteni és egy irányba tudja terelni a nemzeti erőket, amelyek ma még ellensúlyozzák egymást?
Elképzelhetetlen ez? Miért? Egy faj, amely Bismarckot szülte, különb meglepetést is szerezhet még a világnak. Hiszen a francia Clémenceau nagyszerűen egyengette a német tigris útját, páratlan agitáló anyagot adva keze ügyébe.
A gyűlölet és bosszúvágy újabb hullámai fogják akkor elárasztani világrészünket? Évtizedekig lesben fogunk megint feküdni egymás kapuja előtt? És végül újabb tűzvész, mészárlás, káosz? Attól mentsen meg Isten, ha már Clémenceau, akinek módjában lett volna, nem tudott megmenteni.
Ha a túlvilági árnyékok bánkódva gondolnak a jóra, amit földi életükben elmulasztottak, akkor a tigrisnek, odafenn a tisztult atmoszférában, ugyancsak fájhat, bogy elmulasztotta a nagyszerű alkalmat, mikor a győzelem apjából a világbéke apjává lehetett volna!
Adolf Hitler 1929-ben
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése